Itt nyugszik Kiss Mari, Piczike, élt 1912–20 – betűzhető a ledöntött, földbe süppedt sírkövön. Lukács Istvánnal, a csaknem nyolcvanéves bácskaföldvári parasztemberrel téblábolunk a méteres gazzal lepett, fedőlapjukat vesztett sírok között a rekkenő alföldi hőségben. Magyar feliratokat keresünk a csurogi temetőben, az egykori Sajkás vidéken. Amikor belebotlunk Kiss Mari sírjának maradványaiba, Lukács István szótlanul letérdepel, és két kezével szaggatni, sepregetni kezdi a tarackfüvet a kőről. A szemközti házból felfigyelnek ránk, sietnünk kell.
Ha most megijedünk, mindennek vége. Ebbe a mondatba kapaszkodnak a magyarok ezekben a hetekben Vajdaság-szerte. Közben pofonok csattannak a hajdan legkevésbé szerbek lakta délvidéki településeken: Szabadkán, Zentán, Törökkanizsán. A szórványvidékeken pedig a magyar papok leredőnyözött, szinte erődítménnyé alakított parókiájukon húzzák meg magukat; s árgus szemek kísérik az utcán a magyarul beszélőt. Pattanásig feszült a légkör, s bár a szerbiai politikusok belátták, hogy tovább nem leplezhetők az etnikai konfliktusok, még mindig kisebbségi túlérzékenységről és magyarországi indiszkrécióról szónokolnak. Noha Mádl Ferenc látogatásakor Tadics államfő komoly ígéreteket tett a támadók megbüntetésére. A jelek azonban egyre csak szaporodnak. Uszító falfirkákba, csetnik szimbólumokba, kalapáccsal ripityára tört emlékművekbe botlani. Mi több, mára a halottak is veszélybe kerültek. Az újvidéki temetőben például nemrég kiásták, kifeszegették a betonlap alól egy horvát kislány holttestét, aki negyven éve nyugodott ott háborítatlanul, majd a vizsgálat kiderítette, a tettesek „gyermek csínytevők” voltak.
„Hűlt porok, Isten véletek. Békén szenderegjetek” – ez áll egy másik, félbetörött gránitlapon, s a felirat tragikomikusan hat a falusi szemétdomb alatt lassan eltűnő csurogi magyar sírkertben. Lukács Istvánnal sebesen beülünk az autóba, nehogy úgy járjunk, mint nemrég egy szórványmagyar emlékeket kutató szombathelyi csoport. Őket temetőjárás és Csurog fényképezése közben zastavás szerb civil ruhás rendőrök vették körül, majd kényszerítettek távozásra. Döcögünk a poros földutakon a falu határába, a téglagyár melletti dögtemetőhöz. Sok száz magyar jelöletlen tömegsírjához.
Meghökkentő a lepusztultság látványa, ha Dél-Erdély irányából érkezünk Szerbiába: míg a keleti szomszédban évtizedes békével, rendíthetetlen összhangban rothadozik minden, a néhány esztendeje még jómódú Bánát és Bácska termékeny szántóföldjeit ember nagyságú dudva borítja, s a közutakon – a cigarettacsempészeket leszámítva – jóformán nincs forgalom. Ha pedig Horvátország felé távozunk Szerbiából, Gombosnál át a Duna-hídon, amelyen 1991-ben a jugoszláv hadsereg masírozott Vukovár és Eszék ostromára, az aknamezők között kígyózó országutak, a félig-meddig újjáépített városok és az ébredező gazdaság régiójába jutunk. Úgy látszik, Szerbiában még nem jött el az eszmélkedés ideje. A dél-erdélyi Vajdahunyadtól Karánsebesen át Csurogig, Verbászig és tovább földbe döngölt, fölrobbantott magyar műemlékek és történelmi komplexusok rejtőznek a szemét alatt.
– Gyere, öreg, gyere velem! – dadogja esetlen magyarsággal egy zömök cigány ember, amikor megállunk a csurogi téglagyár mellett, az egykori sintértelepen. Társával előttünk lohol a Holt-Tisza dimbes-dombos partján, marhakoponyákat kerülgetünk, míg a legmagasabb kiemelkedéshez nem érünk. „Nem s”, „rang”, „944”, „zólt” – ezeket a szótöredékeket veszszük ki egy darabokra tört márványtáblán. Lukács István kétrét görnyedve takarítani kezd, megemeljük, igyekszünk egymáshoz illeszteni a köveket. Az 1944 őszén, hatvan éve meggyilkolt, majd dögkutakba dobált magyarok maradványait rejtő halmokra az utódok minden évben elhelyezik a keresztet vagy az emléktáblát, amelyet néhány nappal a halottak napi megemlékezés után rendre összetörnek. A cigány ember most azt mondja, a rendőrök őket vádolják, pedig pontosan tudják, valójában kik osonnak ide esténként kalapácsokkal.
Egy nappal korábban átkelve a román–szerb határon megállunk Magyarcsernyén, bekopogtatunk a katolikus plébániára. Nagy sokára megjelenik a résre nyitott ajtóban a plébános, majd közli velünk, sajnos nem ér rá velünk foglalkozni, miért nem jelentkeztünk be telefonon. Csak a templomot szeretnénk megnézni, kérleljük, de gyorsan becsukja az ajtót. Valami nincs rendjén. Ittebé, a csaknem színmagyar bánáti falu a következő állomás. A református istenháza előtti Kossuth-szobornál szóba elegyedünk egy helybéli férfival. Eleinte gyanakvó, szűkszavú feleleteket ad, úgy tűnik, provokációtól tart. Hangsúlyozza, az őslakos szerbekkel nekik semmi gondjuk, a bajt mindig a menekültek keverik, akiket az előbbiek sem kedvelnek. A balkáni háborúk alatt éjjel-nappal jöttek Ittebére a traktorok meg a kamionok, amelyek a telepeseket szállították az elvesztett „jugoszláv” területekről, lassacskán megváltoztatva a lakosság összetételét és szokásvilágát. Elmondása szerint az idősebb szerbek ma is folyékonyan beszélnek magyarul, hiszen ők még magyar iskolába jártak. Csakhogy fordult a kocka: a magyar szülők szerb iskolába járatják gyermekeiket.
– A magyar ember első számú ellensége saját maga – ráncolja homlokát. – A szülők már otthon is szerbül beszélgetnek gyermekeikkel. Az általános iskolai anyanyelvi oktatás sem megoldott nálunk: egy sok száz lelkes falunak csak a szerb iskolán belül van magyar tagozata, mert egy jó honfitársunk átjátszotta a magyar iskolát a szerbeknek. Saját tanárokra volna itt szükség, csakhogy a Vajdaságnak már nincsen szellemi utánpótlása. Nem tudni, előbb pénzre vagy emberre volna-e szükség…
– Éreznek hangulatváltozást a Bánátban a magyarellenes támadások óta?
– Nem érzünk. De ott a parázs… Ha mostanában bemegyünk a városba, Becskerekre, és magyarul beszélgetünk, arra leszünk figyelmesek, hogy felfigyelnek ránk. Nem történik semmi, csak élesebben néznek a szerbek. Azelőtt senkit nem érdekelt, ki hogyan beszél. Most nagyon érzékeny ez a kérdés, különösen hogy a magyar kormány megpiszkálta nemzetközi fórumokon. A szerbek soha semmiben nem találták magukat bűnösnek.
– Ön szerint lehet a támadások mögött központi érdek?
– Tiszta Vajdaságot, egynyelvű területet akarnak, ez magától értetődik. A románokat, szlovákokat, ruszinokat nem bántják, azok nagyon is lojális kisebbség. A magyarokat viszont feltehetően nem kisebbségnek tekintik a szerbek, hanem vetélytársnak.
A legnagyobb tisztogatás során Csuroggal, Zsablyával ellentétben Ittebén nem volt vérengzés 1944-ben, mivel a pravoszláv és a magyar református pap kiegyezett: bármelyikük csapata szállja is meg a községet, nem hagyják egymást bántani. Pusztán annyi baj történt, hogy egy csetnik dühében szíven lőtte, majd ledöntötte Kossuth szobrát, amelyet aztán a magyarok a háború végéig a templomban rejtegettek. Lukács Istvánék és a csurogiak nem úszták meg ennyivel.
– 1928-ban születtem, 1944-ben tizenhat éves voltam, akkor mentem az éggyetemre – idézi föl Lukács István a csurogi tömegsírok mellett. Amikor kérdőn pillantunk rá, hozzáteszi: – A mitrovicai láger volt ez az éggyetem. Később egymás között sem mertünk beszélni arról, ami a falunkban történt, csak ma jön elő a szó. Gonosz népek azok, képesek voltak tíz év után is bosszút állni azokon, akik beszéltek. Apámat kivégezték a községházán, akár a többi férfit. Lánytestvérem vitte neki az ennivalót, s látta, hogy apám keze el van törve, kipödört bajuszát pedig kitépték a szerbek. Az a nő végezte ki őt a piactéren mindenki szeme láttára, aki korábban a kukoricát kapálta nálunk. Ez hordta a magyar időkben az élelmet a partizánoknak a mi földjeinken keresztül, de mi nem szóltunk erről senkinek, nehogy baj legyen belőle. Azt kapta cserébe az édesapám, hogy legéppisztolyozta őt. Anyámat később vitték el, a szomszédasszonnyal együtt kézipumpával addig pumpálták az alfelén keresztül, amíg szét nem robbantak a belei.
– Tudja, hogy ki tette ezt?
– Tudom, megmondták.
– Miért öltek asszonyokat és gyerekeket?
– Hogy minél többet öljenek – feleli Lukács István, és kézfejével letörli könnyeit.
Csurogon az idős parasztember még megmutatja a kerekes kutat, ahol hátba lőtték a magyar rendőrt a partizánok, falubeli szerbek, akik illendően köszöntötték, majd megvárták, míg elhalad mellettük a közeg, csak aztán lőttek; s elmegyünk a romladozó szélmalom mellett, ahol a szerb nemzetiségű molnár lányának vágták el a torkát az ellenállók, mert véletlenül meglátta őket. Nem maradhatott szemtanú, ha szerb, ha magyar volt. Nem maradhatott semmilyen magyar gaztett többszörösen megbosszulatlan. Nehéz történelmi örökség.
– Ma Csurogon ott van a szerb áldozatok emlékműve bronzba öntve a Tisza partján, ahol a kivégzések történtek a 42-es magyar razzia során – fűzi hozzá egy másik túlélő. – Nekünk azonban nem engedik meg az emlékezést. Hatvan év után… Ha én tudom, hogy a szerbeknek mennyire fáj ártatlanul kivégzett szeretteik halála, nekik is tudniuk kellene, mennyire fáj nekem. Ma már csak az elkövetők gyerekei élnek, de még azok sem Csurogon, mert elköltöztek, inkább a betelepítettek táplálják tovább a haragot nemzedékről nemzedékre, pedig nekik semmiféle ilyen tapasztalatuk nem volt.
– Úgy látszik, a gyűlölet tanítható.
– Ez a Balkán… Elég volna, ha most néhány magyar összefogna, és visszaadná a pofonokat. Csak ennyi kellene, és kitörne a háború. Boszniában is egy lakodalmas menet miatt törtek ki a harcok: a szerbek kiprovokálták, hogy megöljék egy honfitársukat. Az egész Jugoszlávia hazug „testvériség-egységben” élt. A magyarok és az albánok között az a különbség, hogy mi tűrünk, nincs fegyverünk, az albánok fel vannak fegyverkezve, és a világ túlsó végére is elmennek, hogy bosszút álljanak sérelmeikért.
A bácskai Óbecsén azt mondják nevüket elhallgató magyarok, hogy a szisztematikus verések akkor kezdődtek, amikor a helyi szerbek Koszovóban vízbe fojtották az albán gyerekeket, s ezután az albánok bosszút álltak rajtuk. Ekkor egész Szerbia–Montenegróban tüntetések kezdődtek, a miniszter asszony felszólította a tanárokat, hogy menjenek a diákokkal demonstrálni. Így volt ez minden városban és a nagyobb falvakban, vonultak az utcákon, és azt kiabálták: „Adjatok fegyvert, adjatok fegyvert!”, Szabadkán pedig: „Öljük meg a magyarokat!” Akkortájt kezdték a magyar kisebbségieket is itt-ott verni.
A becsei polgárok szerint mindez azért van, mert rá akarják ébreszteni őket, hol élnek, és hogy húzzák meg magukat. Meg hogy minél többen elmenjenek az országból. Ráadásul jó taktikával a fiatalokat verik, mert az idősebbeket, akik ennél nagyobb borzalmakat átéltek, nem olyan könnyű megrettenteni; viszont ha valakinek a gyerekét ütlegelik, az elég jó érv a távozásra. Amíg Kostunica hatalmon lesz, ez nem fog megváltozni, mert ő gyenge, másfelől nacionalista érzelmű. Seseljék egyre nagyobb hatalomra tesznek szert, miközben azt hangsúlyozzák, minden incidenst a magyarok kezdenek.
Lukács Istvánnal végre összerakosgatjuk a széttördelt sírkövet a csurogi sintértelep halmán: „Akikért nem szólt a harang – 1944–45” – ez olvasható most rajta. Szerbiának is újra össze kellene raknia töredékes emlékezetét, ha nem akar visszasüppedni szellemileg és erkölcsileg a legsötétebb balkániságba. Elgondolkodtató, milyen távlatai vannak a kisebbségi jogoknak abban az államban, amelynek még a halottak is megzavarhatják a nyugalmát, és amely lassan a legnagyobb európai tömegsírlelőhellyé válik. Szerbiában hatvan év után sem aludt ki a gyűlölet a magyarok iránt. Választás előtt áll az ország. Vasárnap és napról napra dönthet arról, újra tisztogatási akciókba kezd, akár néhány kilométerre a magyar határtól, netán rafináltabb módszerekkel, a csöndes terror eszközeivel űzi el a más nemzetiségűeket földjeikről, vagy megkezdi történelme legszörnyűbb rétegeinek feldolgozását és az önelemzést. Akár a zsugorodó szerb birodalom magyar kisebbségével közösen. Úgy tetszik, ezek az utolsó pillanatok.
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
