IdegIdeggörcsben rángatózvagörcsben rángatózva

Egy idézettel kezdeném. Megjelent múlt hét pénteken, egy nappal az MDF-tisztújítás előtt a Népszabadságban, Pálfy G. István tollából. „Az MDF-et veszélyesnek látszóan nem belülről, hanem oldalról támadják. Leglátványosabban az ideggörcsöket mutató, Magyar Nemzet nevű véleményújság és a Hír TV felől.” Aludtam a katartikus élményre néhány napot, nehogy ideggörcsöket mutassak. Hogy mire jutottam, ezúton tenném közzé.
Magam is többször illettem kritikával e hasábokon az MDF-vezetés egyre kínosabb kaméleonpolitikáját, ami mára lassan elherdálja az antalli örökséget. Mindig igyekeztem azonban érzékeltetni: a párt belügyeihez semmi közöm. Az általa hirdetett konzervatív, keresztény, nemzeti jelleghez viszont igen. Ezek nem dekoratív jelzők: etikát, világlátást, történelmi tartást feltételeznek. Szavak és tettek átfedését. Mindazt a következetességet, ami a hazai politikai vetélytársakból gyakorta hiányzik. Ha túl fennkölt, ahogyan fogalmazok, tessék talán a szikáran kopogó tízparancsolathoz fordulni. Szántszándékkal nem csalunk, nem hazudunk, nem játszunk hipokrita színházat. Még akkor sem, ha a politikai észjárás így diktálná.
Pálfy G. István a sajtószakma nagy öregje, aki még tankönyvet is írt közös hivatásunkból. Nyilván pontosan tudja, mi a különbség hír és vélemény között, hiszen politikai irányultságtól függetlenül minden újságíró-iskolában ez az első lecke. Hír például az, amit a Magyar Nemzet – meglehetősen magára maradva – az utóbbi napokban művel címoldalain Kulcsár Attila rejtegetett vallomásainak közérdekű közreadásával, még a baloldali papagájkommandó által fideszesnek beállított ügyészséggel is dacolva. Vélemény meg az, amikor például én megosztom az olvasóval ama véleményemet, hogy a saját magát komplett frakcióülésnek, kizárógépnek képzelő, s tévképzetében Szili Katalin által megerősített Herényi Károly erkölcsi kadáver, ami egy keresztény pártban azért eléggé nagy gond. Mindezt a véleményoldalon írom. Nem a véleményújságban: a hírlap véleményoldalán.
Tanult kollégám így folytatja: „Az MDF akár köszönetet is mondhatna a bayerzsoltoknak, hogy voltak szívesek a józan jobboldalt megerősíteni a maga választott útján, és azért is, hogy az MDF-énél szélesebb körű közfigyelmet keltettek az általuk gyalázott politikusoknak.” Átugorva ama problémakört, hogy vajon mi fán terem „az MDF-énél szélesebb körű közfigyelem”, függesszük tekintetünket a bayerzsoltozásra. Ha definíció szerint mindenki Bayer Zsolt, aki a Hír TV-ben vagy a Magyar Nemzetben szóvá teszi az MDF erkölcsi-politikai mélyrepülését, érintettségem kétségbevonhatatlan. Igaz, később azért Pálfy is érzi, hogy szóhasználata nem épp a konzervatív stíluseszmény jegyében fogant, mert kacifántos magyarázkodásba fog: „Az imént csupa kis betűvel jelzett úr nem ama sokszor megsiratott Nemecsek Ernő. Ő ugyanis az általa fennen védelmezett lakiteleki időben és Antall József, majd Boross Péter miniszterelnöksége alatt előbb táskahordozóként a Kurírban, később önszántából az akkori Népszabadságban ontotta az epét éppen abba az irányba, amelyet most oltalom alá vesz. Csoóri, Csurka, Antall mind olyan rút féreg volt a számára, mint most Dávid Ibolya vagy Herényi Károly. Se a stílus nem változott, se a jellem – csak az irány. Az ő iránya.” Bayer Zsolt táskahordozó (?) majd megvédi magát, ha akarja (szerintem képes rá); én csak annyit fűznék e személyeskedéshez keresztény szellemben: lehet, hogy az önkritika bolsevik találmány, de a hibáink fölötti bűnbánat és bűnbocsánat krisztusi erény. Szerintem is igen becses érték a politikai-világnézeti következetesség, ám ha az emberi lélek és agy változatlanságát axiómává avatjuk, egy televíziós párttitkár későbbi nemzeti elkötelezettsége, e fordulat hiteles volta is erőteljesen megkérdőjelezhető.
A „véleményújság” publicistája némiképp furcsállja: vajon a szocialista résztulajdonban álló napilap miért ad kiemelt lapfelületet egy ellenzéki párt tisztújítása előtti napon az MDF által delegált médiakurátornak? Annyira jó a cikk? Azt nem hiszem, mert tárgyi tévedések is vannak benne. A Dávid Ibolya-féle (ugyancsak a Népszabadságban közreadott) Konzervatív Kiáltványról például azt írja Pálfy: „Ezeket a programokat csak azok figurázzák, akik sajnálják, hogy nem nekik jutottak eszükbe.” Nos, eszemben sincs a programot figurázni, de az a helyzet, hogy a Konzervatív Kiáltvány nem Dávidnak, hanem a kiváló Lánczi Andrásnak jutott az eszébe. Az ő munkája jóval előbb napvilágot látott, így a Dávid Ibolya-féle textus – legalábbis címében – ordító plágium. De vehetünk egy másik állítást is: „Nehéz lenne az MDF-en kívül olyan pártot találniuk a jobboldalon, amelyik túlélte volna a makacs irtási kísérleteket.” Bizony, nehéz lenne, de ha körbetekintünk, megpillanthatjuk például a Fideszt, amely a makacs irtási kísérletek ellenére azért állni látszik a sarat. Révész Sándor, a Népszabadság szerkesztője tehát aligha az írás önértéke, inkább a politikai haszon és az önfeledt bayerzsoltozás miatt pártolta a Pálfy-opust. Hogy a szerzőről egyébiránt mi a véleménye, ahhoz elég citálni egyetlen mondatot az egy nappal későbbi lapszámból, hogyan idézte meg a négy évvel korábbi Duna tévés elnökválasztást: „Az MDF jelöltje, Pálfy G. István volt a mérleg nyelve, mely a nagyobb nyalnivaló irányába billent.”
S ha már az Antall- és Boross-kormányzat ideje előkerült, volna még itt pár idézet. Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője például így fogalmazott: „Jön Boross Péter és vele egy már-már elfelejtett éles hangütés, tartalmilag pedig a küldetéstudatos, öncélú antibolsevizmus. Egy ország zuhant vissza három évet hangulatilag is, meg egyébként is.” Ugyanez a kolléga az Antall–Boros-éra tévéhíradózása kapcsán megjegyzi, hogy „a túlteljesítés koronázatlan királya: Pálfy G. István”. De citálhatok a hivatkozott Kurírból, Föld S. Péter korabeli írásából is: „Tegyük fel, hogy az új kormányzat, ki tudja, miért, lapátra kívánná tenni Pálfy G. Sztyopát, talán mert nem szeretik a szájleolvastatást, a hazudozást, a lejáratást, a hazaszeretetnek álcázott szolgalelkűséget, a hajlongást, az öles nyelvcsapásokkal nap mint nap bizonyítani vágyó pártoktól független közszolgálati önérzetet.” Nos, megértük, hogy az így minősített szerző arról a fertályról pocskondiázza a Magyar Nemzetet, ahol őt pocskondiázták és pocskondiázzák ma is – a megszüntetett Kurír híján a Népszabadságban.
S vajon mi az a politikai haszon, ami félresöpri még az atavisztikus ellenszenvet is? Pálfy az ismert előzmények után úgy fogalmaz: „Az MDF már régóta túlzottan szerény párt. Csak kulturált modorát kell megőriznie, az amúgy is nagyon felfénylik a jobboldalon. Szerénységét pedig csak annyira volna szabad korlátoznia, amennyire a kultúrája kötelezővé teszi. Nem menne túl semmilyen határon, ha majd kimondaná, hogy nemzeti programját saját miniszterelnök-jelölttel is hitelesíti. Elvégre a legnépszerűbb politikus áll a Magyar Demokrata Fórum élén.” Vagyis előáll a válságkormányzó szocialisták által pártolt ideális jobboldal: kevesebb, ám a kultúra által kordában tartott szerénység; kulturált modorban végrehajtott leszámolások; kulturált médiakuratóriumi, sajtóbeli és parlamenti kollaborálás a készséges baloldallal; továbbá a népszerű-kulturális Dávid Ibolyát kormányfőjelöltnek… Őt pedig egy kulturált kampányban még egy kulturálatlan baloldali jelölt is gond nélkül megveri. Akkor pedig itt állunk majd további néhány ciklus erejéig megfürödve, ideggörcsben rángatózva.