Az őrangyal

Csodálatos muzsika zengett az űrben: angyalok fújták rézkürtjüket, szelek orgonáltak, kórusok énekeltek, és a háttérből tisztán hallatszott a paradicsom lengő fáin daloló madarak csivitelése. Zengett a világűr! Aztán hirtelen csend támadt, mély áhítat: megjelent az Úr az éden kapujában. Mindenki leborult előtte, még a fák is.
Fesorakoztak a glóriás arkangyalok, és a kiválasztott őrangyalok seregét az Úr trónusa elé kísérték. Az Úr mosolygott, meleg fények gyúltak a szemében. Azok az őrangyalok kaptak isteni dicséretet, akik az őrizetül rájuk bízott nyáj tagjait elvezették a kilencvenedik év kapujába. Mert az élet tele van veszélyekkel, kevesen maradnak ilyenek. Ott térdepelt a megjutalmazottak között az én őrangyalom is.
Kisiskolás koromban a hittanórán elmondta öreg plébánosunk: az Isten minden ember mellé egy őrangyalt rendelt, hogy vigyázzon minden lépésére. S mivel az én angyalkám már kilencven éve őrzi lépteimet, megérdemli a jó szót.
Ezt álmodtam a minap. Amikor felriadtam, rájöttem, hogy a bekapcsolva maradt rádióból hallatszik a zene. De azért körültapogattam, hátha meglelem a rám vigyázó őrangyalt, aki mind ez ideig láthatatlan tudott maradni. Még a legdrámaibb pillanatokban is, amikor élet-halálról volt szó. Szeretném nagyon megismerni, látni, megsimogatni, mellé kuporodni, és csendesen beszélgetni vele. Ha bánatos, akkor vigasztalni. Megtudakolnám tőle, hogy az én szakadatlan őrzésemen kívül mi a kedvenc időtöltése. Szeret-e például moziba járni, vagy jobban kedveli a ligeti sétákat csendes alkonyatkor.
Csüggedten ülök az ágyam szélén, és képzeletben megsimogatom a szárnyát. Angyalszárny, de kicsit kopott már, hull a tolla. Régi angyal, megöregedett mellettem. Lehet, hogy már születésemkor régi, tapasztalt angyal hírében állott, és talán nem is örült annak, hogy egy tanyai parasztgyerek mellé rendelték. Bele is törődött volna a csendes, nyugodt életbe mellettem, de nem így történt, mert felkapott bennünket az élet forgószele. Felkapott és elsodort, néha a felhők fölé is elkóboroltunk. Hát bizony, ha visszagondolok, nem lehetett unalmas a feladata, mert olykor nagyon meredek utakra tévedtem, nemegyszer csak az ő keze rántott vissza attól, hogy szakadékba zuhanjak.
Már gyermekkoromban a halál torkából hozott vissza a szomszéd tanyai beteghez kihívott orvos hozzánk irányításával. A nagyapa tanyáján történt ez, ahol beléndeket ettem, mert azt hittem, hogy mákgubót szedek. A szomszédhoz kihívott orvos megállt egy pálinkára, meglátott a lócán a suba alatt, és gyomormosással megmentett. Az angyalom cibálhatta le a szekérről, és tuszkolta be a tanyára pálinkaivás ürügyén, mert nagyon életrevaló angyal volt minden tekintetben és helyzetben.
Feküdt mellettem hangtalanul a lövészárokban is Macedóniában, aztán elkísért Varsóba meg a Don mellé, egyengette az utamat hazafelé jövet, s elvezetett egészen a máig. Jött velem a zivataros éjszakában, amikor a Vajdaságból menekültem a tömegsírok elől, nyomomban Tito partizánjaival. Micsoda éjszaka volt!
Emlékszem, virrasztva ült a kórházi ágyam szélén, miközben szörnyekkel viaskodtam, s tudom, hogy segített is, csapdosta vergődve a szárnyát.
Amióta angyal, több tucat ember őrzését bízták rá, s minden feladatát híven teljesítette. Ő vezette aztán kézen fogva a rábízott lelket az Úr színe elé. Az én lelkemet is ő viszi majd.
Ülök az ágy szélén, tapogatok magam körül, és arra gondolok, hogy az én őrangyalom nagyon öreg lehet. Öreg és fáradt. De már nem is kell olyan nagy gondot fordítania az őrzésemre, mert nem járok el éjszakánként sörözni meg kártyázni, találkán is régen voltam. Amikor találkára mentem, őrző angyalom a kapu előtt őrködött, nehogy meglepetés érjen. Lehet, hogy már unja is feladatát, jobban szeretne valamelyik égi kórusban énekelni. Ilyen csendes napokon, mint ez a mai is, unatkozik. Igen, már nincs harc, csend van, az alkonyat fényében el is alszik, szendereg. Előbb arra gondolok: elosonok a szeme elől. Megszököm tőle. Aztán meggondolom magam. Nem érdemelné meg.
Ülök hát csendben, és vigyázom az álmát.