Még lemondani se mer*

Édes, kedves Jezovics! – szólította meg idős, de nála jóval fiatalabb barátját N. N. kaposvári tanár kézzel írt, dőlt betűs levelében, ki amatőr nép- és lélekkutatóként sok évtizede írótársa, valóságos belső titkos tanácsosa és bizalmasa volt. – Oly monstruózus dolgok estek az utóbbi években félig azért mégis szeretett városkánkban – úgy vagyok vele, mint Magyarországgal; ahogy Churchill mondta a demokráciára: nem az igazi, de még nem találtak föl jobbat nála –, nos, itt vagy negyven éve kialakult egy nagyvállalat. Ebből élünk. Mint egy hazából. Termel, nyög, szakad, épül, forgolódik – ha nem is úgy, ahogy J. A. nagy költőnk írja a „tőkés birodalmakról” –, de ez adja nekünk a levegőt, magát a városszerkezetet, az értelmét elfutó napjainknak.
Nos, ez a nagyvállalat kriminális körülmények között jött létre a háború után. Minden rom. Lassan kezdett éledezni, foglalkozott ez mindennel, selyemszövéssel, földműveléssel, állattenyésztéssel, orvosi műszerekkel, villanyárammal, mindennel, amivel egy kis birodalom fönntartható. Nem volt könnyű dolga. Ötszáz esztendeje sosem volt kellő szabadsága, a határban mindig idegenek ólálkodtak, rátelepültek, 1945-ben is szovjetek jóvoltából keletkezett, s véresen döcögött ötvenhatig, míg dolgozói odaverték vezetőik fogához a poharat. Persze a vállalkozó – azt még nem mondtam, ötven éve sem derült ki egyébként, ki a vállalkozó, ki a tulajdonos –, a sürgő-forgó irányítók ügyesen azt hirdették, hogy a vállalkozó maga az úgynevezett dolgozó nép, de sosem tudtuk meg, ki a tulajdonos. Ember-é, maffia, szervezet, még azt sem, belföldi társaság-é, netán külföldi, avagy titokzatos törzsi közösség a múltból, egyesek még azt is rebesgették, hogy szabadkőműves-összeesküvés tagjai, mindenesetre sohasem derült ki, kié a gyár. Üzem? Vállalkozás? Még a műfaját se nagyon tudtuk, de úgy-ahogy működvén elvoltunk vele, benne, általa, ahogy azelőtt az Istenre mondták a hívek meg a félőrült hazaiak a hazára talán 1848-ban vagy még a Rákóczi-féle szabadságharcban. Régebbről, Nagy Lajos korából? Nem tudom.
Mondom, 1945 után véreskezűen, de elment a vállalat ötvenhatig, aztán lehóhérolták a gyanúsítottakat, akik szabadra akarták csinálni a szerkezetet, aztán vissza-visszaédesgették a munkásokat, félparasztokat az üzembe, még egy-két kótyagos értelmiségit is kerestek hozzá, és elszántan működtették a vállalkozást. Kereskedtek, termeltek, kalkuláltak, loptak is, persze, ez minden tőkés vállalkozás alapja, de éltünk belőle. Kis Kaposvár. Kis ország. Helyi viszonyok.
Most aztán „aus”, Jezovicskám. Aus, ahogy a gyerekek mondják, és egy vízszintes vonalat húznak a kezükkel, tenyerükkel, sőt mutatóujjal lefele. (Újabban bejött ez a mutogatósdi a közéletbe is.)
Két dologban szeretném a véleményedet kérni. Az egyik az, hogyan lehet egy aránylag tűrhetően működő vállalatot annyira lehasználni, hogy még az épületek is tönkremenjenek. Te, nincs egyetlen régi épület, útszakasz, sőt egyenesen lelki belső (!) sincs, amely ne sínylette volna meg az elmúlt ötven évet. Nonszensz. Láttam már vállalatokat lerobbanni, de enynyire nem. S a titokzatos vezetők úgy csinálták, hogy közben, a legínségesebb időszakban afféle vidám barakknak csúfolták a külföldiek, ide jártak szocializmust nézni a kirakatban, s való, annyi igaz, zsírszalonna, emberi hájréteg, szöszmötölő ipargazdaság működött Kaposvárt. Vedd persze ehhez, hogy ezért a kis zsírszalonnáért annyi kölcsönt kellett kérni a bolthoz, hogy gyökerekig lerombolódott nemcsak a pénzügy, de az emberi belső is, ma már nincs egy kaposvári család sem, amelyre rá lehetne ismerni emberi mivoltában, lélekbelsejében, életkedvében; mit mondjak, elprolisodott nemcsak a vállalat, de a belőle élő ártatlan emberek, még a kisdedek is, primitívek és szecskaszerűek lettek, nem tudok rájuk más szót mondani.
De ez sem minden. Legutóbb előbukkant egy persze régi, de új vezető, elég kis beszédképességű, nemzetközi arcú egyed, aki feszült, de elszánt mosollyal teszi tönkre az üzemet. Két oldalról szorongatják, igaz, egy ősbunkó, telepi dolgozóréteg és egy kiismerhetetlen, pöffeteg arcú öt százalék, s most az egész vállalkozás csődbe ment. Puff. Most már, Jezókám, nyomorgunk, senyvedünk idelenn, a földekről még az írmagot is ellopják – de kik? Nos, ezt nem tudom kideríteni. Mit szólsz? Ki, Jezókám?
Annyiszor tönkrement már ez a vállalat. Nincsenek illúzióink. De most itt áll ez a gyöngéd nemzetközi (?) balfácán, csődöt jelent be, de még lemondani se mer! Mi folyik itt, Jezókám? Kik irányítják eme félnótás vállalati vezetőt, hogy még lemondani se mer, amivel legalább betörölné a pofázmányukat azoknak, akik rávették, hogy vesztébe vezesse az intézményt! Megúszhatná legalább egyénileg a gyalázatot, elbujdokolhatna kisded milliárdjaival otthonosan külföldi tartományaiba, de nem mer. Nyűglődik, záporog, félve odamond, és otthon sírva retteg a paplan odújában.
Kik csinálják ezt a vállalatot? Mi jószerével beledöglünk, sokan már a vörös szalagot sírják vissza verejtékes dolgozóhomlokukra. Azt is mondják, egyszerűen egy csöpp csoport irányítja az egészet, fölvásárolják a város körüli földeket, fedett ipari vállalkozásokat működtetnek, s most beépülnek Ál-Európába is. Nem tudom. De mily erő lehet, hogy a saját bérencük, csicskásuk még lemondani se mer, hogy legalább szembe tudjon nézni nevelt és neveletlen famíliájával? Fogva tartják? Esténként pofozzák? Csiklandozzák a talpát? Leköpik? Mit csinálnak? S kik?
S tudod, mi a legjobb, Jezó? Mindent befedendő, becsődölve és szétmarcangolva, a vállalatot az utóbbi, összeomló helyzetben átkeresztelték. Új nevet adtak a régi mezőgazdasági-ipari vállalkozásnak. Elkeresztelték Magyarországnak.