Hogyan legyél humoralista (52.)

Úgy is lehetsz, ahogyan például én ezen a nyáron, amikor gondunk Viselőjének segítségével együtt lehettem Korzenszky Richárd perjellel a Tihanyi Bencés Apátságban és Radnóti Miklós jóvoltából Trisztánnal. (Hogy ez utóbbival hol s hogyan, az így, prózában elmondhatatlan…)
Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött… vörösborunk világított az asztalon, feljött a hold. A vízre csillagok csorogtak, mert este volt. „Matróz lehetnél” – szólt –, „szélfútta, tiszta szív, s élhetnél ott az alkonyok s a tenger kék között!” Az is vagyok – nevettem, ó a költő minden lehet!
„… Ott arra távol, – még távolabb, a Kettős Zátonyok felé szigetek ringatóznak, fényes bóbiták. S közöttük Borneo, mint egy sötét virág. Odamegyünk!” – Hörpintett. „Jössz velünk? olyat se láttál még te zöld varázsló!” Borát kiissza, pohara talpa csattan. Elképzelem, feleltem és maradtam.
Mielőtt elvarratlanul maradna az indító szál (ahogyan én ezen a nyáron, úgy legyél például humoralista), még talán időben tisztázom, ez esetben sem – a „például” ellenére – én lennék a humoralistára a példa, hanem ezúttal – most pár hétig –: Richárd atya.
Nem is tudom, személyes emlékekkel kezdjem-e? vagy az atya által ajándékozott Tihanyi kalendáriumban, a 2002-es, 3-as és 4-es évfolyamban megjelent naplójegyzeteiből idézzek majd végig? – mert így maradhatnék következetes Radnóti költőjéhez, a költő Radnótihoz, aki – ugyebár – elképzelte s maradt (otthon). (Maradt volna… de… eltört a szilvafa… s félelemtől bolyhos a…) „A költő ajkán csörömpöl a szó” – amikor a költői logikának keres prózájában megfelelő kifejezésmódot… de hol vagyok én a költőtől?! (akitől elvárják, hogy legyen nála töltőtöll…jaj!)
Történt pedig, hogy 2004. július 8-án este fél nyolc órakor, illetve utána tizennégy perc ötven másodperccel, a Bencés Apátság meghívása után mégsem Budapesten maradtam… s így előadhattam a Rege kávézóban Válogatott rögtönzéseim címmel, önálló estemet. Ugyan önálló nem volt… mert minden önálló est társasjáték, s mert már a szokásos későbbi színházi kezdésnél is azért kezdhettem jó pár perccel későbben, mert mint ahogyan a jelenlegi Magyarország, főleg 15 éve… úgy még a tihanyi félsziget is… újabb két részre… S a kávézó személy- zete… mert, mint ahogy édes hazánkban is főleg az utóbbi másfél évtizedben… legfőbb érték az üzlet… úgy ők is, ezen szakrális hely szelleme ellenére, a kint maradt – s nem kirekesztett! – kávézókat is, a csodás panoráma teraszon… Én pedig addig bent… „maradtam”, s „elképzeltem” a tájat s hazám kilátásait… gondoltam, hogyha hangosabban adom elő rögtönzéseimet… hátha otthagynak csapot, papot… bocsánat, Richárd atya bent ült… csak a poénjaim nem nagyon…
Na hát ilyen hevenyészett (tépett-szaggatott) felemás volt (és korlátolt) az a „prekoncepció”, ahogyan Móricka (én) előre elképzeltem, mi is kell tulajdonképpen 2004. július 8-án este (stb.) a nagyérdeműnek… Nemcsak kenyérrel éltem… holott inkább cirkuszt vártak volna tőlem… Az első nevetés akkor jött be, amikor megszakítva műsoromat lejöttem a dobogóról, meghívtam a felszolgáló személyzetet személyesen, hogy nézzék végig előadásomat magánemberként… Visszatérve a terembe (s a beszámolóra), elmondtam a közönségnek, hogy elmondtam a pult előtt a felszolgálóknak s a pult mögül nekik kiadóknak is a műsoromat még egyszer elejétől… mert nem sokat hallhattak addig a rendelésektől és kávéfőzőgéptől…
Túl komolyra vettem műsorom elejét, előre elhatározottan, s oldottabbat vártak – talán – tőlem… rekkenő nyár este volt, stílusérzék nulla (Bicska Maxival). Na meg Eperjes Karcsi is ott volt… a fene ezekbe az állandó bizonyításokba! Végül Richárd atya mentett meg az elkomorulástól – nem is tudom, mért szégyellem magamban a clownt?! Mint magyar-orosz szakos tanár verselni kezdett, fennhangon természetesen… és oroszul, mire több se kellett nekem… (magyarul Radnótival az elején itt a cikkben már verseltem), szóval, mint egykori Gorkij iskolás bekapcsolódtam, s zengett Puskintól az egész félig „megosztott” Tihany… (a visszhangot lapzártáig sem tudom).
Befejezésül azért – utólag – egy „slusszpoént” kieszeltem… Ülünk előadásom végén fenn az atya „cellájában” – szizsu zá resotkoj v tyemnyice sziroj… az orosz többes számot már nem tudom… és az atya előhozakodik sajátos hamiskás mosolyával egy üveg vörösborral. – Ittam-e már ilyet? – Nem látom jól, elő kellene venni a szemüveget. – Hát csak nézd meg… – Nem, még nem ittam… Kiderült, francia vörösbor volt, amit… – félek, elrontom –, Dél-Franciaországban élő nevelt fiam kapott Kaliforniából odalátogató nevelőapósától… Ő nekem hozta… én Eperjesnek ajándékoztam, ő Richárd atyának… s akkor mégiscsak – most már ilyen bort én is iszom majd… Hát nem ez a szeretetlánc végén az a bizonyos szeretetlakoma?!
(Kicsit ront a képen, hogy mint Kalendáriumából megtudtam, Richárd atya a sört szereti, a bortól ég a gyomra…)