Az MDF elkisgazdásodása

Végérvényesen és visszavonhatatlanul rálépett az MDF arra az útra, amelyet egyszer már végigjárt a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt. Feloldhatatlan ellentétek alakultak ki a pártvezetés egyes tagjai, illetve a parlamenti frakció Lakitelek munkacsoport néven tömörülő képviselői között. Mindezek ismeretében nem okozott meglepetést az a konfliktus, amelyet a frakcióvezetői jogkörét sajátos módon értelmező Herényi Károly lépése váltott ki, amelynek során kizárta a képviselőcsoportból azt az öt politikust, aki bizalmatlansági indítvány benyújtását tervezte ellene. A vak is láthatja, mi motiválta Herényit. A huszonkét tagú frakcióból tizenhárman tartoztak a Lakitelek platformhoz, míg velük szemben mindössze kilenc fő alkotta azt a klikket, amelyik Dávid Ibolya pártelnök körül tömörült. Az öt képviselő eltávolításával megszűnt az MDF belső ellenzékének frakcióbeli többsége, és értelemszerűen fölénybe került a Dávid–Herényi-tandem. Mindezekhez lelkesen asszisztáltak az Országgyűlés ügyrendi bizottságának kormánypárti tagjai, nem beszélve Szili Katalin házelnökről.
Az írott és íratlan parlamenti szabályokkal egyaránt ellentétes az MDF frakcióvezetőjének döntése, mivel egy civilizált ország törvényhozásában elképzelhetetlen, hogy egy testület alulról, a tagság által választott vezetője önkényesen határozza meg, kik tartozhatnak a tagok közé és kik nem. Egy demokratikus ország parlamentjében minden esetben az a legfőbb szabály, hogy személyi kérdésekben kizárólag a többség dönthet, és egyetlen vezető beosztásban lévő személy sem írhatja fölül önkényesen a kollektív akaratot. A képviseleti demokráciának ezen alappilléreit a házszabály is megerősíti.
Nem ez az első eset, hogy hasonló konfliktus üti fel a fejét a szebb napokat is látott pártban. 1992 őszén például Antall József és Csurka István alelnök között is nagymértékben elmérgesedett a viszony. Antall ekkor távolította el a frakcióból és a pártból Csurkát három másik hívével együtt. Szintén a kizárás sorsára jutott a liberális vonalhoz tartozó Debreczeni József és Elek István. Az akkori alapképlet bizonyos szempontból hasonló volt, mint a napokban, ámde mégis akadt egy lényeges különbség. Antall József mindvégig következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi személyi jellegű döntését jóváhagyassa az országgyűlési frakció többségével. Az akkori pártelnöknek kormányfői mivolta miatt szélesebb jogköre, és ami lényeges, nagyobb tekintélye volt, mint a jelenleg regnáló Dávid– Herényi kettősnek. Ennek ellenére egyszer sem fordult elő, hogy Antall visszaélt volna ezzel a hatalommal. Soha nem keresett joghézagokat. Ha úgy érezte, hogy a párt bármelyik testületénél bizonytalan a támogatottsága, akkor vette magának a fáradságot, és meggyőzte az ingadozókat. Nem manipulálta a neki nem tetsző felállásban működő pártszervek összetételét. A furkósbot lengetése helyett mindvégig következetesen az észérvek és a józan megfontolással végrehajtott, a többség akaratával alátámasztott döntések talaján maradt. Talán ennek is köszönhető, hogy valamennyi párton belüli konfliktusnál az ő oldalán volt az erkölcsi fölény. Ha nincs ez a nehezen megszerezhető, ámde annál könnyebben eljátszható tőke, akkor az MDF már az 1994-es választásokat sem éli túl.
Dávid Ibolya azért válhatott a későbbiekben az ország egyik legnépszerűbb közszereplőjévé, mert pártelnökké választásától kezdve egészen a 2002-es parlamenti voksolásig képes volt az Antall József-i gondolkodásmód folytatójaként politizálni. Ha a polgári erők 2002-ben győznek, akkor ez nem kis részben Dávid Ibolya érdeme lett volna. A választások végkimenetelét azonban helytelenül értelmezte az elnök asszony, talán azért, mert rossz tanácsadókra hallgatott. Az MDF első embere a rossz helyzetelemzés után tévesztett utat, ami a továbbiakban már egyenesen vezetett a most kialakuló, Torgyán József-i és Giczy György-i időket felidéző rémdrámához. A most körvonalazódó szakadás nem olyan, mint az az 1996-os törés, ami az MDNP létrejöttét eredményezte. Abban a Szabó Iván és Lezsák Sándor közötti konfliktusban volt némi elegancia, mivel a felek végig sportszerűen küzdöttek. Ez a gentlemani magatartás most hiányzik. Egy frakcióvezető önkényes akciósorozata zajlott a napokban, és minden jel arra vall, hogy valaki vagy valakik előre eltervezték a kizárásokat, pontosan kiszámítva a várható következményeket.
Kiknek lehetett ez érdeke a Dávid Ibolya nevével fémjelzett pártvezetésen kívül? Elsősorban az MSZP-nek, amelynek kapóra jött, hogy a közelgő miniszterelnök-választás előtt egy másik parlamenti pártban is fellángoltak az önpusztító belső viták, gyengítve az ellenzék egységét. Az sem jött rosszul a nagyobbik kormánypártnak, hogy a következetesen jobboldali elveket valló és a polgári erők öszszefogásáért dolgozó Lakitelek munkacsoport tagjait kiszorítják az MDF-ből, és így átmenetileg a parlamenti padsorok között is fölénybe kerülhet a vajszívű és -puhaságú, békejobbos Dávid-vonal. A szocialistáknak minden olyan fejlemény érdekükben áll, amely megosztja az ellenzéket, és szétbomlasztja az előző ciklusban tökéletes összhangban működő Fidesz–MDF páros egységét. Talán még azzal is kalkulál az MSZP, hogy esetleg a Dávid Ibolya vezette MDF akár potenciális szövetségessé is válhat, egyfajta újraélesztett Centrum pártként, amelyik azért söpri majd be a következő választásokon a jobbközép szavazatok egy részét, hogy később az így szerzett pozícióit kiárusítsa a szocialistáknak.
De biztosan égből pottyant ajándék ez a Herényi-féle sortűz az SZDSZ-nek is, mert tartósan elterelődhet a figyelem a párthoz kapcsolódó korrupciógyanús ügyekről és az ezeket meglebegtető ominózus Medgyessy-nyilatkozatról. Azzal az eshetőséggel is kalkulálhat az SZDSZ, hogy az MDF tartós válsága esetén szélesebb mozgástere és ezzel összefüggésben az eddigieknél is nagyobb zsarolási potenciálja marad, mivel 2006-ban könnyebben söpörheti majd be a két nagy párt hegemóniája ellen leadott protestszavazatokat. Abban egyik koalíciós fél sem érdekelt, hogy az MDF megerősödjön. Nekik az kell, hogy folytatódjon a zűrzavar és az elkisgazdásodás, azaz tartósan megbénuljon a Fidesz eddigi legerősebb partnere. Amíg Dávid Ibolya akár szavakban, akár tettekkel a Fidesz ellenében politizál, számíthat a balliberális sajtó hízelgő szavaira és dicséreteire. Ez azonban csak addig tart, ameddig a baloldal számára politikai haszonnal kecsegtethet a dávidizmus. Előbb-utóbb azonban elérkezni az idő, amikor fölöslegessé válik az MDF, a megosztó taktikájával egyetemben. Ebben az esetben nagyot fog csalódni a párt vezetése azokban a baloldali körökben, amelyek most a legtermészetesebb módon támogatják az antidemokratikus kizárásokat. A Centrum párt története sem csak abból az ígéretesen csillogó, 3,9 százalékos eredményből áll, amelyet 2002 áprilisában értek el. Ugyanebben az évben az önkormányzati választásokon már csak a szánalomra méltó, 0,67 százalékos eredményt tudták felmutatni, a baloldali sajtó által agyonszeretett, egykori MDNP-s és KDNP-s politikusok pedig végleg eltűntek a süllyesztőben. Az MSZP minden gátlás nélkül kihasználta a Centrum szakadárjait, majd úgy dobta el őket, mint a rongyot.
Ez az út zsákutca. Az MDF nagy hibát követett el, amikor konzervatív arculatát a Fidesszel szembehelyezkedve próbálta meghatározni. A mostani leszámolássorozat következménye az lehet, hogy a Lakitelek munkacsoport további tagjai is kiválhatnak a frakcióból, ami ebben az esetben akár meg is szűnhet. Bár a Fidesszel való szövetség eszméje még ekkor sem enyészne el teljesen, de a későbbiekben az eddigieknél is nehezebb lenne a két párt között az együttműködés kialakítása. Ennek viszont újfent csak a baloldal látná a hasznát.