Hogyan legyél humoralista (50.)

(OLASZ FERENCRŐL, OLASZ FERENCNEK!)
A b. -i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.
Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.
Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?
Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.
De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egyetlen pontja a világnak, ahol évről évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.
– Itt abba is kellene hagyni az egészet… Rónay György 1975-ben megjelent jegyzetlapjánál találóbbat Olasz Ferencről úgysem tudunk mondani, noha ezek a sorok „látszólag” nem Olasz Ferencről íródtak, de nem lehet a véletlen műve, hogy Rónay is szinte ars poetica-ként választotta. Azonban csak a hamleti egyeknek, annak a kevés kiválasztottnak adatik meg, hogy nevük említése nélkül is rájuk ismerhetünk, ha valami nagyvonalú, nagyívű, nemes, önzetlen, sugalmazott, szakrális tettről esik szó. Mint ahogyan Olasz Ferencnek is ingyenes ajándékként megadatott, kegyelemből, hogy faluk szélén, utak mentén, gabonaföldeken, temetőkben, templomkertekben a szinte „szabad szemmel” észrevétlen és teljességgel ismeretlen, névtelen egykori mesterek műveiben is, a népi vallásosság tárgyi emlékeiben (fejfákban, Máriákban, pléh Krisztusokban) megláthatta és megörökíthette még számunkra és az utánunk jövő utókornak, az utolsó óra utolsó perceiben, a ma már jóformán teljesen elpusztult remekműveket, s a belőlük áradó-sütő makulátlanul kristálytiszta, töretlen hitet. Kivételes érzékenysége, egyedi, különös, néha már-már groteszk humorba hajló látásmodja, látószöge segítségével, melyek csak fokozzák véleményem szerint katartikus megrendülésünket, az Evangélium újabb és újabb, eddig számunkra elrejtett szépségeire-igazságaira lelhetünk, és ha valamikor, hát most már igazán itt az ideje ennek, az antikrisztus napjai, évei, évtizedei, újabb százada közepette! Hitről, belső csöndről, a lélek csöndjéről vallanak ezek a névtelen közvetítők utolérhetetlen alázatával és embertársaik iránti időnkénti örökemberi, vaskos kritikáival is élő, megformált, fába, pléhbe, kőbe vésett, mázolt, lehelt útjelzőtáblái? iránytűi? eligazodási pontjai? – lassan elkopnak, kifogynak a milyenségekre utaló szavak, de főleg „barokkosan” cirkalmassá, giccsessé válnak-válhatnak az éppen egyszerűségükkel, természetességükkel – ki ne mondjuk, hogy „tüntető” mikkel szemben is? (Elfogytak,elapadtak a jelzőkészletek.)
Szárazon, kopogón még idebiggyeszthetem tárgyszerűen, hogy fotóalbumain kívül monumentális kétrészes Kalendáriuma-Meditációs könyve és százegynéhány művészeti filmje is hozzátartozik életművéhez. S egészen más hangon megemlíthetem, hogy társa, támasza, forrása, ihlete, múzsája, mindene! is benne van minden filmkockájában, fényképfelvételében… Nagyon sokunk Juditja!
De most már tényleg abba kellene hagynom végre ezt a megközelítésnek sem nevezhető erőlködésemet, ha már egyszer, ha tíz életem is lenne, akkor is képtelen lennék olyan ajánló verset írni, mint Nagy László, az 1975-ben megjelent Olasz Ferenc Fejfák-könyve elejére… Jobb ha inkább mentségemül ide idézek, újabb parazsat gyűjtve ezáltal írással-megfogalmazással küszködő szegény fejemre, dr. Kós Károlynak szintén az 1975-ös kötethez írt utószavából pár sort. Ékes fejfáinkról jegyzi meg, hogy sokáig sehol, néhol még most sem kapnak feliratot… De nem is volt szükség szövegre, hiszen a hagyományos kánon szerint faragott fejfák elhelyezéséből, méreteiből, tagolásából, egyes idomaiból és pácoló festéséből a közösség bármely tagja pontosan „kiolvashatta” a halott előd leglényegesebb adatait.
Fejfáink eme jelrendszert hordozó volta összefüggésben van az írásbeliséget jóval megelőző eredetével… S kudarcom bevallása hadd legyen teljes és végleges, éppen Olasz Ferenc írja 1996-ban a Magyar Televízió, mint antivizuális médiatanulmányában, a képzőművészeti műsorok elemzése közben, hogy munkáikat a mindent elöntő verbalizmus jellemzi, körülírják, lefordítják, elmesélik, megmagyarázzák a műveket.
És különben is „szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem…” Van. Drága Ferikénk!
Köszönjük, hogy a Jóisten nekünk adott téged!