(hová tűnhet egy levél…)

Én nem tudom, hogy a mi esetünkben érvényes-e az a mondás, amely szerint a postás mindig kétszer csenget. Ugyanis pesti, harmadik emeleti lakásunk ajtajáig a postás csak végszükség esetén kapaszkodik fel a lépcsőn, tértivevényes levél nem jelent végszükséget. A postaládában hagyott értesítő – miszerint a kézbesítést ekkor és ekkor megkísérelte – kézenfekvőbb, így nekem kell befáradnom a főpostára, ahol némi sorbaállás után a küldeményt személyazonosságom igazolása mellett átvehetem. Csopakon pedig nincs csengőnk. Ahogy erre már többször utaltam, a postaládánk egy kettévágott, nagyméretű Domestos műanyag flakon, amely Fábry Sándor hajdani dizájncenterében felettébb jól mutatott volna. Tehát a postás itt sem csenget, legfeljebb, ha nem fél Natasától, kinyitja a kertkaput, s ha szükség van rám holmi vény aláírásakor, Kristóf urat kiált.
A minap – számomra – fontos levelet vártam háziorvosomtól, aki szokványos gyógyszerreceptjeimet kérésemre postai úton küldte el. Véletlenül az utcasarkon találkoztam a postással, aki biciklijét a kerítésnek támasztva éppen egy újságot helyezett el a szomszédunk postaládájába, amelyet egy csatornadarab képviselt. Kérdeztem, jött-e küldemény a címemre, illetve a nevemre. Azt felelte, jött. Mindjárt keresni is kezdte a levelet praktikus kis kosárkájában és kézbesítőtáskájában.
– Ejnye – mondta hosszas kutakodás után –, nem találom. Pedig az előbb még itt volt a kezemben, egy barna boríték, Kristóf úrnak címezve. Fontos?
– A gyógyszereim receptjei vannak benne.
– Hűha – szisszent fel, és újra átvizsgálta a táskát meg a kosarat. – A francba, ilyen sem történt még velem. Visszamegyek. Lehet, hogy összefogtam egy újsággal vagy egy másik levéllel, s bedobtam valakihez.
– Magával megyek – mondtam, látva elkámpicsorodott arcát.
– Jöjjön, ha ráér – köszönte meg.
Megkerestük azt a postaládát, amely előtt állva még „hót ziher”, hogy a kezében tartotta a levelemet.
– Innen úgy húszméternyire jött egy széllökés, levitte a sapkámat a fejemről. Lehet, hogy amikor utánakaptam, elejtettem a levelet.
De a levél nem volt sehol. Kilenc házba csöngettünk be (mindjárt az első csöngetésre kijöttek, s mindenütt sajnálkozva közölték, hogy hozzájuk nem került a levelem).
További négy levelesládában ott volt az imént kézbesített küldemény. Ezekből ügyesen kipiszkáltuk az újságokat és leveleket, nekem keskenyebb volt a kezem, így a résen én nyúlkáltam be, a postás alulról piszkálta felfelé a bent lévő dolgokat. De csak az általa bedobott küldeményeket találtuk meg, mígnem egy ládából előkerült tizenötezer forint. Miután kihalásztuk, a postás szólt a szomszédnak, figyelmeztesse a tulajdonost, hogy ne ilyen módon postáztassa magának a pénzt, mert az alkalmi tolvajok kezére játszik.
De a levelem nem került elő. Bejártuk szélirányban az egész vidéket. A postás harmincszor vizsgálta át a táskáját és a kosarát. Sehol semmi. Egy óra után feladtuk. Próbáltam szegény kézbesítőbe lelket önteni, hátha rosszul emlékszik, és a postán látta csak a levelet.
– Akkor én tök hülye vagyok? – kérdezte.
A rejtély jelenleg sincs megoldva. Felhívtam a háziorvost: elküldte-e a recepteket, már valóban meg kellett volna érkezniük. Most elküldi még egyszer. Szegény postás pedig bolyong, bolyong. Ez lesz élete nagy titka. Soha ilyen nem történt vele.
Velem sem. Hogy hová tűnt az a levél, én nem tudom…