Döcögősen megy a játék a brazilok ellen a magyar férfi kézilabda-válogatottnak, de nagy nehezen mégiscsak sikerül nyernie. Az athéni közvetítés után Csömörön kikapcsolják a tévét, és két csapat játékosai vonulnak be a helyi sportcsarnokba: az idei magyar teremlabdarúgó-bajnokság és a kupa győztese barátságos mérkőzést játszik a tavalyi román bajnokkal, vagyis a székelyudvarhelyiek csapatával.
A két csapat története és eredményei a viszonylag új sportágban rejlő lehetőségekre szolgálnak bizonyítékul: miközben a profi sport egyre inkább a pénzről és az üzletről szól, itt még jó eredményeket lehet elérni akkor is, ha anyagi lehetőségek híján inkább tehetségből és küzdeni akarásból sikerül példát mutatni.
Nagyot téved, aki ezt a kispályás labdarúgást az amatőrök sörmeccseivel vagy a nagypályáról kiöregedett labdarúgók mozgásigényével azonosítja. Természetesen ez a fajta tömegsport is létezik, és több tízezer ember életében tölt be fontos szerepet, de a játék világszerte növekvő népszerűsége felkeltette a nemzetközi labdarúgó-szövetségek figyelmét, így az egységes szabályrendszer bevezetése után nevet is kapott: a futball és a terem szavak összeházasításából megszületett a teremfoci szó. A játék előnye, hogy télen-nyáron játszható, nem függ az időjárási körülményektől, és pörgős ritmusának köszönhetően igen jól közvetíthető a televízióban is. Nem elit sport: Japánban például közel ötmillióan űzik, így a bajnoki mérkőzések közvetítésekor garantált a megfelelő nézettség is. Nem beruházásigényes, hiszen hatalmas stadionok helyett falusi sportcsarnokokban is űzhető, edzőpályának pedig kiválóan megteszi az iskolai, lakótelepi aszfaltozott mini focipálya is.
A játékot csapatonként négy mezőnyjátékos és a kapus játssza (tetszőleges számú cserével), a labda pedig a szokásos futball-labdánál kisebb, és rongyot tesznek bele, hogy ne pattogjon annyira. Az első hivatalos világbajnokságot 1989-ben játszották Hollandiában, ahol a magyar válogatott (Gellei Imre irányításával) az ötödik helyet érte el úgy, hogy Brazíliát is legyőzte.
A mieink csapata nagypályás, válogatott szintű játékosokból állt, akiket egy-egy alkalomra verbuvált össze a szakvezetés. Hamar kiderült azonban, hogy nem ez a járható út: a teremfoci más típusú játékosokat kíván, mint a szabadtéri változat sztárjai. Itt robbanékony, fürge, kis területen is cselezni tudó játékosokra és egészen más jellegű állóképességre, fizikai felkészültségre van szükség. Az új sport óriási népszerűségét látva egyes országok szövetségei – köztük természetesen azok, amelyek a foci eredeti verziójában is nagyhatalmaknak számítanak – tetemes anyagi és szakmai befektetéssel kiépítették az új infrastruktúrát, mialatt nálunk még mindig a nagypályás játékosokat kellett kikérni a klubjaiktól egy-egy tornán való részvételre. Ez meg is látszott az eredményeken, országos bajnokság rendezése és utánpótlás-nevelés híján pár év alatt kikoptunk a világ élvonalából. Nem meglepetés viszont, hogy ennek a sportágnak is nagy ásza Brazília (az eddigi négy világbajnokságból hármat megnyert), hiszen a nagypályás világsztár, Ronaldo is teremben játszott tizennégy esztendős koráig.
Magyarországon a FIFA által elismert szabályok szerinti országos bajnokságot elég későn, 1996-ban rendezték meg először. Ma már első és másodosztályú bajnokságban, őszi–tavaszi rendszerben versengenek a csapatok, így minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy immár az európai ranglista nyolcadik–tizenkettedik helyén emlegetnek minket. Ebben a sportágban is van Bajnokok Ligája (a budapesti Cső-Montage BFC csapata már csoportselejtezőt is rendezhetett), és várhatóan megszervezik az országok kupagyőzteseinek versenyét is. Az említett pesti csapat különben a magyar bajnokság csúcsáig vitte: a legutóbbi bajnokságig mindent megnyert itthon, amit megnyerhetett, vagyis kupát és bajnokságot is. Az idén aztán jött egy kis csapat, a csömöri Rubeola FC, és letaszította a trónról a pestieket.
A csömörek sikere csak a kívülállóknak volt meglepetés, a főváros közeli településen évek óta tudatosan készülnek a sikerre. 2002 januárjától az egykori válogatott Mucha József vezeti a csapatot. A szakember – aki rendelkezik edzői A és B licenccel, volt megbízott vezetőedző a Fradinál, és játékosként ült a madridi Bernabeu stadion, valamint az Ajax kispadján is, valamint évekig volt a futsalválogatott szövetségi kapitánya – úgy véli, mostanra „érett össze” igazából a csapat, amelynek költségvetése nagyságrendekkel kisebb, mint neves fővárosi ellenfeleié. Mégis sikerült győznie, és ez elsősorban a csapatszellemnek köszönhető. „Nálunk a lelkesedés alapkövetelmény” – mondja, és azt is elismeri, hogy szerencse is kellett a végső győzelemhez. „Ennyi mérkőzést azonban nem lehet megnyerni pusztán szerencsével” – állítja, miközben megtudjuk, hogy a huszonöt fős keret jelentős része nem főállásban focizik Csömörön, és korábban majd mindenki játszott nagypályán is. A siker szponzort is hozott a csapatnak, így ezentúl lesz mód az erősítésre.
Az edzések időzítése azonban mindenképpen nehéz: a teremben a futsal művelőin kívül a község NB I-es férfi kézilabda-együttesének meg az NB I B-s női kézilabdacsapatnak is kell gyakorolnia, és akkor még nem is beszéltünk az utánpótlásokról. A faluban évtizedes hagyománya van a kézilabdának, így a focistáknak a nézők kegyeiért is meg kellett harcolniuk. A csatát megnyerték, ma már saját törzsszurkolói gárda megy velük az idegenben játszott mérkőzésekre. Bátovszki György polgármester szerint a bajnoki győzelem megmozgatta a falut, a lakosság büszke a csapatra és arra, hogy négy játékost ad a válogatottnak. A sport az élet szerves része lett itt azóta, hogy hét éve felépült a sportcsarnok: az általános iskolában sport tagozat működik, és a település vezetője biztos abban, hogy a lakosság egészségi állapota is javult a megnövekedett mozgáslehetőségnek köszönhetően.
A csömör–székelyudvarhelyi barátságos mérkőzés felénél 3:2 az eredmény az utóbbiak javára. A szünetben alkalmunk nyílik egy kis beszélgetésre Molnár Miklóssal, az erdélyiek igazgatójával. A fiatal csapat tavaly megnyerte az először kiírt román bajnokságot, majd a Bajnokok Ligájának első köréből egy angol csapat ellenében 17:2-es összesítéssel jutott tovább! (Más kérdés, hogy innen nem sikerült továbblépnie.) A sikersorozat ekkor megszakadt: mivel a második bajnokságot már nem tornarendszerben, hanem hét végi fordulókkal rendezték meg, a csapat igencsak hullámzó teljesítményt nyújtott a sokfrontos küzdelemben. A nemzetközi futsalmérkőzések és a bajnoki találkozók mellett ugyanis a játékosok jelentős része nagypályán is játszott, így nem mindig értek rá, vagy ha igen, akkor fáradtan léptek pályára. Arról nem is beszélve, hogy mindenki őket, a bajnokcsapatot akarta elsősorban megverni, így a második idényt hatodikként fejezték be.
„Hullámzó volt a teljesítményünk – ismeri el az igazgató –, megvertük a nagy esélyeseket, de pontokat veszítettünk a gyengébb csapatokkal. Ám így is mi vagyunk a legjobb amatőr csapat: az előttünk végzett együttesek játékosai csak ezzel foglalkoznak.”
A román futsal – bár jóval később kezdték játszani, mint nálunk – a szakemberek szerint rövidesen megelőzi a magyart. Ott már három csoportban folyik a bajnokság, és a román közszolgálati televízió élőben közvetít minden bajnoki fordulóból két mérkőzést. A viharos fejlődést azzal magyarázzák, hogy a román gazdasági viszonyokhoz jobban illeszkedik a futsal a nagypályás labdarúgásnál. Míg az évtizedes hagyományokkal rendelkező nagy klubok évi két–három millió eurós költségkerettel működnek, a futsalban évi százezer euróból már fenn lehet tartani egy bajnokesélyes csapatot. A technikás, látványos sport a tévéközvetítések miatt vonzza a szponzorokat, ráadásul itt a kisebb tér miatt többet és jobban látszik a céglogó. Egy csapat akár évente kéttucatszor is képernyőre kerülhet, és a nézettség kellően magas a huszonegymilliós piacon. Az udvarhelyiek például egy magyar pénzintézettel tárgyalnak évi ötvenezer eurós szponzorálásról. Ha összejön a támogatás, akkor az udvarhelyiek is főállásban focizhatnak, és a heti nyolc–tíz edzés minden bizonnyal meglátszik az eredményeken is.
Az udvarhelyi csapat a brit közszolgálati televízió figyelmét is felkeltette, ugyanis két angol idegenlégiós is rúgja benne a bőrt. Az angol futsal ugyanis még gyerekcipőben jár, ezért néhány brit Romániába ment tanulni. A huszonhat esztendős Jay Garran élményeiről naplót ír egy angol internetes újságnak, és ősszel egy hetet forgat vele a székely anyavárosban a BBC: a riportereket az érdekli, a futballt (is) feltaláló nemzet fia hogyan él meg havi hatmillió lejes (mintegy 37 ezer forint) „profi” fizetéséből.
A csömöri mérkőzést végül a jobban hajrázó hazaiak nyerték meg 5:3-as végeredménnyel. Hasonló győzelmekre lesz szükségük októberben is, hiszen 5–8. között ők rendezhetik a Bajnokok Ligája selejtezőjét, amelyre az ukrán, az izraeli és valószínűleg az angol bajnokot várják.
Nem állom meg, hogy ne kérdezzek rá a fura névválasztásra. A válaszból kiderül: az annak idején egy gimnáziumi baráti körből alakult csapat a kezdet kezdetén benevezett egy tornára. Legjobb játékosuk azonban rózsahimlőt kapott, így nem lehetett jelen, de a csapat – a beteg társ iránti szolidaritásból – felvette a rubeola nevet.
origo.hu
Adatgyűjtési botrány: megalázó listát készített támogatóiról a Tisza
