Divatba jöttek a Czóbel-képek, mert jó árat adnak értük. A szentendrei Czóbel Múzeumból ellopott négy festmény értékét kilencvenmillió forintra taksálták. Tévedés ne essék, nem a tolvajok képezték át magukat műértővé, ők maradtak a mesterségüknél: a kerítésmászásnál, a riasztó kikapcsolásnál, a rácsfeszegetésnél. Megrendelőik figyelik szakértő szemmel a piacot. Arról még nincs hazai adat, hogy szenvedélyes műgyűjtő lett volna egy-egy műkincs eltulajdonításának felbujtója, inkább élelmes orgazdákról van szó, akik tudják, hol lehet elhelyezni az árut. Még a Vizsolyból 2002 februárjában ellopott Károli-biblia sem eladhatatlan manapság, akármilyen híres műtárgy is. Több mint húsz ismert példánya közül több van magántulajdonban. Külföldi megrendelésre dolgozhattak azok a tolvajok, akik elvitték Kaposváron a hárommillió forint értékű barokk faszobrot, a Gugyuló Jézust. Nem tudni, mi lett a sorsa a két nagy pirogránit elefántnak, amelyet a Zsolnay Múzeum bejárata elől loptak el. Talán külföldre vitték. Kis híján oda került a pécsi Zsolnay-kút is, de a rendőrség még időben megtalálta. A tolvajok az őrzött, kivilágított kórházudvaron bontották darabokra, majd teherautóval elszállították.
Lopnak itt mindent. Festményeket, szobrokat, gyertyatartókat, bútorokat, érméket és fibulákat a jól-rosszul őrzött templomokból, a közgyűjteményekből, a lakásokból, sőt a föld alól is. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) lopott műkincseket feltüntető honlapjáról kiderül, hogy 2001. július 18-án szinte kiürítették a tatai Kuny Domokos Múzeumot, de van magángyűjtő is, aki egész kollekciójának ütheti bottal a nyomát. A tolvajok a műkincsért érkeznek ugyan, de nem vetik meg a földi hívságokat sem. Az ismert orvos-műgyűjtőt, Knoll Istvánt másfél éve nemcsak festménygyűjteményének becses darabjaitól, hanem Dior parfümjétől is megfosztották. A gyűjtő szerint biztos kézzel válogattak a betörők a képek között (a kárt négyszázmillióra becsülték), vagy inkább pontos listával érkeztek. A rendőrség tapasztalatai szerint a profik biztosra mennek, elsősorban tipp alapján dolgoznak. Az esetek felében a vevőjük is megvan a zsákmányra. Az illegális műkereskedelem mindent el tud tüntetni.
A remény azért él, hogy egyszer előkerül a műtárgy. Ha a rendőrség nem akad is a nyomára, felbukkan egy árverésen, egy galéria falán (volt már több példa rá, hogy a tulajdonos ellopott festményét ismerte fel egy üzletben). Az Interpol kéthavonta frissíti és teszi közzé a körözött műtárgyakról készített CD-ROM-ot – a több tízezer tételes, feltehetően külföldre szöktetett műtárgyak listáján kétszáz magyar is szerepel –, emellett vannak üzleti alapon működő adatbázisok is. A szolgáltatóik figyelik azt is, nem bukkannak-e fel a lopott tárgyak a kereskedelemben.
Magyarországon évente ezer–ezerkétszáz műtárgyat lopnak el, tudjuk meg a KÖH műtárgy-felügyeleti vezetőjétől, Buzinkay Pétertől. Feltörekvő piac lévén a hazai műkereskedelem nem túl finynyás, nincs különösebb kockázata annak, ha valaki lopott tárgyat kínál eladásra. A többségnek a bevétel ma még fontosabb, mint az áru eredetének firtatása. Aki mégis megüti a bokáját (erre eddig alig egy-két esetben volt példa), az persze legközelebb már óvatos lesz, hiszen egyrészt anyagi veszteség éri – a tárgyat akár évekre is lefoglalják, rosszabb esetben elkobozzák –, és nem mellékes a jó hírnéven esett csorba sem. A műtárgy-kereskedelmet szabályozó törvény, rendelet nincsen Magyarországon. Legfeljebb belső etikai szabályok léteznek, ezek azonban csak ajánlások. Elmaradásunkkal, tudjuk meg Buzinkay Pétertől, nem vagyunk egyedül. A volt kelet-közép-európai országok között csak Csehország tett szigorú intézkedéseket a nemzeti műkincsvagyon megőrzése érdekében még a kilencvenes évek elején. Nálunk a késlekedés a jogalkotói érdektelenség mellett az erős szakmai ellenlobbival is magyarázható. Magyarán senkinek nem érdeke a szigorú szabályozás. Rendőrségi források szerint a műkincspiac rendszeres ellenőrzése nem aratna osztatlan sikert a kereskedők körében.
Az európai uniós csatlakozás nem sokat változtatott a korábbi helyzeten. Újdonság ugyan, hogy nincs állandó vámellenőrzés, de mivel a műtárgykivitel elvileg mindig is engedélyhez kötött volt, az illegális forgalom eddig is megkerülte a vámot. A KÖH egyik feladata a kiviteli engedélyek kiadása, Buzinkay Péter szerint azonban nem véletlen, hogy az engedélykérők többsége a tengerentúlra kívánja vinni a műtárgyat. A csomagtartós megoldás oda nem alkalmazható.
Évek óta tartó tendencia, hogy a magyar műtárgyak befelé gurulnak. Mivel a magyar és magyar vonatkozású műkincsekért itthon fizetik a legtöbbet, a tulajdonosoknak és a kereskedőknek is érdekük, hogy a külföldön lévőket hazahozzák. A Dorotheum árverésén olykor olcsóbban kel el egy magyar tárgy, mint itthon. A nagy mozgásban minden és mindenki keresi a helyét. Ukrajna felől főleg ikonok és más liturgikus tárgyak érkeznek hozzánk (újabban divatosak és kelendőek a kommunista relikviák is), a műtárgyak többsége azonban továbbmegy a nyugati piacokra. Romániából az ortodox műtárgyak, ikonok mellett sok magyar vonatkozású anyag is jön. Ezek javarészt itt is maradnak, míg például az erdélyi szászoktól származó műtárgyak csak átmenő vendégek nálunk. Kifelé igyekeznek viszont az egyetemes értéket képviselő műkincsek.
Szabad-e hagyni, hogy egy ország műkincsállományát a piac igénye szabályozza? Buzinkay Péter szerint a kulturális politika feladata, hogy meghatározza, hogyan áll a műtárgykivitelhez. Menjen-e, mehet-e, ami külföldi? Gazdag országok megengedhetik maguknak a liberális hozzáállást, ahol sok a műtárgy, ott nem kell félni az elszegényedéstől. Műkincsben gazdag, ám gazdaságilag szegényebb országokban azonban már tartani lehet attól, hogy az értékesebb tárgyak kivándorolnak a jobban fizető piacokra. Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban nem véletlenül szigorúak a szabályok. Nálunk még nem született e tárgykörben egységes, szélesebb körben elfogadott kultúrpolitikai, politikai állásfoglalás.
Megalakulása után a KÖH műtárgyfelügyelete vette át a nemzeti közgyűjteményektől a magyarországi védett műtárgyak nyilvántartásának és követésének feladatát. Buzinkay Péter elmondta: több mint tízezer védettműtárgy-tulajdonos van, komoly, nagy gyűjtemény több száz. A legtöbb gyűjtőt a magyar vonatkozású anyag vonzza. Vajon eljutottunk vagy hamaroson eljuthatunk-e oda, hogy egy-egy magyar gyűjtő megbízást adjon tolvajoknak bizonyos műkincsek megszerzésére? Munch Oslóból ellopott Sikolya vagy Cellini mester pompás sótartója, a bécsi Kunsthistorisches Museum egykor féltett kincse olyan ismert műtárgyak, amelyeket nem kínál eladásra egyetlen, a jó hírére kényes nagy aukciósház sem. Nem kétséges tehát, hogy ezeket megrendelésre lopták el, s talán valami nagy magángyűjtemény titkos kamrájában rejtőznek, elzárva a világ szeme elől. Buzinkay Péter maga is látott már olyan külföldi magángyűjteményt, amelynek anyagát muzeológus kezelte, az anyag több emeletet foglalt el. Miért ne lehetne benne valahol egy titkos kamra is?
Nincs könnyű helyzetben, akinek a műtárgya külföldön kerül elő. Vitatkoznak ugyan még a szakemberek azon, hogy az Európai Unió műtárgy-visszaszolgáltatásról szóló irányelvét pontosan milyen műtárgyak körében lehet alkalmazni, a többség azonban a szűkebb értelmezésre hajlik. Ez annyit jelentene, hogy a Magyarországról jogellenesen kijuttatott, korábban védetté nyilvánított kulturális javak közül csak azok esnek az irányelv hatálya alá, amelyek megfelelnek az igen magasra szabott értékhatárnak. Emiatt határon kívülre csempészett védett műtárgyaink kilencvenkilenc (!) százalékát nem követelhetjük vissza.
Ideális esetben a lopott műtárgy és a tolvaj is hamar megkerül, leszámítva azt a még ideálisabb esetet, ha a bűneset be sem következik. Ez utóbbinak azonban feltételei vannak. Tudjuk, közgyűjteményeink csak szeretnének, de nem tudnak eleget költeni biztonsági berendezésekre, őrzésre. Erre rendszerint a nagyobb betörések után irányul rá a figyelem. Az elmúlt két évben nemcsak a Kiscelli és a szentendrei Czóbel Múzeumba törtek be, de elvittek a verőcemarosi Gorka-gyűjteményből is kilencmillió forint értékben negyvenhárom műtárgyat. Itt sem tellett riasztóra. Szinte iparággá vált mostanában a templomfosztogatás is. A betörők jól tudják, szegény az eklézsia, nem védi semmi és senki a kegytárgyakat, festményeket, szobrokat. Vukán Béla alezredes, a Nemzeti Nyomozóiroda műkincsvédelmi alosztályának képviselője elmondta, valamelyest csökkent ugyan a műtárgylopások száma az utóbbi években, a kárértékük azonban nagyot nőtt: 2003-ban már meghaladta az egymilliárd forintot. Nem ritka egy-egy esetben a tíz–százmilliós betörés sem. A közgyűjtemények elleni bűncselekmény a legkevesebb, évi harminc–negyven, és ötven–hatvan templomot fosztanak ki évente. A rablók minden műfajban, műtárgyban „érdekeltek”.
Buzinkay Péter úgy véli, nem szerencsés, hogy a műkincslopások felderítésére, összehangolására és kiértékelésére nincs országos hatáskörű speciális rendőri egység. A bűncselekmények területi hatáskörbe tartoznak. Vukán Béla erről azt mondja, a különösen nagy kárértékű, kiemelt ügyeket a Nemzeti Nyomozóiroda átveszi. Nem is lehet elvárni, hogy minden ügyet egy nagy központi egység nyomozzon, hiszen akkor hatékony a felderítés, ha gyorsan, ismerős terepen dolgozik a rendőr. Az illegális műkincs-kereskedelem és a lopottműtárgy-értékesítés azonban speciális bűnügyi terület, melynek felderítéséhez különleges ismeretekre, információkra és kapcsolatokra is szüksége van a nyomozónak. Ezekkel a területi kapitányságoknál nem mindig rendelkeznek. A műkincsvédelmi egység megalakítása az Országos Rendőr-főkapitányság keretében azt mutatja, hogy a kilencvenes évek második felétől nagyobb figyelmet fordítanak a kulturális javak védelmére.
Nem biztos, hogy a tolvajokkal együtt a műtárgyak is előkerülnek. Sőt! Ha elegendő idő van a műkincs eladására vagy kicsempészésére, a károsultak hiába reménykednek. Előfordul, hogy a külföldre csempészett, majd megkerült műtárgyakat visszaadják az eredeti tulajdonosnak, de egy jó jogász és némi pénz ezt a folyamatot igencsak meglassíthatja. Megéri a tolvajoknak az is, ha biztos helyre rejtik a tárgyakat, hiszen a büntetés letelte alatt az nekik dolgozik, az értéke az évek során növekszik. A magyar körözési törvény pedig előírja, hogy egy bűncselekmény adatait az elévülési idő lejártával törlik a körözési rendszerből. És még az ügyiratokat is megsemmisítik. Tíz év után tehát már szabad a vásár!
Vukán Béla szerint hiányosság az is, hogy a műtárgyakat a nyomozás lezártával már nem keresik következetesen. A rendőrségnek van ugyan egy szöveges adatbázisa az eltűnt értékekről, de ebben nincsen fénykép, a műtárgyaknál pedig – gyakran az alkotó és a cím ismeretének hiányában – kockázatos a szubjektív leírásra támaszkodni. Ahányan nézik, annyiféleképpen látják. Képzeljük el, mondja Vukán alezredes, hogy a határsávban a rendőr egy kocsi csomagtartójában festményt talál. Felhívja a központot, és megpróbálja azonosítani, körözött-e a kép. Erre jelenleg csak a szóbeli egyeztetés alkalmas, ami a félreértések melegágya. Olyan speciális, más országokban már bevált adatbázis kiépítésére lenne tehát szükség, amelyik nemcsak a műtárgy képét tartalmazza, de arra is képes, hogy szűkítő kérdésekkel végül maga adja ki a keresett tárgy fotóját. Az azonosítás tehát egyszerű és biztos lenne.
Nemcsak a rendőrség van némi technikai lemaradásban a külföldi szervezetekhez képest – s ez bizony nehezíti a nemzetközi információcserét is –, a műtárgytulajdonosok többsége is felkészületlen a bajra. Alig van közöttük, akinek fényképe lenne féltett tárgyáról, ennek hiányában pedig csak a leírás, az emlékezetből készülő rajz marad a nyomozók és a műtárgy után kutató szakemberek egyetlen támpontja. Így nincs nehéz helyzetben, aki egy rosszul dokumentált lopott műkincstől akar megszabadulni a piacon.
Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a nyomozónak az jelenti a legnagyobb sikerélményt, ha a tolvaj mellett a műtárgy is sértetlenül előkerül.
origo.hu
Ezt a kvízt csak kevesen töltik ki hibátlanul – Ön felismeri, mi magyar találmány?
