„fekete özvegyek” néven ismert kamikazék néhány korábbi elszigetelt esetet leszámítva két éve, a Samil Baszajev által kitervelt moszkvai színházfoglalás során bukkantak fel Oroszországban. Movszar Barajev, a terrorakció parancsnoka a harcokban elesett csecsen férfiak özvegyeiként mutatta be a testükre bombát erősítő, hagyományos iszlám öltözéket viselő nőket.
A Független Államok Közössége (FÁK) terrorellenes központjának vezetője, Borisz Milnyikov ezt követően elismerte, hogy az orosz titkosszolgálatok már 1999-ben tudomást szereztek arról, hogy Baszajev öngyilkos merénylőkből álló osztagot szervez, de nem fordítottak kellő figyelmet az információra. A Dubrovka színház elfoglalása után döbbentek rá a veszélyre, de alig ocsúdtak fel, már jött is a grozniji kormányépületnek hajtó, robbanóanyaggal megrakott teherautó, a Kadirov elleni első merényletkísérlet és a mozdoki légibázis mellett egy autóbusz levegőbe röpítése. Ekkor orosz titkosszolgálati jelentésekből már kiszivárgott, hogy Baszajev 36 terroristát képezett ki s küldött Oroszország belsejébe, hogy ott terrorakciókat hajtsanak végre. Mint aztán nemsokára a tusinói rockkoncerten történtek bizonyították, „Baszajev nővérei” meg is érkeztek Moszkvába. A sikertelen kísérletet egy moszkvai étterem előtt tavaly év végén, a választások után egy félig sikerült akció követte a duma szomszédságában.
Az idén arattak a „fekete özvegyek”: egy metrórobbantással nyitottak a fővárosban, legutóbb pedig szintén Moszkvában a Rizsszkaja állomás közelében ölt a bomba, ezt követte a két utasszállító repülőgép elleni merénylet, de a derekán az ismert sahid övvel négy nő ott volt a beszlani iskolában is. Az orosz titkosszolgálatoknak az Izvesztyijában megjelent információi szerint most is nyolc „sahidkát”, azaz öngyilkos merénylőt keresnek Moszkvában – akik az előző merényletsorozatból „maradtak” hátra –, kettő után a Don melletti Rosztovban kutatnak, így hát nem lenne meglepő, ha a merényletsorozat folytatódna.
Egyes szakértők azt mondják, hogy ez esetben is érvényes a terroristák általános besorolására vonatkozó szabály: vannak fanatikusok, akik fenntartás nélkül hisznek a terrorcselekmények helyességében, s nincs lelkiismeret-furdalásuk. Aztán a bizonytalan kétkedők, akik állandó stresszhatás alatt állnak. A harmadik csoport azokból áll, akik semmit sem fognak fel, pszichikailag betegek.
Más szakértők egyedi felosztást alkalmaznak. Az igaz, hogy léteznek a „fekete özvegyek”, akik férjüket, testvérüket vesztették el a háborúban, ami hithű muzulmán nőként lényegében számukra is egyenlő a halállal. Nincs mit veszíteniük, s életük feláldozásával is készek a bosszúra. Ám akadnak olyanok is, akiket fenyegetéssel szerveznek be és változtatnak kamikazékká. Persze valójában mindkét esetben a háborús motiváció a fontos, ám az elsőt a csecsen, a másodikat az orosz propaganda emlegeti előszeretettel.
Az első esetre érdemes megemlíteni a Putyinnal finoman szólva sem rokonszenvező liberális Novaja Gazeta által bemutatott példát, hiszen e csecsen szeparatistákkal nyíltan rokonszenvező lapot egészen közel engedték a tűzhöz. A lap újságírója, Gulja Hajrullina büszkén számolt be arról, hogy a többség által nem ismert helyekre juthatott el. Így beszélgethetett egy öngyilkos merényletre készülő nővel is. Malika azon „élő bombák” nyomába lép (nem tudjuk, hogy azóta beteljesítette-e vállalását), akik a dubrovkai akció résztvevőihez hasonlóan családtagjaikat veszítették el a háborúban. Malika már apa nélkül nőtt fel, s nővérével arra ébredt egy éjszaka, hogy álarcos katonák törtek be a házba. Őt édesanyja elmondása szerint azért vitték el, mert túl hangosan kiabált a testvérétől elszedett CD-lejátszó miatt. A lányt a katonák megerőszakolták, de néhány nap múlva elengedték.
Mint Malika az újságírónak meséli, két barátja halt meg a szeme előtt. Dudajev oldalán harcoltak, majd letették a fegyvert, de ez akkor nem számított. Világos nappal végezték ki őket. Malika erre emlékezik, amikor új feladatáról mesél. Ugyanis rövid fogságát követően egyszer csak jött érte egy „unokatestvér”.
Malika azt mondja, még nem kész, de már kiválasztották. Ennek előfeltétele, hogy már ilyenkor sem fél semmitől. Mint az újságíró megjegyzi, ő az „út felén jár”, akit az „unokatestvérek” figyelnek. Amikor úgy látják, hogy megérett a feladatra, akkor indulhat a hegyekbe, Hattab egyik táborába. Az újságíró megjegyzi, hogy a szaúdi Al-Kaida-harcos likvidálása után a kiképzőtáborok megmaradtak, s itt a Koránt úgy olvassák, hogy a kiképezendőket hozzászoktassák a fegyver használatához. Mint az „unokatestvér” mondja, ezután a hölgyek megnyugodnak. Az újságíró eközben mosolyt fedez fel a szigorú harcos arcán, s ezt látva csak arra tud gondolni, hogy immár egy egész nemzedék háborúban nőtt fel, s az ilyen időszaknak furcsák a törvényei.
Főképp a fiatal lányok igyekeznek megfelelni az elvárásoknak, és felkészülnek rá, hogy minél több embert rántsanak magukkal a halálba. Hol vannak ezek a táborok? Erről a helyszínen járt újságíró csak annyit árul el, hogy a vegyenói járásban, fönt a hegyekben, kétezer méter magasban, ahol csak szőnyegbombázással lehetne elpusztítani mindent. Mint mondja, valaha az olimpiai sízők edzőtábora volt errefelé, most azonban már járhatatlanok az utak, ide nem ér el a szövetségiek keze.
Malika még nem öngyilkos merénylő, csak az első válogatáson esett át. Ahogy meséli, kétfelől – az oroszok és a felkelők is – kínozták őket, s azért jött ide, mert ezek mégiscsak az övéi. Amit ezután mond, azon még az érezhetően vele szimpatizáló újságíró is meglepődik. Malika úgy érzi, neki az rendeltetett el, hogy sokakat vigyen magával a halálba. „Mindnyájatokat meg kell büntetnem!” – mondja, mire az újságíró visszakérdez, hogy kikre gondol. „Rátok mindnyájatokra!” – jön a válasz, mire a cikkíró csak annyit jegyez meg, hogy nagyobb pofont nem kapott az életben. Mint írja, csak néhány nap múlva, az életkörülményeket látva értette meg valójában, hogy a négynapos fogság alatt megerőszakolt Malika miért nem pusztán az öngyilkosság, hanem mások meggyilkolása mellett döntött.
Malika még csak „félkész” terrorista, írja az újságíró, s most már el tudjuk képzelni azt is, milyen lesz „készen”. Mint ahogy egy másik, feltehetően némely elemében túlzó, orosz szemszögből megvilágított történet alapján azt is, min megy át fönt a hegyekben.
Erről Lujza Oszmajeva történetéből következtethetünk, aki egyszer két társával együtt épp Groznij belvárosa felé tartott, hogy egy forgalmas helyen robbantsa fel a derekán lévő, szögekkel, vasdarabokkal, csavarokkal megspékelt, másfél kilogramm plasztikbombát, amikor egy ellenőrző pontnál a rendőrök megállították az UAZ-t. A cél előtt feltartóztatott terroristák azonnal lőttek, s a tűzharcban ketten elestek, Lujza pedig megsebesült, így a robbanószerkezetet sem tudta beindítani. Mint az Utro.ru internetes oldal beszámol róla, a 23 éves nő két nappal később a kórházban halt meg, s az orvosi jelentés szerint korántsem a lőtt seb volt végzetes számára: szervezetét a korábbi fizikai bántalmazások és a pszichotropikus szerek alkalmazása merítette ki, így megállt a szíve. Előtte azonban még mesélt megpróbáltatásairól.
Lujzát ezek szerint erőszakkal vitték el otthonról a Maszhadov vezette szakadárok egyik hegyi bázisára, ahol arabok vezetésével arra készítették fel, hogy öngyilkos merényletet hajtson majd végre. Mint a végül sahidkává mégsem vált fiatal lány állítólag elmondta, a szakadárok egész Csecsenföldön keresik az egyedülálló nőket, az özvegyeket. Különösen az elkeseredetteket, akiknek nincs munkájuk, s nem tudják etetni gyerekeiket sem. A hozzátartozóknak pénzt ígérnek, amiből persze aztán nem látnak semmit, s ha ez nem hat, hát fenyegetnek. Mint Oszmajeva elmondta, a kiképzőtáborban rajta kívül még tucatnyi nő volt. A módszerekről tanúskodik, hogy Lujza pszichésen zavart lett, a testén pedig súlyos fizikai bántalmazás nyomait viselte.
Két történet két szemszögből, s minket aligha vigasztalhat, hogy az igazság valószínűleg valahol középen van. Az egyik ugyanis szörnyűbb, mint a másik. Háborús sorsok hasonló végkifejlettel.
A lényeg igazából az: vannak helyek, ahol emberek tucatjai jutnak el oda, hogy életük árán rántsanak magukkal másokat a halálba. Ehhez – az embertelen körülmények mellett – valószínűleg egyfajta általunk elképzelhetetlen pszichés állapotba kell kerülni, ami feltehetően nem mindenkinél megy bizonyos külső segítség nélkül.
S hogy valószínűleg irányított, akaratukat vesztett emberekről van szó, az abból valószínűsíthető, hogy több esetben vallottak már kudarcot. Miközben egyes terrorizmussal foglalkozó szakértők szerint a felfegyverzett nők kiszámíthatatlanságuk és elszántságuk miatt általában veszélyesebbek, mint a férfiak, a sikertelenségek arról árulkodnak, hogy legtöbb esetben az „unokatestvérek” inkább csak arra tudják felkészíteni őket, hogy elszántan elinduljanak az útra, de önállóan cselekedni már kevésbé képesek. Amint a duma melletti robbantás is igazolta, elesettségük miatt néha idő előtt kell lépni, s ilyenkor nem is biztos, hogy ők maguk indítják be a halálgépezetet. Az is feltűnő, és az operativitás hiányára vall, hogy Beszlanban az első nap után a csapat parancsnoka személyesen végzett ki két „sahidkát”. Ennek ellenére azonban manapság mégiscsak ők, a „fekete özvegyek” a csecsen szakadárok legütőképesebb harcosai.
origo.hu
Adatgyűjtési botrány: megalázó listát készített támogatóiról a Tisza
