Szűnni nem akaró várakozás, halovány reménysugár, majd kedvezőtlen hírek, aztán mintha derengene valami világosság az alagút végén, majd újabb letargia. Három hete szinte napról napra az előző mondatban jelzett forgatókönyv szerint jelentek meg az értesülések Christian Chesnot és Georges Malbrunot sorsáról. A két francia újságíró Irakban augusztus 20-án tűnt el, amikor Bagdadból Nedzsefbe tartott gépkocsijával. Fiatal koruk ellenére – 37 és 41 évesek – az arabkérdések elismert szakértői, legalább tíz francia tömegtájékoztatási eszköznek, újságoknak, hetilapoknak, rádióállomásoknak tudósítottak az iraki háború borzalmairól. Franciaországban sincs sok olyan újságíró, aki neki merne vágni egy bagdadi riportútnak. Chesnot és Malbrunot már a második öbölháború előtt elfoglalták állásaikat Bagdadban. Élethivatásuknak érezték az arab világról tudósítani, mindketten beszélik a térség nyelvét, nem egy könyvük megjelent Irakról, a Szaddám Huszeinről írott munkájukat a legjobbak közt emlegetik.
Ők is abban bíztak, mint a helyszínen jelen lévő francia tudósítók java, hogy francia útlevelüket lengetve nemcsak hogy sértetlenül besétálhatnak mindenhova, hanem többletinformációhoz is juthatnak, hálából Franciaország elszánt háborúellenes magatartásáért.
Eddig valóban ez volt a helyzet.
Ám a két arabbarát tudósító is elkövetett egy hibát. Hiába volt a francia nagykövetség figyelmeztetése, hogy váltogassák a szállodákat, amelyben megszállnak, ők váltig ragaszkodtak egy kicsiny bagdadi hotelhez. Még azt sem vették figyelmeztető jelnek, hogy elrablásuk előtt egy héttel ugyanabból a szállodából eltűnt egy amerikai és egy angol újságíró. (Ők később visszanyerték szabadságukat.) A franciák túszul ejtését követően derült ki, hogy a szálloda tulajdonosa egy nagy és befolyásos szunnita család tagja. Az ő vidékükön át vezetett Chesnot és Malbrunot útja Nedzsef felé. Nyilvánvalóan valaki a szállodából értesítette a „rokonokat” a két francia újságíró érkezéséről.
Párizsban akkor kezdődött az igazi fejfájás a nyári szabadságukat megszakító kormánytagok számára, amikor kiderült, hogy a tudósítók kinek a kezében vannak: az Iraki Iszlám Hadsereg neve korántsem ígért sok jót. Ez a 40–60 fegyveresből álló csoport az egyik legfanatikusabb az országban lassan iparszerűen működő emberrabló gerillabrigádok közül. A szervezet magáról terjesztett propagandafilmjéből az derül ki, hogy komoly katonai felépítése van, kiképzése jónak mondható. Nyilván olyanok is tagjai, akik korábban, Szaddám idején is fegyverrel keresték kenyerüket. A hírszerzők jelentései szerint azonban megosztottság van a szervezetben: a Huszein-féle állampárti tagok és a Bin Laden-féle radikális terroristák nem mindenben értenek egyet, amit a francia túszok sorsa is igazolni látszik.
Az idén tavasszal színre lépő Iraki Iszlám Hadsereg – amelynek célja egy iszlám állam megteremtése Irakban – eddigi tetteinek összesítése félelemkeltő: ők játszottak szerepet a március 31-én Fallúdzsában megölt és megcsonkított négy amerikai biztonsági őr halálában, amely borzalmas amerikai megtorlást váltott ki. Ők rabolták el azt a Fülöp-szigeteki sofőrt, akinek szabadulásáért Manila kivonta erőit a katonai koalícióból. Ők fejezték le két pakisztáni hittársukat. Ők rabolták el a kerbalai iráni konzult. Egy héttel a franciák túszul ejtése után ők gyilkolták meg a nyíltan pacifista nézeteket valló Enzo Baldoni olasz újságírót. A francia fővárosban is megértették, hogy ez a csoport nem viccel, komolyan kell venni a túszszedőket.
Az emberrablók kezdetben azzal a követeléssel álltak elő, hogy vonják vissza a tavasszal kiterjedt társadalmi vita után a párizsi nemzetgyűlés által nagy többséggel elfogadott törvényt, amely a hangsúlyozottan állami intézményekben, így az iskolákban is tiltja a vallási jelképek használatát, például a feltűnő kereszt, a kippa, a turbán vagy a fejkendő viselését. A terrorszervezet eddig csak az Irakból való katonai kivonulást, esetleg magáncégek végleges távozását követelte, de hogy a Közép-Keletről beleszóljanak egy nyugat-európai állam szuverén törvényalkotó jogába, ez valóban példátlan. Valószínűleg akik a követelést megfogalmazták, maguk sem hittek teljesülésében. Ez év elején az Al-Kaida második számú vezetője, az egyiptomi orvos Ajman az-Zavahiri fogalmazta meg, hogy minden eszközzel harcolni kell „a muzulmánellenes francia fejkendőtörvény ellen”.
A francia társadalom több mint kétszáz éves világi hagyományai szerint a lakosság hetven százaléka egyetértett a törvénnyel. A szeptember másodikai francia évnyitón, amikor a fent említett törvény életbe lépett, mintegy 240 diáklány érkezett fejkendőben az iskolába. Közülük – elbeszélgetés után – mintegy hetven ragaszkodott ahhoz, hogy nem veti le a fejkendőt. A muzulmán diákok aránya sok százezres nagyságrendűre tehető Franciaországban.
A muzulmán világ pedig fejkendőtörvényről beszél, mintha csak kimondottan a muzulmán lányok ellen hozták volna a rendelkezést. Arról az egyszerű tényről sem szabad elfeledkeznünk, mint nem egy mozlim hittudós felhívta rá a figyelmet, hogy a Korán egyáltalán nem írja elő és nem szabályozza a csador viselését. Ennek ellenére a két világvallás felfűtött viszonyában a muzulmánok szemében a francia törvény valóságos vörös posztó. A franciák, akik úton-útfélen magyarázzák a törvény mibenlétét, egyebek közt annak tudják be a hiányos tájékozottságból eredő és szüntelen terebélyesedő értetlenséget, hogy arabul még a laicizmus (világi jelleg) szónak sincs meg a megfelelője.
Amikor a túszszedők is belátták követelésük értelmetlenségét, gyorsan váltottak. Egykettőre kiderült, mi is érdekli őket valójában: a pénz. Az eddig még nem azonosított internetes üzenetben ötmillió dolláros váltságdíjat szabtak meg és hozzá két politikai követelést, hogy Franciaország tartsa magát Bin Laden tavaszi tűzszüneti felhívásához, és ne kereskedjen Irakkal. Ismerve a franciák más, hasonló válságokban alkalmazott politikáját, a kényszerhelyzetekre mindig akad egy-két euró. Csakúgy, mint minden állam, amely teheti, nem sajnálja a pénzt ilyen szorult helyzetben lévő és a médiaérdeklődés középpontjába került honfitársai életéért. Tehát ha fizetni kell – megfelelő alkudozás után –, fizetnek, de ezt senki sem fogja elvállalni és senki sem fogja a hátát tartani érte.
A túszügy kapcsán kiderült, hogy a francia titkosszolgálat, a DGSE milyen jelentős számban van jelen Irakban. Egyes hírek szerint, ami szintén a francia–iraki kapcsolatok minőségét jelzi, francia kommandósok is Bagdadba érkeztek arra az esetre, ha túszszabadításban kellene részt venniük.
Néhány tanulság azonban már a túszügy befejeződése előtt levonható. Az amerikaiak által viselt háború nemhogy megszilárdította volna a nemzeti biztonságot, hanem a Pentagon és Bush állításaival szemben, éppen hogy veszélyezteti azt. Irak enyhén szólva nem példa a demokrácia elterjesztésére, ellenkezőleg, a nemzetközi muzulmán terrorizmus hídfőállása lett, amely végeláthatatlan bázissal rendelkezik. Egyetlen személy sem – legyen bármilyen nemzetiségű – érezheti magát biztonságban Irakban.
Franciaország ritkán látott egységet mutatott a túszügyben. Az első hét háttéralkudozása után a kormány úgy döntött, hogy azt, amivel nem veszélyezteti a túszok életét, nyilvánosságra hozza. E taktikának köszönhetően nőtt meg a francia vezetés otthoni bizalma. A diplomáciában soha nem látott offenzívába kezdtek: kormánytagok, külügyi illetékesek vagy éppen csak jó kapcsolatokkal rendelkezők látogatták meg a baráti arab államokat, ahonnan a túszok elengedését követelő nyilatkozatokkal tértek haza. Még olyan szélsőséges tömörülések, mint a palesztin Hamasz, a libanoni Hezbollah, de még az egyiptomi Muzulmán Testvériség is kegyelmet kértek az újságíróknak. A politikai személyiségek sora tette ugyanezt, kezdve Arafattal, aki ritkán szólal meg Irak kérdésében, folytatva számos arab állam elnökéig egészen az Arab Liga főtitkáráig, az Al-Dzsazira katari tévéállomásig, az egykori főterrorista, Kadhafi líbiai vezetőig. II. János Pál pápa is megértést kért az emberrablóktól. A legnagyobb fegyvertény volt, hogy az iraki uléma, a szunnita papság vezető szerve is a francia túszok szabadon bocsátását követelte. Nyilvánvaló, a francia küldöttek arab tárgyalópartnereiknek nemcsak kérést közvetítettek, hanem érzékeltették azt a burkolt fenyegetést is, hogy a túszok kivégzése esetén a nyugati féltekén elveszíthetik egyre kisebb számú támogatóik egyik legnagyobbikát.
A francia lapok vezércikkekben üdvözölték azt az egységet, amelyet a francia muzulmánok tanúsítottak a túszügy során: elsősorban franciák voltak, csak utána muzulmánok. Szervezeteik majd mindegyike felsorakozott a túszok szabadon bocsátásáért. Külön küldöttségük utazott Bagdadba, hogy tárgyaljon a szunnita elöljárókkal, keresve a kapcsolatokat az emberrablókkal. Még azok a szervezetek is beálltak a sorba, amelyek körömszakadtáig ellenezték a vallási jelképekről szóló törvényt. „Ezt hagyjátok ránk, ez a mi dolgunk. De nektek sem adott jogot a Korán arra, hogy ártatlan embereket gyilkoljatok” – szólt a francia muzulmánok üzenete az iraki terroristáknak.
Franciaország ritkán volt ennyire egységes, mint a túszügy napjaiban. Mint nem egy vezércikkíró megállapította, a francia muzulmánok e bátor és egyértelmű kiállása a túszok mellett sokat segített, hogy felgyorsuljon beilleszkedésük a társadalomba. A bajban derül ki, hogy ki a barát.
origo.hu
„Telefonozott az úszómester” – megszólalt a Palatinus tragédia szemtanúja
