Köznapló

Szeptember 10., péntek
García Márqueztől való a legjobb, amit az újságírásról olvastam. Életrajzi könyvében a negyvenes évekről mesél, mikor Bogotába kerül, s minden ok nélkül beiratkozik a jogi egyetemre. Járja az utcákat, és ámul, mennyi csudaság kerül az útjába. Szinte lázba hozza egy újság a Hetedik sugárúton, hozzá hasonlót se előtte, se utána nem látott: „Egy fekete tábla volt, mint az iskolai tábla, és minden délben és délután ötkor kitették az El Espectador erkélyére a legújabb hírekkel, melyeket krétával írtak föl rá. Azokban a percekben alig tudtak előrehaladni a villamosok, ha egyáltalán tudtak, olyan tömeg gyűlt össze ott, és türelmetlenül várta a híreket. Az utcai olvasóknak ráadásul módjukban volt lelkesen megtapsolni a nekik tetsző híreket és kifütyülni a rosszakat vagy kövekkel megdobálni a táblát.”
Parádés ötlet, át kéne ültetni a mába, annyi különbséggel, hogy cikkét a szerző írja a táblára. Felírja, és ott áll mellette, míg el nem olvassák. Ha elolvassák… Mert hamar eldől, melyik tábla előtt érdemes gyülekezni és melyik előtt nem. Lenne fütty, tapsok, kődobálás, és alig pár nap, az újságírók másként írnának – tisztán és őszintén. A váratlan metamorfózis nyomán ismeretlen szerzők lépnek majd elő a háttérből, némely korábbi fenomén a semmibe tűnik: az olvasó hamarosan észreveszi, a lap munkatársai felelősséggel bánnak a szavakkal. Egy hónap alatt rendbe jönnének a dolgok, ami után a szerkesztő urak viszszamennek a székházba, hogy aztán a következő évben újra kiálljanak portékáikkal a térre, amelyet egy idő után elneveznének az Igazság terének. Van már ilyen tér Pesten? Nincs… Hát ez az.

Szeptember 11., szombat
Ülök a tévé előtt, nézem a japán arcú embert a Discovery Chanell műsorában. A World Trade Centert rosszul építették meg, mondja. Két modell van az asztalán, mindkettőre súlyokat rak, az egyik ledől, a másik nem. Úgy mutatja eszközeit, mint középiskolában a fizikatanár: fiúk, ez a cáfolhatatlan bizonyíték… Nemigen értem a keleti tanár igyekezetét. Nekünk azt mondták, hogy a két repülő belerohant a tornyokba, a kiömlő kerozin meggyulladt, ettől szétolvadt az épületek váza és összedőltek. Ha új teória kell, nyilván rossz a régi… Még végig sem gondolom, jön egy másik igehirdető, mérnökféle, a kereskedelmi központ vasszerkezetéről mutogat képeket. Meg lehet állapítani, mondja, a tűz ellen védő bevonat tönkrement, nem pótolták, ez az oka, hogy összeomlott a két torony.
Itt meg kéne állni.
Ez a tévécsatorna is amerikai kézben van, ha tehát új elméletek bukkannak fel, az nem véletlen. De mi az ok? Végtére a világ már másnap, szeptember 12-én tudott mindent: a gépeltérítők nevét, táskájuk tartalmát, tettük indítékát, Oszama bin Laden életrajzát, a torony ledőlésének magyarázatát, mire ez a perújrafelvétel? Csak nem annak szól, hogy a világ kételkedik?
De annak. Még ugyanezen az estén kiderül, hogy a harminc év alatti német fiatalok egyharmada nem hiszi, amit szeptember 11-éről az amerikaiak mondanak. És? Miért kéne hinniük? Évtizedek óta egyéb sem folyik, mint a nagy hazugságok kiigazítása. Mást mondtak nekünk Katynról, mást a gulágról, ötvenhatról, Vietnamról, Csernobilról, legutóbb Irak vegyi fegyvereiről. Árulják már el, miért kéne épp ennek a Bush nevű elnöknek hinni, aki válltöméseit a hóna alatt hordja, hogy ne lássák, milyen riadt ember!
Ha a táncrendben most demokrácia szerepel, akkor kéretik tudomásul venni, hogy ennek velejárója a gondolatszabadság. Ha viszont kiképzés alatt áll a gondolatrendőrség, akkor ne játsszunk álarcos demokráciabált. Engem egyébként a történetnek csupán az a része érdekel, miért fontos, hogy Németországban, Franciaországban vagy bárhol elhiszik-e, amit Bushék hirdetnek. Sokkal hasznosabb volna mondjuk arról érdeklődni, hányan tudják, hogy szándékosan mérgezi őket a globalizált élelmiszeripar. Ez százszor égetőbb kérdés, még sincs válasz rá, sőt nem is lesz, mert az ilyen kérdések ártanak a New York-i tőzsdének. Ezért fütyülök az amerikaiak érzékenységére. Bye, bye, Yankee!

Szeptember 12., vasárnap
Kollégám szeret Horváth Balázzsal elüldögélni egy pohár bor mellett Veszprémben. „Van az ilyen üldögélésekben valami a régi, az igazi, az ízlelhető, tapintható, szagolható világból” – írta szombaton. Ritkán olvasok ennyire pontos őszi mondatot. Merthogy őszi, tagadhatatlan, s nem csak az írás dátuma miatt. A polc felé mozdít, hogy levegyem a kínai költők verseit, akik mintha folyton az őszben élnének, minden sorukon átleng némi fáradtság és az érett derű.
Ilyenkor érzi az ember, hogy innia kell egy pohár bort. Kiül a ház elé, lenéz a folyóra, aztán följebb emeli tekintetét, át a túlsó partra, szeme fölkapaszkodik a Pilis oldalán, s mikor a csúcson megáll, kézbe lehet venni a poharat. Egy korty bor, aztán Li Taj-po verse, amelyet 750 körül gondolt ki, ám olyan, mintha még nedves volna a papír, amelyre rajzolta-írta: „Folyt a folyó / s a hold-golyó / fényét feledve szállt felettem / és én magam is elfeledtem, / amíg lassan boroztam. / Eltűnt a kócsag, a daru is, / az ember, a világ, a bú is / s egy kis derűt oroztam.”
Kosztolányi fordítása. Itt az ősz.

Szeptember 13., hétfő
Ma reggel a hírek után jutott eszembe Maria Callas, egyszer azt mondta: „Engem csak akkor szeretnek, mikor énekelek…” Nincs alkotó ember, aki ne érzett volna hasonlót, ám a legtöbbje fél megvallani, hátha átsuhan az arcán egy árnyék, megrándul a szája körül egy ideg, amit észrevesznek, és akkor vége, a legenda oda, pedig azért volt minden – önkínzás, ének: Ady félt ettől, ezért viselte magát gőgösen, ezért oldotta jeges magányát gyilkos szeszekkel s olcsó cimborákkal. Ő így védekezett, az ünnepelt díva meg úgy, hogy magára zárta az ajtót. Senki ne lássa, mekkora fájdalom, ha az ember néma, mert már nem kell. Bezárt ajtó mögött érte a halál Párizsban; ötvennégy éves sem volt. Temetésén ezrek követték a koporsót, a világlapok gyönyörű nekrológokat írtak, de előtte az emlékezők egyike sem csöngette fel: „Gyere, Maria, sétáljunk egyet!”
Ma reggel a legteljesebb magányban meghalt Széchy Tamás, akihez fogható edző nem volt a világon, és nem is lesz soha. Ő az egyetlen, aki minden tanítványát végigkísérte az úton. Apró korában megtanította úszni, majd fölvitte egész a csúcsig, az olimpiai dobogó tetejére. „Az emberrel való foglalkozás során jó, ha valaki ért a tudományokhoz, a művészethez, az irodalomhoz, de hogy különleges érték legyen abból, akivel foglalkozik, óriási áldozatok kellenek. Ahhoz oda kell adni az életet. Én odaadtam…”
Ezt abban a portréfilmben mondta, amely róla készült néhány éve. Felvettem videokazettára annak idején, s mikor bemondták a halálhírét, előkerestem. Meglepett, milyen pontosan fogalmaz. Milyen nyugodt. Kiegyenesedtem ültömben, mikor arról beszélt, hogyan lehet győzelemre nevelni a gyereket: „Olyan lelket kell kifejleszteni, mely kívánja, akarja a győzelmet. Bármiben akar győzni valaki, legfontosabb az »én« többletereje…” Gondol erre ma valaki a napi pedagógiában? Mert ezt nem csupán az úszásra értette a bámulatos edző, mindenre. És arról is szólt, amiről ma sokan nem mernek, csak tudnám, miért. „Nagy-nagy szerelem volt, ami a versenysporthoz vonzott, de ennél is nagyobb a honszeretet, amit apámtól és anyámtól kaptam… 1969-ben a bécsi ifjúsági Európa-bajnokságon azt mondtam Hargitay Andrisnak: »Fiam, most nem magadért, hanem a hazádért úszol!« Kétszeres Európa-bajnok lett…”
Csak addig szerették, míg a tanítványai győztek. Amikor már nem, kiűzték az uszodából. Maria Callas tétele rá is érvényes: „Csak akkor szerettek…” Mindezt megfejelte a közszolgálati tévé: esti Híradójában háromszor annyi időt fordított egy pattanásos, zavart agyú nő, valami Bácsfi nyilas dolgaira, mint Széchy Tamás búcsúztatására. Pfuj, Magyar Televízió!

Szeptember 15., szerda
Gyönyörűek az iszlám kertek, elég felidézni a granadai Alhambrát, hogy belássa az ember. Falai nemcsak a Vörös Palotát és az Oroszlán-udvart jelentik, hanem olyan életformát is, amely akkoriban elképzelhetetlen volt a kontinens más részén. Ez a kerteknek köszönhető, a szökőkutaknak, a virágos parknak, amelynek illata elkábította a vendégeket.
Sosem jártam Granadában, mindezt könyvekben olvasom, láttam viszont angolkertet. Míg Abu Ajub a túlvilági édenkertet alkotta meg a mórok földjén, Christopher Lloyd a mindennapok szépségére gondolt sussexi birtokán, meglehet, ezért találom az angolkertet emberibbnek. No meg azért, mert Lloyd és elődei létrehoztak valamit a századok során, amire a kontinensen sehol nincs példa. Az angolkertkultúra büszkeségei az amatőr kertészek: 250 ezret tartanak nyilván, ennyien érdemesek a figyelemre.
A figyelem ilyenkor tömeges. Vasárnap kinyitnak a kertek, a belépés másfél font, jönnek, kérdeznek, beszélgetnek, s persze növényeket vásárolnak. Az idős hölgyekről sem feledkeznek meg, akik mindig megkérdezik: és hol lehet teázni? A községházán. A válasz finom mosoly, s a hölgyek a vidéki Angliában indulnak vasárnap a községházára, mert nemcsak a kert, a tea is fontos. Kultúrtáj, kultúrnép…
Kedves Széchenyi gróf, ebből is hazahozhatott volna valamit!