Köznapló

Szeptember 2., csütörtök
Az időnél nincs jobb szűrő. Találtam egy régi naptárt, csak két érdemes feljegyzés volt benne. Az egyik: „Puskin fejébe golyó került, ahogy utóbb Majakovszkijéba is. Van különbség a kettő között? Fontos, kinek a kezében volt a pisztoly?” A másik a szeretni való, boldog festőtől, Tóth Menyhérttől való: „Egy szép eső utáni reggel, ahogy felkeltem, mindjárt leültem az állványhoz. Egy ablaknál ülő asszony volt a témám, amely később a Nemzeti Galériába került. Benyitott szegény édesanyám, és mondja: »Gyere, fiam, kapálni. Tudod jól, hogy elhatalmasodik a gyom, most kell menni.« Válaszoltam, hogy megyek, persze, hogy megyek. Közben meg nem gondoltam semmire, csak arra, hogy ebben a csodálatosan szép időben nekem festeni kell… Édesanyám meg úgy érezte, hogy kapálni kell… Neki is igaza volt… Többször is szólt, hogy »gyere, fiam, tudod a gyom…« Végül is megunta a könyörgést, odajött, és dühében leköpte a képemet. Felkeltem, bocsánatot kértem édesanyámtól, és mentem kapálni.”

Szeptember 3., péntek
Festészet ma is… Szécsi Magda Túrkevén, a szülővárosomban állította ki képeit, s engem kért, hogy tartsak megnyitót. Nagy tisztesség ez, mert Magda remek művész, és ami fontosabb: tiszta szándékú ember. A cigány önkormányzat rendezte a kiállítást, a képek legtöbbje „fekete-fehér”, mégis csupa szín, s némelyik részlete szinte robban, annyi benne a szenvedély. Volt egy másik kiállítás is a csarnokban, Paksi Éváé, aki úgy fest, mint az ausztrál őslakók, pontozva, különlegesen, mégis azt mondja, nem érzi magát festőnek. Biztatom, folytassa, ne csak a Lungo Drom lapját szerkessze. Jó az, nagyon jó, de az ember keveredjen viszonyba a végtelenséggel is, mert nem csupán földi araszolásból áll az élet.
Nagy öröm, hogy eközben megleltem Kuszit, életem első példaképét. Ő is cigány, hátitáskás koromban a kevi csapat balszélsője volt; rúgta a gólokat, körberajongták a lányok, eldöntöttem hát, olyan leszek, mint ő. Úgy fésülöm hátra a hajam, olyan gangosan megyek végig a köves oldalban a Rákóczi úton, ahogy csak ő tud. Elárultam nagyanyámnak is, mit tervezek, nem örült, azt mondta, visszamész Pestre, és elfelejted majd azt a gőgös cigányt. Nem felejtettem el… Szóltam Miléné Hercegh Elvirának, ő az önkormányzat vezetője, nyomozza ki, merre van Kuszi, akinek a rendes nevét se tudtam, ám Elvira utánajárt, megmondta, hogy Bordács Jenőnek hívják, egy ideje Tiszakécskén él, nemrég agyvérzést kapott, de most már jól van.
Arra gondoltam, a kiállítás után elmegyek hozzá, de lefékezett a kérdés: mit mondok neki, mikor bemutatkozom? Hogy gyermekkorom példaképe volt? Kikacag. Talán, ha Tiszával, a kapussal kezdeném. Óriási védései voltak! De ezzel se jutok többre… Az igazi futballista a legjobb kapust is lenézi cseppet, mert milyen játékos az, aki kézzel nyúl a labdához? És gyanakodva néz nyilván arra is, aki gyerekként kopog be hozzá, azt hiszi, a gyors balszélsőt találja ott, pedig csak egy megfáradt cigány embert, aki bottal jár, és túl van a hetvenen.
Bolondok vagyunk mind egy szálig: félünk a nevetségességtől, s közben a szívünk üres marad…

Szeptember 5., vasárnap
Már nem ott kel a nap szeptemberben, ahol nyáron szokott, mikor glóriát rak a visegrádi vár fölé. Mikor arra nézek, gyakran eszembe jut: falai közt született Nagy Lajos, a délről jött Róbert Károly fia, az utolsó lovagkirály. Nem jó idők járnak rá: a nap a visegrádi vártól, a világ a lovagok eszményeitől kerül egyre távolabb – az összevetés játékosnak látszik, pedig cseppet sem az. Sötétlik mögötte valami rossz, klubok ezek vagy pártok, nem tudni, csak azt, hogy emberből vannak, s valamiért gyűlölik azt, ami ragyog. Üzemanyaguk a sár, azzal fröcskölik be azokat, akikből világosság árad, ezért lett muszáj-dolgaink egyike, hogy megmutassuk, kik a fénybe öltözöttek, de azt is, hogy kik a fröcskölők, legyen vége már az általános alanynak és az örökös névtelenségnek.
Napok óta Prohászka püspökre gondolok, aki éppúgy más gyökerű, mint az Anjou király, mégis mélyebb nyomot hagyott, mint sok őshonos, ám hiába az érdemek, nem magasítják fel őket úgy, mint Szent Istvánt vagy Pázmányt. Prohászkával mindig találkozom. A Regnum Marianumban volt a keresztelőm, a templom az ő szellemétől volt tágas és világos: a nyomát is eltüntették. Dienes Valériát olvasva is elém került: a Galilei-körben forgolódó asszony a püspökkel találkozva tért meg; s szembe jött velem Márianosztrán is, ahová esztergomi tanárként hetente elgyalogolt. Írt is róla: „Előttem ragyogó sugárzásban áll mindig ez a hely: valami varázshatalom húz feléje. Úgy érzem magam, mint a mélység partján: szeretnék leszállni. Valami titokzatos vonzalom szállja meg a lelkemet, mintha az erdők homályában állnék, félek a mélységes némaságtól, s mégis kényszerülök behatolni. Sokszor fordultam meg itt, járatlan utakon, hózivatarokban…”
Találgatom, merre indulhatott? Átment a Mária Valéria hídon Párkányba, aztán Garamkövesd, Ipolyszalka, Letkés, végig a Pincés-patak völgyén; vagy egyszerűen Szobnál jött át komppal a Dunán?
Erre minden út járt, és mindegyik járatlan, az Ipoly mente, a Dunakanyar elgazosodott lábnyomokkal van tele. Ideje volna szerkeszteni egy jó kalauzt, olyat, mint a németek Lutherről vagy Goethéről, akiknek számon tartják minden lépését és minden kiejtett mondatát. Gyönyörű táj ez, van benne valami megszentelt, írtak róla számos útikönyvet okos és oktalan emberek, de arról egy se szól, hogy gyakran járt erre Nagy Lajos. Eleinte vadászni jött, később imádkozni, s célja, mint utóbb a püspöké, neki is a pálos kolostor volt. Jött nagybetegen: utolsó hadjárata során lenn délen leprát kapott, itt akart misét hallgatni, és itt, a Börzsöny tágas csendjében rátalálni a végső útra, mely Istenhez vezet.
Utat keresünk mindannyian: a király az ég felé vezetőt, a püspök tán a királyét, ma Prohászkát próbálják föllelni; megyünk, egyik a másik után, ahogy az idő és a lélek diktálja, ám az ilyen útkeresés nem tömeges. Ma a „67-es út” felé ácsingóznak inkább, s az ok, hogy miért, végtelen egyszerű: ami messze van, s a többségnek elérhetetlen, ahhoz készült iránytű és útikalauz, ami itt kínálja magát, most épp őszi pompájában, ahhoz nincs, vagy ha mégis, akkor hiányos vagy hamis.
Az Anjou királynál, akit Voltaire is „nagy”-nak mondott, pedig nem osztott könnyen ilyen jelzőket, alig volt rangosabb királyunk. Mégis kelletlenül bánnak vele a történetírók, de a festők és a költők se éreztek késztetést, hogy megörökítsék. Az ember okkal kérdi – persze kitől? –: mi kell ahhoz, hogy a magyar utókor becsüljön valakit? De fordíthatunk a kérdésen úgy is: mi kell ahhoz, hogy az utókor alaptalanul verjen be sárral olyan királyt, akit a pápa is respekttel kezelt.
A hogyanra van példa: nyissuk ki Paul Lendvai „történelemkönyvét” (Magyarok, Helikon Kiadó, 2001), és olvassuk el a 73. oldalon, milyen hangfekvésben szólt a szerző az Anjou királyról nekünk magyarul, Európának németül: „Nagy Lajos alattvalói és külföldi kortanúk emlékezéseiben közszeretetnek örvendő, igazi lovagként élt tovább, aki a csatákban szokatlan bátorságával tűnt ki. A dolgot azonban úgy is fel lehetett fogni, hogy Lajos a vadászat mellett a háborúzást tekintette »kedvenc időtöltésének«. Amit Georges Duby a középkor ideáljának és szellemének nevez, az a lovagkirály Lajosra is alkalmazható: »A mészárlás mámora, a vérfürdő és a rombolás öröme – és este egy tetemekkel bevetett harcmező. (…) A lovag mindent elsöprő alakja kerül előtérbe. (…) Olyan értékrend ez, amely teljes egészében a rablás és az adakozás örömén alapszik. No meg a támadáson.«”
Ezt hívják szellemi útonállásnak, hiszen a szerző nem szemtől szembe, a maga eszközeivel vív, nem, mást hív, Dubyt, rántsa földre ő a lovagkirályt, hogy aztán ki lehessen fosztani, elvéve tőle rangját, becsületét. Ugyan megeshet-e, hogy Nagy Károlyról német szerző ilyet ír? Vagy IX. (Szent) Lajosról szól így egy francia? Pedig ők is sokat háborúztak. A franciák Lajosa két keresztes hadjáratot vezetett, Károly pedig még az apósára is sereggel támadt… Az a baj, hogy az ilyen könyvet és a hasonlókat nem övezi értelmiségi figyelem. Senki nem tartja fontosnak, hogy a szerzőt kiutasítsa a tisztességesek klubjából, ahová emberünk a Szabad Nép-székházból indulva osont be – osztrák útlevelét lobogtatva, mert azzal mindenhová beengedték. Eddig…
Máshol ezt nem így csinálják. Pozsonyban tőkét kovácsolnak abból is, ami nem az övék. Ma ünnepséget tartottak a Szent Márton-templomban: százötven jelmezes színésszel és a magyar korona másával eljátszották I. Miksa koronázását. A történelemidézésre meghívók érkeztek Bécsbe, Budapestre, Prágába, Esztergomba, hírek szerint a címzettek nagy része megjelent, felvételek készültek, sugározta őket sok európai tévécsatorna. Budapest is tartott ünnepséget egy héttel korábban, annak Love Parade volt a címe. Sok jelmez nem kellett hozzá, a résztvevők egy része pucéran alakította szerepét. Ott is készültek felvételek, és azokat is sugározta számos Lajtán túli tévécsatorna.

Szeptember 7., kedd
Ismerős közeledik, vele egy kisfiú, az öccse. Kérdem az emberjelöltet: óvodás vagy? Nem. Iskolás? Nem. Hát mi? Előkészítős, feleli büszkén. És ha megnősz? Betörő leszek. Veszélyes mesterség az… Á, nem. Bemegyek a bankba, és már viszem is a sok pénzt. Mi volna, ha előtte közgazdaságiba mennél? Megtanulnád, hogy kell a pénzzel bánni. Némi csönd. Jó, megtanulom azt is… Mikor elmennek, szépen köszön. Hátra fordulok, ő is, találkozik a tekintetünk, látom, mosolyog. Nincs semmi baj.