Athénban az elmúlt hetekben több mint kétezer éves tradíciók elevenedtek meg. Az olimpia szellemében sportolók mérték össze tudásukat, erejüket, sebességüket, agilitásukat, miközben néhányan közülük egy sokkal kevésbé lelkesítő hagyománnyal kötelezték el magukat: doppingoltak. A jelenség a maga kezdetleges formájában már az ókorban jelen volt: az akkori atléták is hittek abban, hogy különféle állati és növényi eredetű szerek fogyasztása javítja képességeiket. Voltak például, akik egy fél ökröt megettek vagy állati vért ittak a verseny előtt, hogy mindenkit legyőzhessenek.
Alig pár évtizeddel ezelőtt, amikor megjelent a televízió a háztartásokban, a reklámipar nyomban felfedezte a sportban rejlő lehetőségeket, s ezzel soha nem látott mennyiségű pénz kezdett áramolni a versenysportba. Több országban készítettek felmérést a fiatalok körében arról, hogy milyen áldozatot hoznának egy olimpiai bajnoki éremért. A Magyar Olimpiai Bizottság adatai szerint a válaszadók több mint 60 százaléka hajlandó lenne az egészséget súlyosan károsító szereket is szedni a győzelemért, sőt a rövid ideig tartó hírnévért és gazdagságért cserébe képes lenne olyan pirulát is bevenni, amiről tudja, hogy éveken belül a halálát okozhatja. Nem gondolják ezt másként azok az élsportolók sem, akik a kecsegtető lehetőségek miatt – vagy akár csak azért, hogy tartani tudják a lépést versenytársaikkal, egy-egy századmásodpercnyit javuljon teljesítményük – a tiltott szerekhez nyúlnak, hiába buknak le közülük egyre többen egy-egy világversenyen.
A sporthatóságok a világ minden pontján attól tartanak, hogy a doppingolás új technikái kimutathatatlanok lesznek, így képtelenség lesz folytatni a küzdelmet a tiltott szerek ellen. Félelmük teljesen megalapozott.
Az izmok regenerálását, erejük növelését és a sérülésükkel szembeni védelmet célzó terápiákat hamarosan embereken is kipróbálják, elsősorban azért, hogy megtalálják az izomsorvadásokkal járó betegségek ellenszerét. Ezen módszerek között van olyan, amellyel a pácienseknek szintetikus géneket adnak, ezek hatása évek múlva is érezhető, miután hatásukra nagy mennyiségben termelődnek természetes izomépítő vegyületek a szervezetben. Ez a fajta génterápia gyökeresen megváltoztathatja az idős emberek vagy az izomdisztrófiában (örökletes izomsorvadásban) szenvedők életminőségét. Utóbbi betegségben szenved például a világhírű angol fizikus, Stephen Hawking is, aki már csak tolószékből és számítógép segítségével tud kommunikálni környezetével.
Ami a betegeknek jó, az a kutatók legnagyobb sajnálatára a doppingolásban érdekelt sportolók legszebb álmát is valóra váltja: ezek a kemikáliák megkülönböztethetetlenek természetes változatuktól, hiszen a szervezet termeli őket. A géndopping használatakor semmi nem kerül a vérkeringésbe, így a vér- és vizeletvizsgálatok semmit nem mutatnak ki, egyetlen lehetőségként csak a fájdalmas izombiopszia maradna (mintavétel az izomzatból), ezt viszont aligha vállalnák a sportolók. A Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (World Anti-Doping Agency – WADA) már felkérte a kutatókat, segítsenek megakadályozni, hogy a génterápia legyen a legújabb doppingmódszer. A baj csak az, hogy ezeket a szereket hamarosan tesztelni kezdik a klinikák, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy hamarosan széles körben elterjednek, így lehetetlen lesz megakadályozni, hogy a sportolókhoz is eljussanak.
A génterápia a high-tech csalás egyik alapillére lesz a sportban? – teszi fel a kérdést a Scientific American hasábjain H. Lee Sweeney, a módszer egyik világhírű kutatója. Meg is adja a választ: feltétlenül lehetséges.
A University of Pennsylvania professzora kezdetben saját családtagjain figyelte meg az öregedés hatásait, akik közül többen 80–90 évnél is tovább éltek. Bár mindannyian általánosan jó egészségnek örvendtek, életminőségük (valamennyi sorstársukéhoz hasonlóan) nem volt az igazi, mert a kor előrehaladtával egyre gyengébbek lettek: a vizsgálatok szerint 30 és 80 éves koruk között izommennyiségük az egyharmadával csökkent.
A vázizomzat mennyiségének öregedéssel bekövetkező sorvadása az emlősöknél részben talán annak is köszönhető – vélik a kutatók –, hogy az izmok egyre kevésbé képesek „megjavítani” azokat a sérüléseket, amelyek a hétköznapi normális izomhasználat teljesen természetes velejárói. Hasonló jelenségek játszódnak le a már említett izomdisztrópiás betegségek (100 ezer emberre átlagosan 10 ilyen elváltozás jut) esetében is. Ezek egyik leggyakoribb és legkomolyabb változata a Duchenne-féle izomdisztrófia: a beteg előbb nehezen fut, mászik lépcsőt, áll fel a székről, később karjai is elgyengülnek, nem tudja őket felemelni. A betegséget általában akkor szokták diagnosztizálni, amikor az izomrostoknak már a 40 százaléka elpusztult. A jelenség oka egy örökletes génmutáció, emiatt hiányzik az izomzatból a disztrofin nevű fehérje, amely megvédené az izomrostokat a hétköznapi mozgásoknál keletkező mindennapos sérülésektől. Mindkét esetben, az öregedésnél, illetve az izomdisztrófiánál elhaló izomrostok helyét haszontalannak minősülő anyagok, például zsír foglalja el.
Testedzés közben a gyakorlatok növelik és erősítik az izomrostokat, az utóbbiakon keletkezett mikroszkópikus repedések miatt pedig kémiai riadót fúj az izom, ezzel megkezdődik a regeneráció, amely nem újabb rostok létrehozását, hanem a meglévők helyrehozását jelenti. A folyamatban egy inzulinszerű, a növekedésért felelős alkotóelem, az IGF–I nevű faktor is részt vesz a miosztatin nevű, a processzus kordában tartásáért felelős proteinnel együtt. Sweeney professzor a Harvard Egyetem szakembereivel összefogva hét évvel ezelőtt kezdte vizsgálni, miként lehetne felhasználni az IGF–I-et az izomfunkciók megváltoztatásához. Arra már kezdetben rájöttek, hogy ha csak egyedül fecskendezik be az anyagot, akkor a hatása órákon belül elmúlik, azt azonban tudták, hogy ha egy gén belép egy sejtbe, amellyel e vegyület termelésére rá lehetne venni, akkor a hatását a sejt életének végéig kifejti. Már csak azt kellett kifundálni, miként lehetne egy kiválasztott gént a megcélzott szövetekhez eljuttatni. Mint sok más kutató, Sweeneyék is egy vírust választottak a feladathoz, hiszen ezek az apró szerzetek afféle tökéletes biológiai trójai lovak. A választás egy fertőzésre képtelen, „békés” DNS-vírusra, az AAV-re (adenoasszociált vírus) esett, amelyet egy, csak a vázizomzatban IGF–I-et termelő szintetikus génnel módosítottak, majd a kapott formulát egerekbe fecskendezték. Az apró emlősök az AAV–IGF–I kombináció hatására 15–30 százalékkal nagyobb izomtömeg-növekedést mutattak, mint kezeletlen társaik, úgy, hogy kifejezetten passzív életmódra kényszerítették őket. A csodaszert ezután középkorú egerek kapták meg, ezek izomzata nem csökkent és nem lett gyengébb gyorsan pergő életük előrehaladtával.
Egy másik eljárással az IGF–I-et nem utólag juttatták az egerek testébe, hanem olyan genetikailag módosított példányokat hoztak létre, amelyek szervezete a normálisnál jóval több ilyen anyagot termelt: ebben az esetben a „végtermék” a hétköznapi egereknél 20–50 százalékkal izmosabb rágcsáló lett, melynek vérében természetesen nem lehetett kimutatni a magas IGF–I-szintet. A kísérleteket patkányokon is sikeresen megismételték, és minden esetben jól tudták kezelni a súlyos izomdisztrófiát is.
Az izmok növelésének másik módja a rostok növekedésének meggátolásáért felelős miosztatin blokkolása lehet. A módszerre komoly kereslet van: nemcsak a konditermek látogatói, de a húsipar is érdeklődik, mert így jóval húsosabb jószágok kerülhetnének vágóhídra. A természet már produkált ilyen kreatúrákat: a belga kék és a piedmontese szarvasmarhák testében örökölt genetikai mutációik révén nem működik a miosztatin, ezért ezek a patások úgy néznek ki, mintha dupla izomzatuk lenne. A fenti módszerekkel az a legnagyobb baj, hogy a sportolók szervezete, különösen a csontjaik nem valószínű, hogy jól tűrnék a hirtelen 40 százalékkal megnövekedett izomzat okozta pluszterheket.
Egy biztos: jön a géndopping.
origo.hu
Főhősök nyomában – itt a legnehezebb irodalmi kvíz, csak a legjobbaknak sikerül hibátlanul kitölteni!
