Közvélemény és az Új Ostobák

Idézzük Burckhardt-ot, mert Ráday Eszter is Burckhardt-idézettel vezeti be a legfrissebb Élet és Irodalomban azon tételét, miszerint Orbán Viktortól kell félni, hiszen Orbán Viktor a demokrácia ellensége. (Mi persze tudjuk, hogy Ráday Eszter esetében kódolt gyűlöletbeszéddel állunk szemben, mert Ráday Eszter szerint Orbán „náci” vagy „fasiszta”, csak hát Ráday Eszter sem nem annyira bátor, sem nem annyira bolond, hogy ezt nyíltan kimondja.)
Burckhardt 1870-ben tehát így fogalmaz: „(…) a vélemény mozgatja, változtatja a világot. (…) Ma azonban a sajtó sikere inkább a nézetek általános lealacsonyításában, mint közvetlen működésében rejlik. A sajtó gyakran azért kiabál olyan hangosan, mert az emberek nem figyelnek rá”. John Lukacs pedig a fenti Burckhardt-idézethez hozzáfűzi: „Burckhardt látta, hogy a közvélemény túlhalad zenitjén, s ettől fogva össze fogják keverni azzal, amit korábban néphangulatnak neveztek.” Hiszen „a klasszikus értelemben vett közvélemény a XIX. század elején hágott delelőre, amikor kézenfekvőnek látták, hogy a köz a nép világosabb fejű hányada; hogy szinte mindig kisebbség; hogy a közvélemény egyszerűen nyilvánosságra hozott vélemény; és hogy tagolt, tevőleges, tényleges, míg a néphangulat inkább lehetséges, mint tényleges, kifejeződése pedig rendszerint a közvéleménytől nyert eszmék függvénye. A század végére megvalósult az általános választójog, és ami talán ennél is fontosabb, felszámolták az írástudatlanságot; dolgoztak a közvélemény előállítói, terjesztői, kártyavetői, abból éltek, amit az emberek továbbra is közvéleménynek neveztek, de amely jellegében anynyira megváltozott, hogy közvélemény és néphangulat megkülönböztetése mind nehezebbé, alkalmanként teljesen értelmetlenné vált” (kiemelések tőlem – B. Zs.).
A közvélemény előállítói, terjesztői és kártyavetői tehát munkában vannak a XIX. század óta. Miképpen a sajtót is manapság, az Új Ostobák korában hívják „negyedik hatalmi ágnak”, azt sugallva, hogy ez korunk találmánya. Pedig a sajtó mint a „közvélemény” formálásának és néphangulattá alacsonyításának leghatékonyabb és legaljasabb eszköze szintén a XIX. században lett az, ami. Már Burke „negyedik rendnek” nevezte a sajtót. Oscar Wilde pedig még tovább megy, amikor így ír: „A régi időkben ott volt az embereknek a kínpad. Most ott van nekik a sajtó. Ez csakugyan fejlődés, de még mindig igen csúnya, rossz és lehangoló. Valaki – talán Burke? – negyedik rendnek nevezte a sajtót. Ez annak idején kétségkívül érvényes is volt rá, de a jelen pillanatban voltaképp az egyetlen rend. Fölfalta a másik hármat. A világi főrendek hallgatnak, az egyházi főrendeknek egy szavuk sincs, az alsóháznak szava úgysincs, nem is beszél, csak karattyol.”
Ráday Eszter tétele szerint Orbán Viktortól félni kell, s a Fidesz szélsőjobboldali párt. Ráday Eszter a fenti tételeket kérdések formájában adja tudtunkra, kérdéseit pedig Ormos Mária történésznek teszi fel, aki készségesen és alázattal, a feladatot és a leckét tökéletesen megértve szekundál Rádaynak – imigyen: „Ezek szerint a Fideszt szélsőjobboldali pártnak tartja?” – hangzik a kérdésnek álcázott állítás. S a válasz: „(…) Egy fiatal párt, amely rövid története során ilyen kacskaringós utat tett meg, nagyon kevés támpontot ad arra, hogy holnap vagy holnapután merre kanyarodik. Ezért én, ha félelemre látok okot, azt nem a Magyar Jövő Csoportban látom, hanem abban, hogy a Fidesz valamikor átlép egy bizonyos határt, egy Rubicont.” Eddig az idézet. S ismételjük meg: fent nem a volt dobozi párttitkár diskurál a recski tábor volt ávós őrével a kocsmában, hanem egy „közvélekedés” szerint nívós értelmiségi lap munkatársa diskurál egy történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia tagjával.
Miért ülünk hát mégis a pincében, éjfekete sötétségben? Az egyik lehetséges választ John Lukacs adja meg: „Ismétlem, igencsak lehetséges, hogy az arisztokrácia korát a bürokrácia váltotta fel. Ez nem merő aforizma, amiként a bürokrácia sem csupán a modern állam kinövése. Valami efféle létezett az antik Bizáncban, a régi Kínában, a XIX. századi Oroszországban is; de ott viszonylag körülhatárolt jelenség maradt, mert az írástudók létszáma és befolyása szigorúan az élet bizonyos igazgatási szféráira korlátozódott. Nem úgy manapság. Az élet hallatlan mértékben intellektualizálódott. Most a szellemi élet, az egész értelmiségi tevékenység elbürokratizálódásával állunk szemben – ez pedig viszonylag új keletű jelenség. Azzal a fajta hivatásos értelmiségivel szembesülünk, aki azt hiszi, hivatásos gondolkodásának elsődleges célja nyilvános, elterjedt – az értelmiség körében használatos, a hírverés által egyre terjedő – eszméket képviselni, azokat alkalmazni.” Nos ezért. S ha egy pillanatig nem foglalkozunk még a történelmi tudattal, akkor azt is látjuk, hogy az „értelmiség körében használatos” és a „hírverés által egyre terjedő” eszmék nem véletlenül azonosak mindazzal, ami mögül a „néphangulattá” romlott „közvélemény” nem lát ki. Itt és ebben ragadható meg leginkább a mai magyar írástudók árulása. Nevezetesen: a korábbi árulást (Kádár rendszerének kiszolgálását) nem vallották be és meg, hanem egy újabb árulással leplezik. Azzal, hogy őnekik egy küldetésük van, egy küldetésük maradt: a nácizmus elleni küzdelem. Mit is idéz Ráday Eszter Burckhardt-tól? „ellenállhatatlanul vágyódnak valami után, ami hasonlít a korábbi hatalomhoz, és ami egyetlen emberért kiált”. Sebastian Haffnertől pedig ezt: „köztársaságpártiak nélküli köztársaság” – ami természetesen ennek az áruló értelmiségnek másik nagy kedvencét és toposzát, a weimari köztársaságot jelenti. Mert egyszer valamelyik úgy tíz éve kitalálta, hogy Magyarország „weimarizálódni fog”, ami önmagában ostobaság. Új Ostobaság. S azt persze már elfelejtették – elfelejtik – hozzátenni, hogy a weimarizálódáshoz nemcsak a nácik, de a kommunisták felemelkedése is hozzátartozott, s hogy a nácik alig kaptak több szavazatot, mint a kommunisták. S ha netán a kommunisták kaptak volna többet, akkor nem faji, hanem vallási és osztályalapon irtottak volna ki milliókat, de az persze nem számít. (Jó tanács Kim Dzsong Ilnek, a „kedves vezetőnek”: ha már képtelen leszel fenntartani egész országnyi koncentrációs táborodat, Kim, haladéktalanul vezess be reformokat. Minden meg lesz bocsátva, és ez az értelmiség imádni fog.) Mindegy. Ráday idézetei tökéletes idézetek mégis. Mert az áruló értelmiség nácik nélküli nácizmusra vágyik, ellenállhatatlanul vágyódnak valami fasizmusszerű után, ami igazolja létüket, harcukat, s egyben feledteti minden bűnüket.
Csakhogy nincsenek nácik a láthatáron. Ezért a meglévő „választékból” kell nácit csinálni. Ezért minden aljasság, s a minden aljasság legjobb segítője negyven esztendő oktatása, negyvenesztendőnyi marxista történelemszemlélet. Igen, barátaim, ameddig Magyarországon szobra lehet Károlyi Mihálynak, s ameddig Magyarországon Horthyt csak fasiszta diktátorként emlegetik a „közvélemény” alakítói, addig nem változik itt semmi sem. Ameddig két értelmiségi arról diskurálhat, hogy Orbán Viktortól kell félteni a modern magyar köztársaságot, addig itt kommunizmus van. Penetráns, népgyűlölő és velejéig rothadt. Amúgy, tényleg, mi is az a nép? „Azon felismerés nyomán pedig, hogy a nép több mint gyakran (bár nem mindig) inkább illiberális, mint liberális, inkább nacionalista, mint internacionalista, az értelmiségiek (bár titkolták) elidegenedtek a néptől (…).” Bizony, bizony.
Mi pedig Disraelivel mondjuk: „A whigek a népet hívják segítségül. Mi folyamodjunk a nemzethez!” Már ha kilátszik még az áruló írástudók és nem létező nácik után vadászók keszeg háta mögül a nép és nemzet közötti lényeges különbség…