Kívánságok, ha teljesülnek

Mindenkiben él a szép iránti vágyakozás. Örömet keresve gyakran fellobbannak bennünk a különböző kívánságok apró rőzselángjai. Didergő lelkünk megmelegszik mellettük. És micsoda jó érzés egy-egy kívánság valóra válása. Emlékszem Eszti nénire, az özvegyre, aki mosni járt hozzánk, minden alkalommal elmondta öszszekulcsolt tenyérrel: „Az én Pistám, nyugodjék békében, azt mondta nekem halála előtt egy nappal, szerdai nap volt: Esztikém, úgy megennék már egy jó kolbászos krumplilevest. Amilyet csak te tudsz főzni…”
Megfőzte akkor Eszti néni a jó kolbászos krumplilevest, babérlevelet is tett bele, boldogult ura kétszer mert a tányérjába. És másnap meghalt. „De legalább teljesült szegénynek az utolsó kívánsága!” – rebegte Eszti.
Ismertem egy szobafestőt, aki öregkorában, amikor végképp lejött a kétágú létráról, egy kakukkos órát vásárolt az óbecsei vásáron. Elmondta egyszer nekem, hogy egész életében egy ilyen órára vágyott. Inas korában látott valahol egy kakukkos órát, és azóta melengette magában a kívánságot, míg meg nem érett: rátalált a vásáron. Vitte haza örömmel, s szabad idejében mindig a falon függő óra alatt üldögélt, várva, hogy a madár kirepüljön és jelezze az órát.
Akadnak persze az életben nagyobb kívánságok is, meg olyanok is szép számmal, amelyek sosem teljesülnek. Vagy végül is balszerencsét hoznak. Sokszor eszembe jut apám kívánsága. Amikor meglátott egy-egy szép paripát, mindig megemelte a kalapját, és azt mondta áhítattal: „Hej, ha nekem ilyen lovam lehetne egyszer…!”
De neki csak fáradt igavonók akadtak a kocsija elé, amelynek féderes ülése sem volt, mint egyeseknek, csak egy deszkán ücsörgött, amit pokróccal letakarva tett kényelmessé. Az ostorán se volt színes bojt, mint a tehetősebb gazdáknak.
A mi utcánkban Zelenka Rozi néninek is megvalósult egy régóta dédelgetett kívánsága. Lánykorában látott egyszer egy duzzogó pávát. Sokáig spórolgatta rá a pénzét, lám a háború is elmúlt, míg alkalma nem kínálkozott: pávát vásárolt egy szerb asszonytól.
A baromfiudvar íratlan törvényei szerint a szárnyasok gyülekezetében a kakas az úr, a szemétdombon trónol és villogtatja piros taréját, néha még kukorékol is, a hangját hallatva. Rozi néninél ez megváltozott, mert a páva vette át az uralkodást, a kacsákat meg is csípdeste, a szomszéd kisfiának meg nekiugrott, majd duzzogva, farka legyezőjét villogtatva járt-kelt az udvaron. A baromfisereg rémülten és csodálva nézte.
Még gyermekkoromban hallottam egy állítólag igaz történetet, ami a szomszéd szerb faluban esett meg. Mert minden ilyen mese a szomszéd faluban történik, hogy ne lehessen utánajárni.
A szomszéd falu szerb lakossága új pópát választott. Két jelentkező jöhetett számításba a pályázók közül. Az egyik azért, mert csodaszép baritonja volt, a másik meg azért, mert azzal ámította a híveket, hogy ő beszélő viszonyban van az Úristennel, így hát azt kér tőle, amire a hívek áhítoznak. Nem kis dolog az ilyesmi.
A titkos szavazáson tehát ő győzött, a falu meg fellélegzett, vége a rossz napoknak. Az első vasárnapi misén aztén elébe állt a bíró, és arra kérte, szóljon már az Úrnak, ha beszélget vele, hogy küldjön egy kis esőt, mert igen nagy a szárazság. Igen ám, de a kérésnek akadt nyomban ellenzője; nem kell az eső, sok a kint száradó széna. Majd a jövő héten!
A pópa erre széttárta a kezét, s a magasba tekintve így szólt: „Akkor legjobb lesz, ha ezt az Istenre bízzuk. Ő tudja legjobban, mire van szükség!”
És attól fogva nagy lett az egyetértés a szerb faluban, az emberek nem is fordultak már a pópához, az Istenre bízták az intézkedést, mert az Úr tudja, mit csinál, ismeri a jövőt is. Megszívlelendő a mese tanulsága.
Ahogy tűnődöm ezeken a rég múlt dolgokon, nekem is támadt egy kívánságom. Szeretnék még egyszer végigmenni a szülőházam udvarán. Lehet, hogy kimennék a kertbe is. A mama meg angyalként visszajönne, mert az angyalok visszajárnak oda, ahol boldogok voltak valaha. Nekitámaszkodna a léckerítésnek és megkérdezné: „Mit főzzek, Sanyikám?” Azt mondanám: krumplilevest kolbásszal!
Ez se volna utolsó kívánság…!