Trianon, 1956, Athén. Velünk, magyarokkal bármit meg lehet tenni?! Állítsunk szobrot a dobóatlétáinknak a Fő téren! Mellé pedig egy köpőcsészét NOB felirattal! Ilyen és ehhez hasonló sms-ek sorjáznak a Vas Népe keddi számának véleményrovatában. A beküldők zöme a két szombathelyi sportoló mellett áll, vagy elvicceli a kérdést (75 milliliter garantáltan tiszta vizelet igényesnek eladó!), de hasonló eredményre jutunk akkor is, ha a helyeikkel elegyedünk beszédbe.
– Ha meglátom azt az árulót, áthajtok a fején – mondja az egyik taxis, de nem hajlandó nevesíteni azt, akit a két sportolót feljelentő levél szerzőjének vél. A megyei művelődési és ifjúsági központ előtt már gyülekeznek a szurkolók, akik a világklasszis kalapácsvető első nyilvános sajtótájékoztatójára érkeztek. A teremben már több japán stáb állította fel a kameráit. A távol-keleti ország tévés konkurenciaharca most épp Szombathelyen zajlik, a különféle csatornák emberei euróezreket kínálnak fel mindenkinek Annus környezetéből az exkluzív interjúkért. A szombathelyi tévések elmondása szerint kemény harc folyik a mikrolánc használatáért is, a stábok egymásra licitálnak a hosszabb-kedvezőbb küldési időkért.
A terembe érkező sportolót vastaps fogadja, a szurkolók egy csoportja a tájékoztató ideje alatt folyamatosan más és más táblát tart a feje fölé. Éljenek a bajnokok! – áll az egyiken, aztán MOB, WADA, Anarchia, majd Vesszen a briganti! felirat kerül elő. Az egyik vezérszurkoló, akit a társai csak Póknak szólítanak, megmutatja, hogy négyórás kemény munkával combjára tetováltatta Fazekas Róbert képét.
– Robinak és Adriánnak most van szüksége a segítségre, amikor bajban vannak, nem a fogadásokon és díszvacsorákon kell melléjük állni – magyarázza. Az extrém külsejű férfi a vasárnapi kalapácsvető-világkupára is néma demonstrációt szervez. Állítása szerint tizenöt éve nem fogyasztott alkoholt, így nem tudják megvádolni ittas hőzöngéssel.
– Én láttam télen a két sportolót edzés közben, amikor a kezükre fagyott a sár, és ezalatt valaki egy fűtött szobában gépelte a feljelentést – meséli.
Elkezdődik a sajtótájékoztató, de az első kérdés előtt Annus bejelenti: ő elsősorban a magyar embereknek köteles elszámolni, ezért nem válaszol a külföldi újságírók kérdéseire. A japánok ennek ellenére kitartóan próbálkoznak, a dolog akkor kezd kínos lenni, amikor a szurkolók előre kinevetik a mikrofont elkérő külföldieket. Végül az egyik magyar újságíró teszi fel a japánok kérdését: igaz-e, hogy a verseny alatt, az ötödik dobás után kiment a vécére?
– Igaz – feleli Adrián, a szabályok szerint ugyanis a vezetőbíró engedélyével és egy általa kijelölt kísérővel ezt megteheti, és élt is a lehetőséggel. A láthatóan megtört sportoló elmondja, hogy most is olimpiai bajnoknak érzi magát, mert a dobókörben, tiszta küzdelemben, mindenkit legyőzött, és a többszöri ellenőrzés sem talált szervezetében tiltott szert. – Az érmet nem adom vissza – mondja a jelenlévők nagy tapsa közepette, majd arról beszél, hogy az olimpiai győzelem után arra gondolt, milyen lesz szeptember első vasárnapján több ezer ember előtt hazai pályán versenyezni.
– Megfosztottak ettől az élménytől is, visszavonulok. A lányom holnap megy első osztályba, és számomra a legfontosabb a család békéje. Tanári diplomám van, majd csak lesz valahogy.
A tájékoztató után megkérdezem a Nippon Tv-től érkezett kollégákat, hogy nekik miért érdekes a magyar nehézatléta.
– A mi kalapácsvetőnk, Kodzsi Murofusi nem a pályán, hanem egy adminisztratív döntés következtében lett olimpiai bajnok – hangzik a válasz. – Nekünk nagyon fontos, hogy kiderüljön az igazság. Az érdemtelenül megszerzett aranyéremnek nincs értéke. Nem értjük, hogy a magyar fiú miért nem válaszol a kérdéseinkre. Nálunk, Japánban azt tartják, hogy akinek igaza van, akinek nincs rejtegetnivalója, az nem fél a kérdésektől.
Annusnak a japán tévésektől való tartózkodására délután jáki házában kapom meg a választ.
– Lassan egy lakáskultúra-magazint tudnak összeállítani a fiamék házáról – mondja a sportoló édesapja. – Az elmúlt napokban nem tudtunk úgy kinézni az ablakon, hogy egy operatőr ne bámuljon viszsza ránk. Filmezték a kertet, a kutyát, felmásztak az oszlopra, bekéredzkedtek a szomszédhoz, napokig itt táboroztak a ház előtt. A japánok előtt a WADA-ellenőrök álltak a bokrok mögött, de ők nem csengettek be.
A takaros házban a nappali egyik sarkában ott ál a 2003-as év férfi sportolójának járó kupa, most azon lóg az athéni arany. A falon díszes oklevél igazolja, hogy Annus Adrián Gyula város díszpolgára. Vele szemben életszabály lóg, melynek első mondata így hangzik: „Ha egy szép élet vágyát őrződ, a múlttal nem szabad törődnöd, s mindig úgy tégy, ha veszteség ér, mintha újjászülten élnél.” Nem lesz egyszerű, mondja a sportoló, aki egyik cigarettát szívja a másik után, és képtelen három percet egy helyben ülni. A lakásban nagy a forgalom, lányát, Franciskát barátoknál helyezték el, hogy védjék a felhajtástól. Adrián mindenkitől megkérdezi, hogy miként vélekednek róla az emberek. Ez a hatalmas termetű férfi, aki a világon a legmeszszebbre tudja eldobni a majd nyolckilós kalapácsot, fél – döbbenek rá. Attól tart, hogy az emberek megvetik. Félti a gyerekét a gúnyolódástól, a családot az atrocitásoktól. Pedig itt, Jákon vagy Szombathelyen nincs mitől tartania: mindenki bajnoknak tartja őt és barátját, Fazekas Róbertet. Ők a mi fiaink – mondják a kocsmában, az üzletben, a hivatal előtt.
Fazekas Róbert már jóval nyugodtabb, de azért a feltűnő szponzorkocsit nem használja.
– Nincs bennem indulat, csak keserűség – mondja, és láthatóan jólesik neki, hogy az emberek odamennek hozzá, bátorítják. – Nekem annyiból könnyebb volt elviselni az arany elvesztését, hogy nem akasztották a nyakamba és nem játszották el a Himnuszt. Ma már azt is tudom, hogy akkor sem kaptam volna érmet, ha megvan az a hetvenöt milliliter, hiszen Adrián esetében négy nap gondolkodás után találtak indokot arra, hogy elvegyék a győzelmét.
Szombathelyen több elmélet is közszájon forog arról, hogy mi állhat a döntések hátterében. Többen felemlegetik, hogy Schmitt Pál négy éve úgy nyilatkozott: lemond a Magyar Olimpiai Bizottság elnöki tisztségéről, ha az olimpián doppingoláson érnek magyar versenyzőt, ezért aztán hazai sportdiplomatáknak, politikusoknak is érdekükben állhatott a magyarok bukása. Mások szerint Murofusi (aki több világversenyre a szombathelyi dobóiskolában készült fel) mögött hatalmas cégbirodalom, dollármilliárdok állnak, de a japán sportoló még nem nyert igazi világversenyt, csak Ázsia-bajnokságot.
Többen esküdni mernének arra is, hogy a japán nem mer eljönni a hét végi kalapácsvető-világkupára Szombathelyre, mert attól tart, hogy a magyar doppingellenőrök mindent megtesznek majd, hogy őt is lebuktassák. Abban ugyanis szinte teljes az összhang, hogy mindenki szed valamit, a gazdagabbak olyan szert, amit még nem mutat ki az ellenőrzés, mások meg trükkökkel próbálkoznak. A teljesen tiszta sport ugyanis egyrészt illúzió, másrészt nagyon rossz üzlet, mert megszakad egy sok milliárd dolláros verkli: munka nélkül maradnak az ellenőrök, a gyógyszergyártók és a szert kimutatni képes orvosi műszerek készítői is.
– Tévedés azt hinni, hogy a dopping valami csodaszer, és olimpiai bajnok lehet bárkiből, aki beveszi – mondja egy szombathelyi edző, aki neve közléséhez nem járult hozzá. – Semmi sem válthatja ki ugyanis a tehetséget és azt a hatalmas edzésmunkát, amit a sportolónak el kell végeznie. A szer arra jó, hogy néhány centit hozzátegyen az eredményhez, arról nem is beszélve, hogy a sportoló az életét kockáztatja. Tíz–húsz évet rászán a sportra ahelyett, hogy egyetemre járna vagy üzleti karriert építene, és akkor minden azon múlik, hogy sikerül-e egyetlen centivel túlszárnyalnia ellenfelét, aki minden bizonnyal maga is bevetett minden eszközt a győzelemért. Az élsport ma már nálunk is sok tízmillió forintos üzlet, és öt perc alatt összeomolhat az egész.
Pál Gábornak, a két sportoló titkárának a telefonja naponta többször lemerül, annyian hívják.
– Egy könyvet lehetne írni mindarról, ami a verseny után történt velünk – meséli. – Magyar médiaszemélyiségek ígértek pénzt, paripát, fegyvert, ha csak az ő műsorukba megyünk el, de minősíthetetlen hangon fenyegetnek, ha nem őket választottuk. Nagyon sokan felajánlották segítségüket, köztük külföldi ügyvédi irodák, jogászok is, de óvatosak vagyunk. Az egyikről például kiderült, hogy egyetlen szakmai katalógusban sincs benne abban az országban, ahol sztárügyvédnek mondta magát. Ennek ellenére mindenki támogatását, segítségét köszönjük.
A sportolóknak jólesik a szeretet és bizalom, amit az utóbbi időben a rajongók részéről megtapasztalhattak. Még nem tudják, hogy perelnek-e. Az ellenőrök és a MOB követtek el eljárási hibákat, nem tartották be a saját szabályzatukat, de a két magyar pontosan tudja, hogy kevés az esélyük a MOB ellen, főleg azután, hogy Adriántól a negatív minta ellenére tizenhat nullás szavazati aránnyal vették el a győzelmet.
– A WADA-ellenőrök úgy kezeltek engem, mint egy bűnözőt – mondja Annus Adrián arra a kérdésre, hogy miért nem adott vizeletet pénteken. – Van náluk vér- és vizeletminta a verseny előttről és vizelet a győzelem utánról. Az elmúlt évben ellenőrzött a Magyar Atlétikai Szövetség, a Magyar Olimpiai Bizottság, a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium, a WADA és az IAAF, mindannyiszor negatív eredménynyel. Egy idegen ország rendőrőrsére idéztek be, miután a házam előtt álltak órákig, de nem csengettek be. Elérték, amit akartak: az életem összeomlott, a házamon jókora kölcsön van, de még nem tudom, mihez kezdek. Úgy jártunk, mint a mesében: győztünk is meg nem is; van aranyérmem, de még sincs.
Félti a gyerekét a gúnyolódástól, a családot az atrocitásoktól. Pedig itt, Jákon vagy Szombathelyen nincs mitől tartania: mindenki bajnoknak tartja őt és barátját.
