Édes otthon

Három ember meghalt, tizenhat pedig megsebesült szerdán egy incidens során a szaúd-arábiai Dzsiddában. Nem terroristák bombamerényletéről van azonban szó, hanem arról, hogy a svéd IKEA megnyitotta első áruházát a szaúdi királyságban.
Az áldozatok az áruház előtti tolongásban lelték halálukat, miközben azért küzdöttek, hogy minél előbb léphessenek a bútorboltba. Az IKEA ugyanis meghirdette: 150 dolláros kuponnal jutalmazza az első ötven vásárlót. Arra valószínűleg a reklámakció kitervelői sem számítottak, hogy 20 ezer ember jelenik meg a megnyitón, ami még Magyarországon is tekintélyes szám lenne, noha tudjuk, mi magyarok is hajlamosak vagyunk huszáros rohamot intézni az olcsóbb tévéért, videóért, porszívóért, vécéülőkéért egy-egy újonnan megnyíló bevásárlóközpont árleszállításakor.
A nagy tülekedés tehát aligha avatná ezt a rövidhírt figyelemre érdemesnek, ha nem éppen egy arab országról és az IKEA-ról lenne szó.
Ez a bolthálózat ugyanis az északi protestáns puritanizmus, a XX. századi funkcionalista szemlélet és a tömegtermelési módszerek produktuma, sőt ilyeténképpen az európai polgárosodás évezredes folyamatának egyik következménye – annak minden előnyével és nyűgével egyetemben. Azé a szemléleté, amely elismeri az egyén jogát az elkülönülésre. Amely nem követeli minden porcikáját a közösség számára, és amely ezért lehetővé teszi, hogy a köztérből kisebb-nagyobb darabot elkerítsen magának, ami csak az övé. Legyen az akár csak egy sarok, egy fekhely vagy éppen szoba, lakás, kertes ház, kacsalábon forgó palota. Mindegy.
Édes otthon.
Logikusnak hat a washingtoni neokonzervatívok érvelése, miszerint a közel-keleti válságot és az iszlám radikalizmusból fakadó veszélyeket ezeknek az országoknak a demokratizálásával, nyitottabbá tételével lehet legyőzni. Hogy miképpen jutottak azonban arra a következtetésre, hogy a demokratizálás leghatékonyabb módja egy mindent elsöprő katonai invázió, azt már nehezebb megérteni.
Hiszen az elmúlt évtizedekben bebizonyosodott: Amerika ott tudta elérni a legnagyobb sikereket, ahol politikája és fegyveres ereje nem, ám a „szabad világ” kulturális befolyása nagyon is jelen volt.
Amikor új washingtoni nagykövetünk arról értekezett, hogy a kelet-európai rendszerváltásban igen nagy szerep jutott a rock and rollnak, sokan felháborodtak a kijelentésen. Azok teljes joggal, akik nem a házibulikon fejtettek ki ellenállást, hanem a pesti utcán, és ezért némileg súlyosabb retorzióban lehetett részük 1956-ot követően, mint számos szalonaktivistának. Mindezek ellenére sok igazság van abban, hogy a kóla és a zene legalább annyira hatott bomlasztólag a szocialista tábor ideológiai egységére, mint Reagan elnök, jobban mondva Teller Ede csillagháborús programja.
A szabadság értékeinek terjesztését és a polgárosodást azonban mégsem a kóla és a rock and roll segíti elő leginkább, hanem egy másik civilizációs forradalom: az otthon fogalmának megjelenése.
Mert mi mindenre képes az ember, ha arról van szó, hogy menedéket teremtsen magának, óvóhelyet a barátságtalan külvilág nyilai és keservei ellen, ahol kedvére moroghat, vakaródzhat és beszélhet magában, mert úgy érzi, más világba csöppent, ahol nem látja senki? Akár egy gyermek, aki szénakazalba dugja a fejét, és azt hiszi: ha ő nem látja a világot, a világ sem látja őt.
„Saját otthont birtokolni, ez Amerika egyedülálló receptje arra, hogy elkerüljük a forradalmat, és hogy ezzel egy időben valamiféle pszeudoegyenlőséget is elérjünk. Hogy a polgárok inkább a kertjükben tevékenykedjenek, ne pedig a barikádokon, ezért a kormányzat örömmel lemond dollármilliárdos adóbevételekről azáltal, hogy az otthonok »tulajdonosai« levonhatják a banki részletek kamatait adójukból” – írja az egyébként hazájában sem túl nagy ismertségnek örvendő Florence King írónő (aki „konzervatív leszbikus feministának” vallja magát, ami kétségtelenül külön elemzés tárgya lehetne).
Azon persze lehet és kell is vitatkozni, hogy az IKEA és a hozzá hasonló lakberendezési áruházak, valamint velük egyetemben a Magyarországon is egyre inkább terjedő gigantikus építőanyag-raktáráruházak mennyiben hasznosak, mennyiben képviselik az ízlésterrort és a helyi vállalkozásokat tönkretevő erőket. Az biztos, hogy az utóbbi időben valóságos lakberendezési népmozgalomnak vagyunk tanúi, ami persze a polgárok nem kevés energiáját és figyelmét köti le.
Az is bizonyos, hogy Irakban – Szaúd-Arábiával ellentétben – az IKEA jó ideig nem fog áruházat nyitni. Itt egy darabig nem a lakberendezés foglalkoztatja az embereket: ahelyett, hogy kertjeikben és otthonaikban tevékenykednének, egyre többen a barikádokon küzdenek, miközben mind kaotikusabbá válik a helyzet az országban.
Kétségtelen, hogy a sebtiben megnyitott olajcsapok busás hasznot ígérnek egyes cégeknek. Amerika és vele együtt a nyugati világ viszont jó időre – szó szerint – elpuskázta, hogy kultúrájának erejével pacifikálja a Közel-Keletet (amire pedig, ahogy a szaúdi példa is mutatja, ott is akadnának vevők).
Azzal, hogy csatatérré változtatta azokat az eddig privát tereket, amelyek berendezéseit az IKEA oly nagy buzgalommal próbálja meg elsózni a kényelmesebb és békésebb otthonra vágyóknak.