Félédes

Kiszalad alólunk az autóút, pestiesen nagyot zökkenünk, amint rátérünk az Egerszalók felé vezető kacskaringóra. Csoda világ ez, egyszerre megváltozik a levegő, besűrűsödik, hogy harapni lehet, és csönd van, mert a világ zaja is odavész a dombok mögött. Aztán, hogy a szem se maradjon ki az élvezetekből, fölbukkannak a tufába vájt borospincék. Nem véletlen, hogy elsőre átrobogunk a közel 1900 lelket számláló községen, s csak a település határában vesszük észre, bizony, elvétettük az irányt. Szerencsére segítséget könnyen találunk, hiszen Egerszalókon még mindenki ismer mindenkit.
Odafönt, az Öreg-hegy szoknyájára ülve, a rövid, ám annál merészebben nekilendülő kaptató tetején pihen Hangácsiék – vagy ahogyan hivatalosan nevezik: Hangácsi és Fia – pincészete. Biztató hangra érkezünk; dugó pukkan, amikor bezárjuk magunk mögött a gépkocsi ajtaját. Az udvaron serény, bár érthetetlen munka zajlik: a már kartondobozokba rendezett üvegeket bontogatják néhányan, s öntik hatalmas kádba a zamatos vörösbort.
– Nem a borral van baj, hanem a címkével. Véletlenül a 2001-es évjáratot hirdető papirost ragasztottuk a 2002-es palackokra – magyarázza az idősebb Hangácsi, hamar kitalálván, hogy miért akadunk meg a nem hétköznapi látványosságnál. Majd, hogy ne csak furcsát, hanem szépet is lássunk, a pincébe invitál bennünket. Ahol rögvest újabb furcsaságba botlunk. Mert nem amolyan klasszikus, fejbe húzós lépcsősor döcög lefelé, hanem az alsó szintre állított targonca tálcájába állva ereszkedhetünk a hétméteres mélységbe. Persze erre is van magyarázat, de azt csak a kétemeletes pince első szintjén tartandó pihenőben kapjuk meg. Egy pohárka 2003-as merlot kíséretében.
– Majd meglátják, hogyan terjeszkedett a pince, azért kellett valamit kitalálnunk. Amíg a házzal azonos szinten voltunk csak, addig nem volt gond, ám amikor felépült a gazdasági épület, ahonnan az előbb lejöttünk ide, meg a pincének ez a része, már sok időbe és erőbe tellett minden alkalommal megkerülni a domboldalt – tudjuk meg vendéglátónktól, aki a targonca históriája után rátér a tavalyi merlot történetére. – Ebből nagy aranyérmes bor lesz, már most érezni. Egyelőre még fickándoznak benne a savak, de lassan előretolakszik a fa íze is, s mivel enyhén barrikolt hordóról van szó, ha a finoman füstös jelleg s a borban rejtőző tartalék összeáll, akkor leszünk kész. De erről majd a fiamat kérdezzék, ő a borász a családban, én meg a szőlész, ugyebár.
Amíg az ifjabbik Hangácsi megérkezik, megkóstoljuk a családi birtok néhány büszkeségét. Fent kezdünk a hordóknál, majd alászállunk a legmodernebb technológiát jelentő fémtartályok birodalmába, hogy végül hosszasan elidőzzünk a Kristóf cuvée feliratú tároló mellett.
– A kis unokámról neveztük el, s nem véletlenül, bevallom, nekem ő a kedvencem – forgatja meg a nedűt házigazdánk a fény felé tartva, végtelen szeretettel szemlélve, ahogy a bor lassacskán visszahúzódik az üvegpohár aljára. Hátrébb viszont műanyag kannácskák sorakoznak, amelyek sehogy sem illenek a pince ódon hangulatába. Megvan annak is az oka – int az öreg –, de hosszú, no és szomorú história az, mert a magyar borászat minden kínja-baja, bánata ott rejtezik ezekben a kannás borokban.
– Sejtettem, hogy itt lesztek – toppan be Csaba, az ifjabbik Hangácsi, s mosolya elárulja, hogy a Kristóf cuvéet ő is nagy becsben tartja. Majd kerül még egy pohár, ám az már csak odafönt, a hosszú faasztalnál nyeri el tartalmát, a gyümölcsös illatú olaszrizlinget. – Bár a pincészetünk csak 1992-ben kezdte meg működését, a szőlészethez, borászathoz komoly családi hagyományok kötnek minket – vág bele a borgazdaság történetének ismertetésébe Hangácsi Csaba. Közben persze töltögeti a poharakat, mert nemcsak a rizling, hanem a cserszegi és a hagymahéjszínű, halvány száraz rozé is a birtok büszkesége.
– Már édesanyám apukája is egy apró szőlőbirtokon gazdálkodott, és a termésből minden esztendőben saját bort készített. Nem is akármilyet: a környékről, de Ózdról és Kazincbarcikáról is átgyalogoltak, hogy tőle vásároljanak itókát az ínyencek. Mellette tanultam meg a mesterséget. A szünidők nagy részét vele töltöttem, a pincében és az ültetvényen is segítettem neki. Emlékszem, nagyapám egyszer azt mondta, hogy a szőlővel úgy kell beszélgetni, mint a kisgyerekkel, s akkor a szüret napján bizonyosan meghálálja a gondoskodást.
A borászfamília útja azonban kanyargósan vezetett a modern családi birtokig. Csaba gépésznek, édesapja bányásznak tanult, s csak az egerszalóki termelőszövetkezet megszűnése után, mondhatni kényszerűségből kezdték el művelni a végkielégítésként kapott területeket.
– Egyik napról a másikra lettünk munkanélküliek. Szerencsére még a nyolcvanas években alkalmunk nyílt rá, hogy úgynevezett szakcsoporti szőlőt telepítsünk – nálunk így hívták a hasznobérlettel működő háztájit –, így volt némi alap, amivel elindíthattuk borászatunkat. Egy apró pince meg négy és fél hektár szőlő, erre alapoztuk a jövőnket. Azóta viszont minden esztendőben vásároltunk újabb területeket, mert olyan ez, mint a mókuskerék, nemcsak kiszállni, de megpihenni sem lehet. Mint ahogyan évről évre tettünk apró lépéseket, tavaly óta például önállóan palackozunk, s hogy minél jobb minőséget állíthassunk elő, a birtokon bevezettük a terméskorlátos gazdálkodást.
Nézem a présház két falát beborító okleveleket, közben eszembe villan a műanyag kannák képe, hát muszáj megkérdeznem, hogy mi is az a bizonyos bánat, amiről a Hangácsi-birtok tulajdonosa még odalent szólt.
– Ízlett a cabernet sauvignon?
Bólogatunk, hogy hát persze, igazán kedves emléket fogunk őrizni a cabernet feliratú nyolchektós hordóról, pontosabban a tartalmáról.
– Szóval jó bor? Mert az van a műanyag kannákban is. A borász szíve szakad meg, amikor megtölti a demizsont – kesereg Csaba. – De nincs mit tenni, el kell adnunk a bort, különben lehúzhatjuk a rolót. Sajnos Magyarországon kétféle borra van igazán kereslet. A borsznobok megvásárolják a több ezer forintos, jó nevű borászoktól származó italokat, míg a kispénzűek jobb esetben is az élelmiszerboltok polcainak legaljáról választanak vagy a pult mellől, a kannás kiszerelésű termékek közül. Hiába adnánk tehát 1000–1200 forintért a pincészetünk borait, nem igazán lenne rá kereslet. Pedig ér annyit, kóstolták, eldönthetik maguk is. Szinte mindegy, hogy valamelyik nagykereskedőnek, üzletláncnak adom-e el vagy kannásként értékesítem, mert termelőként közel ugyanannyit kapok a boromért. S a piac nagy úr, ha a megrendelő félédes vagy édes bort akar, akkor kényszerűségből a jó évjáratot is el kell rontanunk. Közben pedig minden borász pontosan tudja, hogy ha Magyarországon nem létezne borhamisítás, talán még kevés is lenne az a mennyiség, amely a honi szőlőbirtokokon megterem.
De bármily meglepő, Hangácsiák nem csak keserűséggel gondolnak kannás borukra.
– A műanyagos kiszerelést megkóstolták a budapesti egyetemisták is, akik mindenféle borászati terméket végigízlelnek heti rendes összejövetelükön. S a srácok rájöttek, hogy a műanyag bizony jó bort rejt, ezért amikor fölfedezték az egerszalóki kannást, róla nevezték el társaságukat, s a mi borunkat tartják etalonnak.
Keserédes történet, amolyan késő délutáni sóhajtozáshoz való. Odakint a nap lassan lehanyatlik a Mátra bércei közé. Már elviselhető a meleg, nem kell a pincébe menekülni a hőség elől, ezért elindulunk az Egerrel szemközt terpeszkedő szőlősbe. Néhány napja hatalmas esőzés verte végig a hegyoldalt, 63 milliméternyi csapadék hullott le néhány óra alatt, ezért még mindig csúszkál az autó, ahogy bekanyarodunk a friss telepítésű Blauburger-táblához. Ám nem a gyümölcs miatt jöttünk ide, hanem mert innen belátni a Laskó-patak völgyét a horgásztótól a szalóki haranglábig, s még azon is túl, le egészen a hőforrásig.
– Ha jártak volna itt egy évtizede, hát nem ismernének rá a községre. Sokat fejlődtünk. Manapság nemcsak a pincéket, hanem a termálfürdőt is keresik a turisták, s még csak most kezdődnek ott az igazán nagy dolgok, hiszen épül a négyszáz férőhelyes szálloda. Amott pedig, mindjárt a tó partján, modern lakónegyed lesz, már ki is parcellázták a telkeket. Úgy szoktuk mondani, Egerszalók a mennyország kapuja. S még azt is hozzátesszük, hogy mi itt egy utcában lakunk a Jóistennel.
A naplemenete lágyan megfesti a majdani lakóparkot, derűs vörösbe burkolva az égboltra meredő csupasz villanyoszlopokat. A Teremtőnek ma még nem kell az egri újgazdagokkal összeköltöznie.