Antiszemita közbeszéd – szól a bombasztikus, közönségcsalogató cím, ám ha valaki veszi a fáradságot, s nem csupán belelapoz a puha fedeles kiadványba, hanem el is mélyül benne, keserű csalódásban lehet része. Egyrészt megállapíthatja, hogy a nagyobb port felvert eseteknek (például ifjabb Hegedűs Loránt pere, Grespik-ügy) nem elemzését, hanem pusztán vázlatos és tendenciózus összefoglalását találja. Másrészt – nos, ez még kínosabb a szerzőgárdára nézvést – azt tapasztalhatja az elfogulatlan olvasó, hogy a szenzációra igényt tartó cím és a tartalom távoli köszönő viszonyban sincsen egymással. Pedig a kötet szerzői nem kímélték sem a fáradságot, sem időt, sem pedig a papírt, hogy bemutassák a bűnjelet az általuk oly kitartóan utált polgári napilap ellen is, s igazán nem igyekezetük hiányának róható fel, hogy nem koronázta siker próbálkozásaikat.
Tulajdonképpen az is érthetővé válik a könyvet lapozgatva, hogy miért nem kísérte az Antiszemita közbeszéd Magyarországon megjelentetését semmilyen hírverés, szinte méltatlan hallgatás közepette, rangrejtve telepedett le a könyvesboltok polcaira. A tartalmi egyenetlenségen túl ugyanis olyan elírások, pongyolaságok, pontatlanságok fedezhetők fel benne, amelyek igen-igen meglepőek. A tartalomjegyzékben például a Magyar Demokrata című hetilap „Magyar demokrata”-ként szerepel, eleve kérdésessé téve egy olyan sajtóorgánumról írott lesújtó kritikát, amelynek a szerző és a szerkesztők még a nevét sem ismerik pontosan. Ugyanez természetesen a súlyosan elmarasztalt írók, újságírók esetében is felvethető, hiszen például az egyik tanulmányban (?) Szentmihályi Szabó Péter konzekvensen „Szentmihályi-Szabó”-ként íratik, de nem jár jobban saját kötetük sem. Mihancsik Zsófia nyúlfarknyi rövidségű – ám többek közt lapunkból ollózott idézetekkel bőségesen kipótolt – írásművében sikertelenül próbálkozik a könyv címének helyes leírásával. Nála névelővel, Az antiszemita közbeszéd Magyarországon címen említtetik az a kiadvány, amelyben munkája megjelent. Ugyanígy nem a szerkesztők, szerzők teljesítményét dicsérik a további jókedvre derítő átkeresztelések sem. A XIX. századi tiszaeszlári pert sokezredeszerre traktáló cikkben egy fontosnak szánt mondatban „várvád”-ot olvashatunk a szerző feltételezett szándéka szerinti vérvád helyett. Szegény (volt vagy még egy ideig) igazságügy-miniszter sem ússza meg a szerzők munkálkodását. Az egyik lábjegyzetben Bárány Péter igazságügy-miniszterként említik, ilyen értelemben mostohábban bánva el vele, mint Lovas Istvánnal, akinek – Bárándyhoz írott levele kapcsán – legalább helyesen írják le a nevét.
Ismerethiány és prekoncepció
Szívesen hinnénk azt, hogy ezek a mosolyogtató hibák nem az ismerethiányból fakadnak, hanem figyelmetlenségből, ám a tartalmi tévedések, tendenciózus ferdítések, kompilálások miatt – amelyek a kötet szinte egészén átvonulnak – nem lehetünk ilyen nagyvonalúak. A prekoncepció tendenciózus jellegét éppen a lapunk egyik munkatársának írásával szemben alkalmazott, nehezen minősíthető eljárás szemlélteti a legjobban. Haklik Norbert cikkének címe ugyanis ez volt Kertész Imre Nobel-díjának odaítélése után: Kertész Imre magyar író kapta meg az idei Nobel-díjat – jelentették be tegnap kora délután a svéd fővárosban. A szerző következtetése a cím elolvasása után több mint meglepő. Mint írja: „Magyarországon megjelenő írásban azonban ennek az egyszerű jelzős szerkezetnek vagy nagyon egyszerű – ha még nem antiszemita, hát legalábbis megkülönböztető – felhangja van, vagy szintén nagyon egyszerű – provokatív – célja.” Ép elmével nehezen felfogható okfejtés, ám mint a kötet más fejezeteiből kiviláglik, a pszichiátriai szaklapok publikációs lehetőségeire bizonnyal sikerrel aspiráló szerzők lapunk más munkatársainál is fel tudtak fedezni hasonló „rasszista kilengéseket”. Bayer Zsolt egy, a Magyar Demokratában 2003 januárjában megjelent írásával vonta a fejére az antiszemitizmus vádját. Karinthy Ferenc egy művéből idézett, amelyben a következő szerepel: „Micsoda zseniális szörnyűséges nép ez a zsidóság. Évezredek óta gyűlölik, irtják, pogromozzák, de ha lélegzethez jut, percek alatt meggazdagszik, nyilván pökhendivé, irritálóvá lesz (…) Előadás az UCLA-n (University of California, Los Angeles). Gyönge ház, közepes előadás, mármint én voltam közepes. Főként a magyarországi zsidókérdés érdekli őket…” Bayer Zsolt pedig az ominózus cikkben a következőket fűzi Karinthy szavaihoz, amit idéznek az antiszemita közbeszédet taglaló mű szerkesztői: „…mi az hogy zsidókérdés. Hiszen ilyen nincs is! Aki ezt a fogalmat kiejti a száján, az antiszemita! Elítélendő és üldözendő! Karinthy Ferenc, a zsidó, az egyik legnagyobb magyar író antiszemita volna! (…) vagy azok, akik ma a zsidókérdés fogalom használóit leantiszemitázzák, azok gazemberek?” A tanulmány szerzője természetesen már az iménti idézetek előtt elmagyarázza, miként is kell érteni Bayer, illetve Karinthy szövegét. Íme a sorvezető: „…a lap szerzői – az antiszemitizmus vádját előre elkerülendő – nem a saját szavaikat használják, mondván, nem én mondom, hanem egy zsidó, akkor meg mi a baj vele?” És ha az olvasó még ebből se értene, még szájbarágósabban is elmondja: „Más konnotációi vannak annak, ha egy népét szeretve átkozó író kritizál és fogalmaz élesen, vagy ironizál, mint ha egy szélsőjobboldali újság publicistája teszi ugyanezt.”
Megbélyegzés bizonyítás nélkül
A verdikt tehát készen áll: egyrészt amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek, másrészt vannak tételek, amelyek semmilyen bizonyításra nem szorulnak. Vagyis: axiomatikus igazságként kell elkönyvelni, ha a saját maguk által kiválasztott kompetensek valakire rásütik az antiszemita stigmát. Másként ugyanezt tautológiaként is meghatározhatjuk, hiszen egy bizonyításra váró tételt önmagával próbálnak magyarázni – antiszemiták az írások, mert antiszemita írta őket. További bizonyítás nem szükségeltetik.
Ugyanígy nem szükségeltetik semmilyen argumentáció a Magyar Nemzettel kapcsolatban sem. Mint megfellebbezhetetlen evidenciát említik az Antiszemita közbeszéd Magyarországonban, hogy a Magyar Nemzet „(erősen) jobboldali beállítottságú országos napilap, amelynek hasábjain szélsőjobboldali, antiszemita szerzők is rendszeresen publikálnak”. Bizonyítást nem igénylő tényként azt is kinyilatkoztatják – mintegy mentegetőzésképpen, amiért a könyv lapjaira egyáltalán felkerülhettek –, hogy „a baloldali és/vagy liberális napi- és hetilapok” 1990 óta „mindenkor példásan felléptek az antiszemitizmus ellen”, amivel azt sugallják, mintha a polgári sajtó egyáltalán nem lépne fel az antiszemita jelenségekkel szemben. Lapunk más helyütt az úgymond „jobboldali-szélsőjobboldali sajtó” integráns részeként szerepel, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy az olvasók szemében egységes ellenségképben jelenjen meg a Magyar Nemzet, a Magyar Demokrata, a Magyar Fórum és a Magyar Jelen. Ez természetesen azzal az előnnyel is jár, hogy egy más újságban esetleg föllelhető hangvétel, stílus, mondandó rávetüljön a Magyar Nemzet megítélésére is, ha már nem sikerült bizonyító erejűnek szánt szövegrészeket még véres verejtékkel sem találniuk a kötet íróinak.
Aki tehát keres, az nem mindig talál, de a jelek szerint ez a számukra szomorú tény csak részben szegte kedvét a szerzőgárdának. A Vita a „gyűlöletbeszéd”-törvényről című fejezet szerzője idézetgyűjteményen keresztül szerette volna demonstrálni a „jobboldali-szélsőjobboldali” sajtó aknamunkáját, amit a törvényjavaslat kapcsán kifejtett. Pontosítsunk: a fejezet szerzőjének valódi szándékaira csak következtethetünk a rövidke írás homályossága miatt, mindenesetre regisztrálhatjuk, hogy egyetlen, akár burkoltan antiszemita kicsengésű mondatot sem tudott felfedezni lapunk hasábjain, többek között Csontos János, Szerető Szabolcs, Ugró Miklós és a jelen cikk írója leírt elemzéseiben, publicisztikáiban.
A kiadvány szerzője azt írja, hogy a szólásszabadság korlátozhatóságáról, illetve a gyűlöletbeszéd-törvény kapcsán a jogászkörökben, illetve baloldali-liberális értelmiségiek közt kibontakozott vita az antiszemita közbeszédkötet szempontjából irreleváns, így nem is foglalkoznak vele. Nem úgy a „másik oldal” véleményével. Az indok: „a jobboldali-szélsőjobboldali sajtó azonban más terepen fogalmazott meg ellenvéleményeket. Alapvetően a hatalom diktatórikus attitűdjét, az eltérő vélemények elfojtásának kísérletét, »idegen hatalmaknak« tett szolgálatot vagy éppen »zsidó összeesküvést« láttak a törvénymódosításban.” A szerző leszögezi: a kötet számára ez utóbbi vélemények érdekesek, ezért az összeállítás ezeket dolgozta fel. Túl azon, hogy az eltérő vélemények elfojtásának kísérletét a jelenleg még kormányon lévő oldal jó pár képviselője is szóvá tette, erőltetett a csoportosítás, hiszen a józanabbul gondolkodó baloldali-liberális érvelések hasonlóak voltak a polgári oldal argumentációjához, s ezt később az Alkotmánybíróság megsemmisítő döntése is igazolta.
A könyv felcsigázott olvasója ezek után joggal lehet kíváncsi arra, hogy a Magyar Nemzet „véleménycikkei” miként demonstrálják az antiszemita közbeszéd újabb gyűlölködő vadhajtásait. A szerző minden áltudományos, a megközelítést alfejezetekre is osztó igyekezete ellenére komoly csalódás éri azt, aki előre dörzsölte a kezét lapunk lelepleződését várva. Ha elfogadjuk az „Aquila non captat muscas” (a sas nem fogdos legyeket) alapelvét, felesleges védekezés lenne pontos idézetekkel szemléltetnünk a sejtetett vád abszurditását. Annál is inkább, mert ezt megteszi helyettünk maga a szerző. Időt és nyomdafestéket nem kímélve beidézi lapunk hasábjairól azoknak az elemzéseknek és publicisztikáknak a mondatait, amelyek egyébként sok tekintetben rímelnek a szólásszabadság védelmében megszólaló független, illetve mérsékelt kormánypárti véleményekre. „Ha a parlament előtt fekvő javaslatot az Országgyűlés megszavazná, akkor azzal mindenkit, aki a rasszizmus és antiszemitizmus elleni, valamint a szólásszabadság melletti harc elkötelezett híve, a vádlottak padjára lehetne ültetni. Tudnunk kell elviselni a számunkra vitatható, visszataszító nézeteket is.” Téved az, aki azt hiszi, hogy ezeket a sorokat lapunkban olvasta. Igaz, akár mi is írhattuk volna, ám mindezeket Fodor Gábor SZDSZ-es képviselő mondta el a parlamenti vita során. A jelek szerint tehát – mivel az antiszemita kötet tárgyalt fejezetének kronológiájában ez a parlamenti felszólalás is szerepel, Fodor Gábort is a rasszizmus és antiszemitizmus szörnyűséges vádja árnyékolhatja be.
Körmönfont okoskodás
Nem vagyunk természetesen naivak, a szándék – még ha balul sült is el – nagyon is kitapintható. Aki ugyanis felszínesen lapoz bele a kötetbe, netán a könyvesbolt polcáról leemelve csupán átfutja az idézett szerzők listáját, az készen állhat az ítélettel: lám, ezek az antiszemita szerzők s lapok. Ez is a cél. Az persze már más lapra tartozik, vajon miként fogadják a baloldali napi- és hetilapok munkatársai az érthetően felszínes véleményalkotást, akik belekerültek az antiszemitakönyv bibliográfiájába, pusztán azért, mert a témában írtak tudósítást, publicisztikát. Továbbmegyünk: nem mentesülhet ez alól a felületes vádaskodás alól még Heisler András, a Mazsihisz elnöke sem. Nem bizony, mivel a Magyar Nemzetet hírbe hozni szándékozott összeállításban az ő, lapunknak adott interjújából is kiemeltek egyes részeket.
Szeszlér Tibor, a kötet egyik szerkesztője, a kiadó B’nai B’rith Első Budapesti Közösség nevében azt írja előszavában: „A szövegekből téveszthetetlenül érződő zsidó(ság)ellenesség körmönfont mondatfűzésekben, burkoltan kifejezett, olykor többszörösen áttételes utalásokban jelenik meg.” A szerzőgárda a jelek szerint úgy véli tehát: mindenki potenciális antiszemita, hiszen ha nem érhető tetten mondataiban, leírt gondolataiban, bizonnyal „többszörös áttétellel, körmönfontan” fejezi ki magát, a felismerhetetlenségig „burkoltan”. Abszurd módon tehát felesleges a bizonyítás.
Reméljük, hogy a kötet további szerkesztői közül a jeles történész-levéltáros, Varga László, a Holokauszt Dokumentációs Központ vezetője csak a nevét adta a több mint kétes vállalkozáshoz, miként abban is bízunk, hogy Gerő András, a százmillió forintos nagyságrendű költségvetési pénzből létrehozott Habsburg Intézet vezetője is csak „névleg” volt szerkesztője az inkriminált kötetnek. A harmadik szerkesztő az egyáltalán nem „burkoltan” kormánypárti Népszava munkatársa esetében viszont súlyosbító körülmény, hogy saját pályatársai besározásának – mégoly hamvába holt – kísérletében működött közre.
Publicisztika a 7. oldalon
Félrefordítások, ferdítések
Jó néhány idézetet, óriási szövegrészletet hiába keres az olvasó a kötet második felét kitevő angol nyelvű fordításban. Így nem találja meg például Bayer Zsolt általuk citált cikkrészletét sem. Ha az elképesztő eljárásra a magyarázatot keressük, részben megtaláljuk a kiadó előszavában: „Nehéz a magyarországi kódolt antiszemitizmust idegen nyelvre áttenni.” Olyannyira nehéz a jelek szerint, hogy meg sem kísérlik, hiszen különben még egyértelműbben kiderülne külföldön is: lámpással sem lehet a Magyar Nemzet munkatársainak cikkeiben se kódolt, se kódolatlan formában tapasztalni az úgymond antiszemita közbeszéd jeleit. Ami viszont egyértelműen kiviláglik a fordításokból: a szerzők nem csupán a polgári sajtóval állnak hadilábon, hanem az angol nyelvvel is. Sokszor értelmetlen mondatok találhatók az angol nyelvű változatban, ám a félrefordítások, ferdítések egy tekintetben következetesek: igyekeznek agresszív jelleggel felruházni a jobbközép sajtóból kiollózott szövegeket. Az angolul jól tudók számára mosolyt fakasztó részekkel azonban csak egyet érnek el: nemcsak olvashatatlanná, de hiteltelenné is válik a propagandisztikus próbálkozás. Annak idején Mary Schollnak, az Amerikai Egyesült Államok sajtóattaséjának – mintegy feljelentési kötelezettségüknek eleget téve – már bemutatkozásakor sietve kezébe nyomták az Antiszemita közbeszéd Magyarországon előző kiadványát. Javasoljuk a (fel)jelentős közéleti személyiségeknek: saját intellektuális imázsuk maradékának megőrzése érdekében ezt ezzel a kötettel ne tegyék. A megajándékozottak még végén el találják olvasni.
