Kaméleonok útja az unióba

Aki látott igazi kaméleont, az már elcsodálkozhatott ezeknek az élőlényeknek a szívósságán, magabiztosságán, sokszínűségén. Mint tudjuk, elsősorban Kelet- és Közép-Európában őshonosak, de az utóbbi időben több példányt láttak felbukkanni Brüsszel és Strasbourg környékén is. Korábban gyakran elvándoroltak az Atlanti-óceánon túlra, mostanában azonban inkább az öreg kontinens jelent számukra biztonságos élőhelyet. Könnyűszerrel megfigyelhető, miként alkalmazkodnak a különféle éghajlati viszonyokhoz és politikai rendszerekhez, igaz, olykor egészen hajmeresztő dolgokra is képesek.
Itt van például Kovács László, aki november elején néhány évre egészen biztosan bevackolja magát egy nyugodt fészekbe, távol a hazai viharfelhőktől, de annál közelebb a nyugati mézescsuporhoz. Keveseknek adatott meg hasonlóan izgalmas és sokszínű karrier, hisz a csillagos huszonötök legfontosabb asztaltársaságába, a közösség kormányaként definiált Európai Bizottságba minden ország csak egy kiválóságát delegálhatta. Kovács László azonban ezt a túlélőshow-t is megnyerte, s vált ezzel ténylegesen is a világörökség részévé. Az itthoni süllyedő hajó legénysége meg mehet majd, amerre lát.
Szó sincs azonban arról, hogy a kaméleonság fent már természettudományos pontossággal leírt jegyeivel csak az „ármánykodó” magyar jobboldal illetné a Barroso csapatába klubtagságit váltó Kovácsot, hiszen korábban épp az ő egykori tevékenységére rádöbbenő nyugati közvélemény alkalmazta ezt a „biológiai” besorolást.
A Medgyessy Péter kormányfő elleni puccs eseményeit egyik komolyabb európai sajtóorgánum sem hagyta szó nélkül, s a továbbra is fel-felbukkanó elemzések máig előszeretettel ábrázolják Magyarországot az egymást nyugodt szívvel hátba döfő politikusok csataterének. A jó nevű londoni The Economist például úgy vélte, az egész felfordulást legjobban Kovács László szocialista pártelnök és külügyminiszter vészelte át. Mint a lap egyik újságírója fogalmaz, Kovács a 80-as években kommunista volt, a 90-es években demokrata, most pedig újjászületett mint az Európai Unió energiaügyi biztosa és a hazai kormányt továbbra is a háttérből befolyásoló eminenciás. Hiába, „a magyar politikában a kaméleonoknak megy a legjobban” – olvasható a brit szemmel valószínűleg nehezen átérezhető helyzet értékelése.
Ennél azonban sokkal nagyobb a súlya annak, hogy a napokban maga Martin Schulz, az európai szocialisták frakcióvezetője is előhozakodott Kovács – a strasbourgi parlamentben mindeddig szokatlan – múltjával. Kellemetlen helyzet, gondolhatnánk, hogy az utóbbi években a magyar posztkommunista szocialisták elvbarátjaként feltüntetett nyugati baloldal egyik vezetője is ilyen kíváncsi az újdonsült uniós tisztségviselők valódi életrajzára. Schulz ráadásul koránt sincs egyedül ezzel. A kinti képviselők között is téma a nagy karrierépítő múltja, s bizony az már a többi magyar politikus számára is komoly főfájást okoz, amikor, mondjuk, egy finn vagy egy ír kollégájuk komolyan érdeklődik diplomatánk sokszínű életpályája apró részletei iránt, különös tekintettel az 1990 előtti időszakra.
Mindez persze elkerülhető lett volna, ha életbe lép az a komoly vitákat gerjesztő tervezet, amely a keleti blokk egykori kommunista vezetőit kizárta volna az uniós tisztségekből. Az elképzelés mögött az a törekvés húzódott meg, hogy ha már a náci és fasiszta totalitarizmust világszerte, határokon átívelő alapossággal ítélték el, akkor tegyék ezt meg kommunista bűnökkel is. Később azonban csak a dokumentum egy könnyített verziója látott napvilágot, amely végül nem tartalmazott tiltást, csupán önkéntes visszalépésre kért fel. Ez pedig, mint láthatjuk, annyi, mint halottnak a csók. Furcsa azonban, hogy bár a kivégzések, deportálások, munka-és büntetőtáborok, koncepciós perek, vallási és etnikai üldöztetés, gyülekezési jog betiltása, magántulajdon-kisajátítása még a történelmet kevésbé ismerő brüsszeli képviselők fejében is rémisztő gondolatokat szül, mégis akadnak köztük olyanok, akik a választók döntéséről, a megkülönböztetés elvetéséről beszélnek ahelyett, hogy felemelnék a szavukat a köpönyegforgatás, s ezzel saját maguk becsapatása ellen. Ennek okai valószínűleg prózaiak. Feltehető ugyanis, hogy a vezető uniós tisztségeket betöltő politikusok örömmel veszik a múltjukat stigmaként magukon viselő öreg kaméleonok pozícióba kerülését, elvégre egy inkább csak – nem túl fényes – múlttal, mintsem biztató jövővel rendelkező bukott farizeust könnyebb kenyérre kenni, mint egy dinamikus, tiszta, s esetleg ellentmondani is merő prófétát. Biztossá történő kinevezése Kovácsnak busás végkielégítést jelent, anyagi értelemben is, s kedvez Barrosónak is, aki egy energetikához mit sem értő, de a felemás kompromisszumok előtt kifekvő biztossal gazdagíthatta csapatát. A feladat persze végre lesz hajtva, annyi rutinja Kovácsnak is van, hogy egy megfelelő szakértői csapatot édesgessen maga köré – csak nehogy az éhes nyáj átgyalogoljon a gazdán. S persze ne feledkezzünk meg a többi biztosról sem, akik megküzdenek egymással támogatásért, pozíciókért, s az energetika kérdéseiről folytatott viták során egy olyan személlyel találják majd szemben magukat, aki a külügyeken kívül semmihez sem ért.
Nem Kovács azonban az egyetlen Kárpát-medencei kaméleon, aki egzotikumot hozott az európai vérkeringésbe. Gyurcsány Ferenc látszólag a semmiből lépett elő, s „humorával” máris komoly vihart kavart. Külpolitikai antréja kommunikációs értelemben ugyan nem sikerült rosszul, elvégre fontos lépés – fennálló kormányzat hiányában persze még nem legitim vezetőként – letegeződni, mobiltelefonszámot cserélni, s talán még egy sört is meginni Németország kancellárjával, csakhogy a diplomácia nem csupán a felszínes protokollról, hanem a valódi udvariasságról, a megbízhatóságról, s nem kevésbé a hazai érdekeket szem előtt tartó ügyes taktikázásról is szól. Fontos az is, hogy a külföldi döntéshozók mit gondolnak partnereikről, s miket mondanak róluk a tévékamerák mögött. Az újságírók felé mutatott ezerfogú mosolyok viszont másodlagosak. Az mindenesetre biztos, hogy Gyurcsánynak az öregecskedő feleségekre tett megjegyzése már szerepel az európai politikusok magánbeszélgetéseiben, sőt, a minap még a Financial Times is rosszalló megjegyzéseket tett a kormányfőjelölt nem éppen udvarias szavaira. Történik mindez akkor, amikor a brüsszeli folyamatokban mind nagyobb hangsúlyt kapnak az esélyegyenlőség, a női egyenjogúság, s az emberi jogok kérdései.
Ehhez már csak adalék, hogy ezzel egy időben az Európai Bizottság épp a nőkkel és a házasélettel kapcsolatos jogok elmaradottsága miatt fenyegette meg súlyos következményekkel Törökországot. Nem mintha az idősödő feleségek fiatalabb modellre vagy netán tevére cserélése bevett szokás lenne a hagyományaira oly büszke keleti világ ezen felében, de a házasságtörés börtönnel való büntetése – amelynek Ankara most tervezi bevezetését – már elég ok lehet arra, hogy elutasítsák a törökök csatlakozási szándékát. Ezekhez a vitákhoz Magyarországnak persze semmi köze, de az EP fontos hölgy tagjait néhány félresikerült poénért kár magunkra haragítani. A magyarság persze valószínűleg csak nyerne vele, ha Gyurcsány egyszer netán török politikusnak csapna fel, s ott mondana hasonló okosságokat: szegény keleti barátaink valóban fényévekre kerülnének Európától.