Köznapló

Augusztus 26., csütörtök
Beköszöntött hozzám a szerencse: Váctól Pestig elseje után nem áll meg a vonat, negyedórával előbb érhetek Marosról a Nyugatiba. Régi történet jut erről eszembe, zenés, Gömbös Gyula játssza benne a bonvivánt. Színhelye Vas megye, ahol nemcsak diszkosz- és kalapácsvető-bajnokok teremnek, születtek szép lányok is, Gyömörei Éva volt köztük a legszebb. Mondják, hamar „csörögni” kezdett a vére, ezért és még sok egyébért apja gyorsan hozzáadta egy földbirtokoshoz; jó parti, suttogták megyeszerte, pedig nem volt az. Rögtön az első nap kiderült: ami a férjnek szerelem dolgában sok, a menyecskének kevés, tett róla hát, hogy a kevésből több legyen. Jöttek a szeretők, nem kellett nekik sok biztatás, a dolog azzal végződött, hogy egy nap a férj visszaküldte stafírungostul szép nejét, megüzenve az apósnak: „Őrizd mostantól te…”
Eddig az eset szokványos, nem úgy a folytatás. A szép asszony szerelmes természetének híre ment, eljutott Gömbös Gyuláig, akiben tűz gyúlt rögtön, mikor meglátta. Nem az, amellyel a történelemnek gyújt alá egy politikus, ez másféle tűz volt, privát, mellyel, ha miniszterelnök az ember, csínján kell bánni, nehogy megpörkölődjenek az államügyek, és lángra gyúljon a ház, melynek kapujában esténként hazavárja az embert a hites feleség.
Gömbös miniszterelnök belátta, a szerelem ki- (vagy be-) teljesítéséhez nem alkalmas a főváros. Jobb lesz Vas megye, ott a család múltja, és ott vannak a választók: ők mutatták neki Buda felé az utat, hogy előbb miniszterelnök és utóbb szobor lehessen. Így esett, hogy Éva asszony feltűnése után sokasodni kezdtek a megyei ügyek, ezeket csak helyben lehetett megoldani, a miniszterelnök úr tehát minden héten felült a szombathelyi gyorsra, és leszállt Celldömölkön, ez az állomás volt legközelebb a légyott helyéhez. Az elképzelés tökéletes, egy baj volt csak: mindig tudtak az érkezésről, és mindig várták. A peronon nyalka megyei urak, cigánybanda, nótaszó, valaki köszöntőt mondott, illett válaszolni, Gömbös feszengett, pontosabban: a mehetnék feszegette, tudta, a kocsi már várja az állomás előtt, Éva asszony meg a kastélyban.
A sokadik zenés fogadtatás után a miniszterelnök felhívta a MÁV vezérigazgatóját, és kérte, álljon már meg a gyors Ostffyasszonyfán is – a kastély onnan se volt messze. A MÁV első embere intézkedett, értesítették az állomásfőnököt, a mozdonyvezetőket, és úgy lett: pár nap múlva a gyorsvonat sikongva fékezett, és megállt a kért helyen, leszállt egy „ismeretlen” civil, és gyorsan felült a kocsira, ami ott várta. És milyen a világ: múltak az évek, Gömböst rég eltemették, Éva asszony szépségére már csak néhány öreg arszlán emlékezett, a gyors még mindig megállt Ostffyasszonyfán. Megállt még évtizedekig, amiből levonhatjuk a nagy tanulságot: a vonatok menetidejét nem a mozdony ereje, nem az ügyes forgalmista és nem is a miniszterelnökök hatalma dönti el; a vonatokat az asszonyok szoknyája mozgatja aszerint, hogy így vagy úgy libben.
Ugyan hogy libben majd a váci vonal mentén?

Augusztus 27., péntek
Az olimpia nem enged elszakadni Vas megyétől. Szombathelyre érkezett Fazekas Róbert, éltették, nevét skandálva ünnepelték. Az indulatokat az eső se hűtötte le, mérget vennék rá, egyesek fontolgatták, hogy két doboz Tesco-tojással megszállják a NOB-székház lépcsőjét Lausanne-ban, s mikor jön az elnök, a gaz belga Rogge, püff oda a tojásokat, hadd tudja meg, hogy a vasiakkal nem lehet kukoricázni.
Értem én a szombathelyi érzéseket. Ha mást nem, őket felmenteném a bulvárlap vádja alól, hogy ugye azt hiszik sokan, összeesküdött ellenünk a világ… Ezek a lapok nem tudják megérteni, hogy a vasiak másként szeretik a két atlétát, ráadásul óriási a tét: a beléjük helyezett remény forog kockán. Mert egy olimpia nemcsak azt jelenti, hogy ki az első, ki a második, és ki nem jutott a döntőbe. Egy sportoló, gondol rá vagy sem, magával visz bizonyos reményeket, többségében azokét, akiknek itthon semmi nem sikerül. Az egyik elvesztette a munkahelyét, a másik nem tud szabadulni a panelből, a gyerek gyógyítására nincs pénz, az ember elissza a fizetést. Magyar sportoló ezért áll más felelősséggel rajthoz, mint egy norvég vagy osztrák, s tán ezért dob nagyobbat két centivel vagy fél arasszal, mint azok. Az összeszorított öklök, a sok visszatartott lélegzet, melyek itthon kísérik a levegőben forgó diszkoszt és kalapácsot – „repülj még, repülj” –, abban a fél percben többet érnek minden doppingszernél, és ha sikerül győzni, abból okkal kér részt a város. Akik kivonultak Szombathely főterére, saját reményeik mellett tüntettek, no meg azért, hogy ne kelljen otthon a tízéves fiúnak mást mondani, mint Annus győzelme után a Himnusz hangjainál, mert akkor azt súgták oda a szombathelyi apák: legyél olyan, mint ő, győztes és magyar! Ez omlott öszsze a minap, s ez a jövőt is meghatározza. Ha küzd valamiért a két atléta, ne magáért tegye, hanem a tízéves fiúkért, és azért, hogy ne törjön össze annyi sok remény.

Augusztus 28., szombat
Megint Love Parade az Andrássy úton… A miénk olyan, mint a használt ruha. Amit a nyugatiak meguntak, levetettek, mi magunkra kapjuk. Így volt Berlin az egynapos őrjöngéssel, melynek semmi hozadéka nem volt, csupán odavonzotta Európa szexuális söpredékét, megrettentve a város jobb érzésű lakóit és a közegészségügy meg a köztisztaság felelőseit. Lehetett takarítani, lehetett dupla adag penicillint a parádézók fenekébe döfni. Mit mondjak, nagy biznisz.

Augusztus 29., vasárnap
Nyolc aranyérem vagy tíz mínusz kettő? Számtanilag semmi különbség, amúgy borzasztó nagy. De ne pazaroljuk a „borzasztó” jelzőt másra, tudósítóinknak jár, rászolgáltak, viseljék egy darabig. Az olimpia alatt jöttem rá, hol hibázzák el mindig: nincs bennük tisztelet az ellenfél iránt. Lehet, hogy nem az ő hibájuk, és inkább az a fél század az ok, amikor a társadalomnak nem volt nevelőereje, amikor a prolivircsaft diktált. Mindez akkor derül ki, ha a mieink győznek. Ilyenkor szpíkereink úgy fokozzák a távolságot köztük és a vetélytársak között, hogy gúnyolják, megszólják és lekezelik azokat. Szerte a világon épp az ellenkezőjét teszik. Edzők, játékosok, riporterek megállás nélkül dicsérik az ellenfelet, állítják, hogy fantasztikus formában volt, hogy heroikusan küzdött – mert mi következik ebből? Az, hogy aki legyőzi őket, még fantasztikusabb és még heroikusabb. S minthogy nekik sikerült, csapatuk és versenyzőjük teljesítménye világraszóló.
Elszomorító az is, riportereink többsége milyen felkészületlen. Nem írom azt, hogy műveletlen, bár az se lenne túlzás. Ékes példa volt rá a záróünnepség. Faragó Richard és kollégája felolvasták a forgatókönyv szövegét, megtudtuk, hogy Marinella a görög dalok nagyasszonya, hogy Dimitri Galanit lírai előadásmódja miatt kedvelik, de nagy bajban voltak, mikor George Dalaros kezdett énekelni. Szomorú dalára rongyos-batyus menekülők vonszolták végig magukat a stadion küzdőterén, várom, mit mond a látványról két riporterünk – semmit, hallgatnak. És nyilván azért hallgattak, mert nem hallották, mekkora tragédia érte Görögországot az első világháború után: 1923-ban a törökök kiűzték az összes görögöt Anatóliából, csaknem kétmillió embert, akik hontalanok maradtak régi-új hazájuk földjére érve is. Ez a seb máig nem hegedt be, az élőkép ezt tudatta a világgal, filmet forgatott róla Angelopolousz, Mastroiannival a főszerepben, nálunk valamiért nem akarják bemutatni.
Két dologra gondol ilyenkor az ember. Először arra: a mi filmeseinket miért nem foglalkoztatja mindmáig Trianon, tán nincs benne elég dráma? És eszébe jut az is, miért nem olvasnak el néhány könyvet riportereink az országról, ahová közvetíteni utaznak, főleg, ha olimpia lesz ott. Az olimpia nem csak sport: a kultúrához is sok köze van. Most már utána vagyunk, de jó előre szólok, a kínai kultúrában nem lehet jártasságot szerezni azzal, hogy elolvasok néhány hivatalos brosúrát. Kezdeni kéne a szellemi fölkészülést.
Hogy a végén mégis jókedvvel dőltünk hátra, a pólósok érdeme. Háromgólos hátrányból fordítani az olimpiai döntőn nagyon nagy dolog. Jó, mellénk állt a szerencse is, de legnagyobb része annak a hitnek és szellemnek volt, ami a kapitányból, Kemény Dénesből árad.

Augusztus 31., kedd
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelölt találkozott a szakszervezetek vezetőivel. Azt mondta, változtatni kéne, mert tarthatatlan, hogy az ország javaiból a felső tízezer inkább részesül, mint a többi kilencmillió. Szép szándék, az ő szájából mégse meggyőző. Ha Gandhi mondott ilyet, neki hittek. Miért? Volt egy töltőtolla, egy zsebórája, egy papucsa, egy fogkeféje és még néhány aprósága – brahman létére ennyiből állt minden vagyona.
A hitelességhez több kell, mint ékes szó, és úgy látszik, Annus Adrián se tudja ezt. Kívül hordott olcsó ingben, borostásan jelentette be, hogy nem adja vissza aranyérmét. Ha ezt a képsort közvetítik a világ bármely táján, azt kérdezi a néző s okkal: egy olimpiai bajnoknak nincs borotvája és egy rendes ingje? A hitelesség azt jelenti, hogy valakinek van érzéke a perchez, melyben kimond valamit. Jókor mondja ki, jól, és fedezete a jó ízlés is, nem csak a győzelem.