Bár a határon túli magyarok óriási várakozásokkal tekintettek, tekintenek az Európai Unióra, lassan általános kiábrándultság lesz úrrá rajtuk, hiszen úgy tűnik, hogy a nemzeti kisebbségek ügye állandó ellenszélben mozog brüsszeli körökben. Jogos ez a csalódottság?
– Ez az ellenszél valós, s immár hosszú évtizedekre vezethető vissza. Ugyanakkor, ha ezeket a hosszú évtizedeket a mai helyzethez hasonlítjuk, akkor azt mondom, hogy ez az ellenszél messze nem olyan erős, mint volt akár néhány évvel ezelőtt. Az EU-ban végre elkezdtek foglalkozni a nemzeti kisebbségek kérdésével, ez azonban még mindig nem jelenti azt, hogy szeretik is a témát. Tény viszont, hogy Magyarország, Szlovákia és a balti államok csatlakozásával az uniónak szembesülnie, foglalkoznia kell a kisebbségi kérdésekkel, sőt valós megoldásokat kell találni a konfliktusok elkerülése végett. Ha valamitől, akkor az etnikai konfliktusoktól nagyon tartanak az unióban. Ráadásul a kilencvenes évek elején megtapasztalhatták, hogy a nem kezelt, a megkerült konfliktusos helyzetek egy idő után sokkal nagyobb problémát okoznak. Másfelől tapasztalható egy nyilvánvaló elmozdulás, ha nem is az unió, de az Európa Tanács szintjén. Természetesen két külön intézményrendszerről van szó, de mivel az unióban nincs erre vonatkozó közösségi joganyag, az EU kénytelen volt az európa tanácsi normákhoz nyúlni, vagy azokhoz viszonyulni. Az új tagállamok csatlakozási folyamata során – miután 1993-ban fel kellett venni a koppenhágai kritériumok közé az emberi és kisebbségi jogok védelmét – az éves jelentésekben egyértelműen az Európa Tanács normarendszeréhez nyúltak vissza Brüsszelben, amikor objektív mérőket kerestek egy adott ország kisebbségekkel való bánásmódjának a megítéléséhez. Nem lehet általánosságban azt mondani, hogy uniós ellenszélben van a kisebbségi kérdés, hiszen az EU egyben a tagállamok összességét jelenti. Lehet, hogy az uniós közösségi jogalkotás vagy az intézmény szintjén ez a kérdés nem közkedvelt, de az bizonyos, hogy az uniós tagállamok nagy részében (persze akad számos ellenpélda is) ezek a kérdések megoldottak. Hozzáteszem, ezek soha nem statikus állapotot tükröznek, a legszebb modell is változó.
– Miért várja meg az EU a konfliktusokat? Miért nem a megelőzésre kerül a hangsúly? A macedón törvényhozás nemrég uniós nyomásra elfogadta az albánoknak gyakorlatilag autonómiát biztosító önkormányzati törvényt. Ha korábban lép az EU, akkor ezzel a jogszabállyal talán meg lehetett volna előzni az etnikai összetűzéseket. Törvényszerűen vérnek kell folynia egy kisebbség helyzetének nemzetközi rendezéséhez?
– Az semmiképpen sem járható út, hogy konfliktust gerjesztünk a gyorsabb megoldás érdekében. Ugyanakkor a külpolitikában is igaz a mondás, miszerint néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Ha nem mutatjuk be a valós helyzetet, ha nem szembesítjük a nemzetközi közvéleményt, az uniót a problémával, akkor számukra az nem is létezik. Ezért nagyon fontos, hogy ezek a közösségek eljussanak odáig, hogy elmondhassák problémáikat, céljaikat. Szintén elengedhetetlenül fontosnak tartom, hogy az anyaország kiálljon ezekért a kérdésekért. A ma követendő példaként emlegetett Dél-Tirol vagy az Aland-szigetek autonómiája soha nem jött volna létre, ha Ausztria, illetve Svédország nem tartotta volna napirenden a kérdést.
– Közismert, hogy az Európai Parlamentben erős lobbik alakulnak ki bizonyos közös célok mentén, függetlenül a nemzeti és politikai hovatartozástól. A kisebbségi kérdésben kikkel lehet érdekközösséget kialakítani?
– Többfajta lobbizás képzelhető el. Közvetlenül a kisebbségi kérdéskörhöz is lehet támogatókat találni, elsősorban azok részéről, akik kisebbségben élő közösségeket képviselnek, azaz dél-tiroli, katalán vagy éppenséggel felvidéki politikusokat. Jó lenne, ha a parlament szintjén ezeknek a képviselőknek a részvételével mielőbb megalakulna egy frakciókon átívelő munkacsoport. Aztán fontos az együttműködés kialakítása a hagyományosan kisebbségbarát országok képviselőivel, így az osztrákokkal, finnekkel, svédekkel, hollandokkal, németekkel. Emellett vannak olyan kérdések amelyek nem hagyományosan kisebbségi kérdések, viszont sok tekintetben érintik a kisebbségi közösség boldogulását. Ezekhez a legkönnyebb partnereket szerezni. Ilyen kérdés a regionalizmus, a vidékfejlesztés, a határokon átívelő együttműködés kérdése. Lehet, hogy nem mondjuk ki az autonómia szót, hanem decentralizációról, regionális felosztásról beszélünk, de ezek az ügyek lényegében magukban hordozzák azokat az elemeket, amelyekre a hagyományos önkormányzatiság, belső önrendelkezés épül. Én ebben látom a jövőt. Végül a kisebbségek ügye klasszikus emberjogi kérdésként is megjelenhet, bár ez általában már azt jelenti, hogy ott nagyon nagy baj van. Igaz, így nagyobb az odafigyelés is. Ilyen üggyé vált a vajdasági helyzet a sorozatos magyarverések következtében.
– Bizonyos ügyek megoldásához hiányzik a magyar konszenzus. Ilyen az erdélyi autonómia kérdése, amelyet ma nyíltan nem vállal fel sem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), sem az MSZP. Hogyan lehet így sikerre vinni ezt az ügyet?
– Nagyon szomorú lenne, ha az erdélyi autonómia, általában a határon túliak boldogulása magyar belpolitikai kérdéssé silányulna. Az anyaország egységes támogatása nélkül nem lehet megteremteni az autonómiát. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor ne csináljunk semmit. Most van itt az ideje az egyértelmű lépések megtételének, s bízom abban, hogy ezt előbb-utóbb mások is belátják. Ami pedig az RMDSZ-t illeti, a szövetség programjaiban a kilencvenes évek elejétől szerepel az autonómia, sőt többszintű, többlépcsős, egészen komoly autonómiaelképzelések voltak, vannak. Más kérdés, hogy ma erről nem szívesen beszélnek az RMDSZ berkeiben. Nem hiszem, hogy adott helyzetben az RMDSZ ne vállalná fel ezeket a koncepciókat. Az erdélyi magyar politikának ma szembesülnie kell a pluralizmus tényével, bármennyire fájdalmas is ez a felismerés. Szembesülni kell azzal, hogy megvan a maguk ideje a különböző rövid, közép- vagy hosszú távú eredményekkel kecsegtető lépéseknek. A jó politikusok ismérve, hogy fel tudják mérni, mikor minek van itt az ideje, mikor kell és lehet a rövid távú érdekeken túl is tervezni. Ha nem tudják felmérni, akkor őfelettük jár el az idő, s ezt a szavazók is érzékeltetni fogják. Az autonómia kapcsán fel kell tenni a kérdést: mit szolgál, cél-e vagy eszköz? Eszköz ahhoz, hogy a hatalomhoz viszonyuljunk, vagy egy cél, ami az erdélyi magyar közösség számára valós megoldást jelent? Meg kell vizsgálni továbbá, mi mindenből áll öszsze ez a fogalom, milyen gyakorlati kérdéseket, jogi lépéseket, politikai tárgyalásokat, alkudozásokat feltételez. Ha mindezek a kérdések letisztulnak Erdélyben, akkor beszélhetünk előrelépésről.
– Ha jól tudom, ön lesz az EP–román vegyes bizottság alelnöke. Milyen mozgástere van Magyarországnak Románia csatlakozási tárgyalásain?
– Egy uniós tagállam befolyásolni tudja egy csatlakozásra készülő ország tárgyalásait. Teljesen természetes, hogy a tagállamok bizonyos feltételeket támasztanak. Így volt ez a május elsején csatlakozott országok, így hazánk esetében is, s különösen így van, ha az egyik tagállam a szomszédság, a történelmi hagyományok, a nemzeti kisebbségek léte miatt hatványozottan érintett egy másik állam csatlakozási folyamatában. Idehaza néhányan igyekeznek misztifikálni ezt a kérdést, holott ez teljesen természetes és logikus helyzet. Én éppenséggel azt tartanám furcsának, ha Magyarország nem ismerné fel, hogy érdeke, szava van Románia csatlakozásával kapcsolatban. A csatlakozási tárgyalások folyamán az erdélyi magyar közösség helyzetének hosszú távú rendezése terítékre kell hogy kerüljön. Ugyanilyen fontos a gazdasági felkészülés kérdése is, hiszen egy szomszédos országról van szó, amelynek működése kihatással lehet Magyarországra. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarország nem érdekelt Románia csatlakozásában. Ezt soha senki nem mondta. Az viszont korántsem mindegy, hogy miként csatlakozik keleti szomszédunk. Ne felejtsük, a mi uniós szomszédainknak sem volt mindegy a mi csatlakozásunk mikéntje és időpontja.
Gál Kinga 1970. szeptember 6-án született Kolozsváron. 1986-ban települt át Magyarországra, 1995-ben szerzett egyetemi diplomát az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. 1993-tól egy éven keresztül a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöki kabinetjének kisebbségjogi szakértője, majd kisebbségjogászként dolgozik a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) elemző főosztályán. Szakértőként vesz részt az ENSZ, az Európa Tanács és az EBESZ fórumain, több alkalommal ET-raportőr, négy évig a flensburgi európai kisebbségkutató központ tudományos munkatársa mint nemzetközi kisebbségjogász. Nevéhez számos kisebbségjogi publikáció fűződik. 2001 márciusától 2002 októberéig a HTMH elnökhelyettese. 2003 januárjától az EP-választásokig a Magyar Tudományos Akadémia elnökének főtanácsadója. Felsőfokú szinten beszél angolul, németül és románul. Férjezett, négy gyermek édesanyja. (MN)
