Harmadik újítás?

A mai Magyarország legnagyobb negatívumának az emberi értékek elbizonytalanodását vagy éppen eltűnését tartom. Azt, hogy nincs nemzettudatunk; hiányzik a múlt ismerete és tisztelete; hogy eltűnt a munka becsülete és az embertársaink iránti szeretet; hogy eltűnt a rend, a fegyelem, a kötelességtudat iránti igény is. Van viszont tülekedés, pénzhajhászás, trágárság, agresszivitás, és még sorolhatnám tovább. Természetesen mindennek megjelenik a nyelvi vetülete. Többek között az, hogy például egyesek – még a szakmán belül is – megkérdőjelezik a nyelvművelés létjogosultságát, szükségességét. Ezért nem lesz talán érdektelen, ha a „nyelvművelés” szó jelentését kissé körüljárjuk, kiemelve az általa jelölt cselekvés lényegét.
A nyelvművelés szónak van egy tágabb és egy szűkebb értelme. Ezúttal az elsőről szólok.
Tágabb értelemben – ezt a nyelv kiművelésének is nevezzük – azt jelenti, hogy (különösen a korábbi időkre, a XIX. század előttre vonatkoztatva) tudományosan számba kell venni a nyelv minden részlegét (hangzását, szókincsét, alak- és mondattanát), közben a hiányokat pótolni kell. Aztán ki kell alakítani, majd el kell terjeszteni a nyelv normatív, eszményi változatát: az irodalmi nyelvet, mai, gyakoribb névvel a nyelvi sztenderdet. Nálunk ilyen korszak volt a XVIII. század vége és a XIX. század eleje: a felvilágosodás kora. Ilyen indíttatásra akarja Bessenyei György, a testőr író létrehozni az Akadémiát francia mintára, hogy az szótárat és kétféle nyelvtant, egy tudományosat és egy iskolait szerkesszen. Ezért jelenteti meg Révai Miklós és Verseghy Ferenc a XIX. század elején nyelvtanait, és ezért szervezi meg Kazinczy a szinte páratlanul eredményes nyelvújítást, amely a hiányzó szavakat, kifejezéseket volt hivatva pótolni. A nyelvújításnak, ennek a fontos országos mozgalomnak több ezer szót köszönhetünk, olyanokat, mint anyag, állam, cím, cukrász, emelet, érdek, gyár, intézet, irodalom, jog, képezni, képzelt, költő, magtár, másol, mérnök, öltöny, regény, szabály, szobrász, tanár, viszonoz – hogy csak egynéhányat említsek.
Szeretném azonban az elmondottakhoz hozzátenni, hogy a nyelv kiművelésére, pontosabban felzárkóztatására szükség van egy-egy nagyobb műveltségváltáskor is. Gondoljunk a XIX. és XX. század fordulójára, a kiegyezés utáni páratlan gazdasági, ipari, építészeti és kulturális fellendülésre, és főleg a Nyugat című folyóirat körül megvalósult, az elsőtől sokban különböző úgynevezett második nyelvújításra, amely elsősorban a szépirodalmi nyelv kibővülését jelentette.
És ezzel elérkeztünk a mához. Főleg az utóbbi évtizedben a beláthatatlan gyorsasággal terjeszkedő informatika, de a tudományok, szakmák, az ipar, a kereskedelem, a sport, a média olyan mértékben uralják az új jelenségeket, fogalmakat, és egyúttal vonzzák az idegen, elősorban angol (pontosabban amerikai angol) megnevezéseket, hogy ki sem látszunk belőlük. Mi a baj ezekkel a kifejezésekkel? Kis túlzással mindössze annyi, hogy nem tudjuk őket helyesen leírni, kiejteni, és igazában nem ismerjük a pontos jelentésüket sem. Nyugodtan kimondhatjuk tehát: harmadik nyelvújításra van szükség. Ebben – mint Kazinczy idejében – az egyes tudományok, szakmák képviselőinek kell a főszerepet játszaniuk, a nyelvészek csupán segíthetnek a minden tekintetben odaillő magyar alak megtalálásában, megalkotásában vagy az idegen kifejezések jövevényszóvá válásának megállapításában. Gondoljunk arra, hogy az első nyelvújítás korában Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a növénytan, Benyák Bernát a filozófia, Révai Miklós a nyelvtudomány, Szekér Joakim a haditudomány, Bugát Pál az orvostudomány megmagyarítását irányította. Napjainkban is hasonló irányítókra van szükség.