Fogás

Durva bánás a jobbágyokkal
Valamint többnyire minden emberi szépnek és jónak, úgy a népszorgalomnak is egyik főösztöne és rugója a becsületérzés. Ez teszi a vitéz előtt a halált könnyűvé, az izzadó munkás előtt a nehéz dolgot játékká, s ez teszi, hogy az, minden nagy terhei mellett is, nem elégszik meg a szükségessel, hanem szünet nélkül többre törekedik.
De mivel e jól tévő ösztön csak úgy munkálhat élénk erővel a népben, ha azzal emberileg bánunk, s azáltal éreztetjük vele emberi méltóságát és felejtetjük szolgaságát; nagyon szükség kimondanunk, hogy az a mód, mellyel sokan köztünk jobbágyaikkal bánni szoktak, éppen nem dajkája ezen jól tévő ösztönnek.
Mert ha meggondoljuk, hogy néhol a legcsekélyebb tisztviselők vagy uracskák is a népnek semmi becsületet nem adnak, hanem azokkal szabadon gorombálkodnak, még az elöljárókat is tézik, lehuzatják stb., éppen nem lehet csudálnunk, ha ily durva bánásmód mellett a népben a becsületérzést s azzal együtt a néperény legszebb nemeit elfojtva látjuk.
Holott igen természetes az, hogy ily bánásmód által a nép magát megvetettnek látván, abban minden becsületérzés elfojlik, s végre a gyávább nép önmagát is megveti és egészen elhagyja, amit szegény tót népeink igen nyilván mutatnak; ha pedig a nép szilajabb, akkor abban az ily bánásmód az egész becsületérzést fölfordítja, meghamisítja és gonoszítja, elanynyira, hogy az ily ember nem a jóban, hanem a rosszban keres becsületet, mint ezt magyaraink között bőven tapasztalhatni.
(…) Minden emberi társaságnak és szövetségnek boldogító lelke a szeretet, s ez teszi még az úri és szolgai viszonyokat is boldogítókká, s lehet tapasztalni, hogy a jobbágy a maga tartozásait nemcsak örömest megadja a véle szeretettel bánó úrnak, de azt még ajándékozza is, valamint ellenben tapasztalhatni azt is, hogy a véle rosszul bánót gyakran megbosszulja.
Igen érti a nép, hogy nem lehet mindenki úr; de érzi azt is, hogy a szegényt megvetni és gorombasággal illetni senkinek oka nincs. Nem ok nélkül voltak tiszteletben a bölcs rómaiaknál a Saturnaliák, valamint a görögöknél a sok népmulatságok; de nagyon szép bélyegvonal a spanyol főrendnél is az, hogy ott a cseléd, dolgát végezvén, az urakkal szabadon társalkodik.
Vásárok és egyéb henyenapok
Gondot adna akármely angol calculistának, csak nagyában is, kiszámlálni: mennyi temérdek néperőt emésztenek meg nálunk, csak magok a mi számtalan vásáraink. Én legalább azt hiszem, hogy ennyi erővel évenkint megregulázhatnánk minden tavainkat, folyóinkat, s azonkívül minden parasztkalyibát cserép alá vehetnénk.
És vajon mit használnak a népnek ezen számtalan vásárok? Én úgy hiszem, semmit, sőt igen ártanak, mert a marhát nyilván olcsítják, s azonkívül számtalan rosszra nyújtanak alkalmat: s ha meggondolom, hogy Slavoniában nemcsak úgy, mint nálunk, egy-két nap tartanak a vásárok, hanem három s négy hetekig; s meggondolom rác és oláh népeink egymást érő henyenapjait, s hogy egy földművelő népnél gyakran egy-két naptul függ az egész esztendőnek szerencséje, megvallom, igen hajlandó vagyok az ily napokat népünk szegénységnek főokai közé számlálni.
Igaz ugyan, hogy a kereskedőknek hasznos az, mikor gyakran több ezer marha között fitymálódhatnak, valamint a nép is olcsóbban kap holmit vásárokon; de egy kis hasznocska a nagy kár mellett vajon hasznos-é? Somogyban egész télen alig van valamirevaló vásár, és éppen akkor megy ott legjobban a marhaeladás; mikor ellenben a vásárok előjőnek, szeszereg a gőbölös. – Attila reáparancsolt a hódolt görögökre, hogy a magyarok kedvéért vásárokat tartsanak; de hogy a magyarokra parancsolt volna vásárokat tartani a görögök kedvéért, arra nem gondolnám, hogy adatink volnának.
Ami azt illeti, hogy az ily napok mulatságait némelyek igen hasznos béfolyásúaknak tartják a nép csinosodására nézve, tagadni nem lehet, hogy van igazság a dologban; mert az ily összeseregléseken csakugyan sokat hall, lát és tanul egymástul a nép, s kérdést nem szenved, hogy ily tekintetben nagyon fontosak és szükségesek a népmulatságok; de mindemellett mégis csak azt kell mondanom, hogy népmulatságokat nem afrikai karavánoktul, hanem a bölcs görögöktül kellene tanulnunk.
(Részlet Berzsenyi Dániel A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című, 1833-ban megjelent munkájából)