Számomra úgy tűnik, hogy az európai jogfelfogást mára annyira elragadta a gyilkosok személyiségi jogainak védelme, hogy mind kevesebbet foglalkozik az áldozatok jogaival. Különösen akkor, ha ezek az áldozatok nem az Európai Unió polgárai, hanem az ilyen-olyan Oroszországéi. A beszlani tragédia után az országunk irányában megnyilvánuló európai szolidaritás sem feledtetheti, sőt csak még időszerűbbé teszi a terrorizmus ellen vívott közös harcunkkal kapcsolatos kérdéseket. A téma szerteágazó, ezért tézisek formájában fejtem ki álláspontomat.
1. Az európai kultúrában máig a fasizmus a gonoszság és az embertelenség általános mércéje. Igaz, ennek bűnei mára mintha a múlt ködébe vesznének, hiszen egyesek, így például a friss EU-tag balti országok normális, elfogadható dolognak tartják, hogy az SS soraiban harcolt csapataikat dicsőítsék.
Miután azonban terroristák gyerekek százait kínozták és gyilkolták meg Beszlanban, remélem – bár biztos nem vagyok benne –, hogy a szélsőséges iszlám terrorizmus a gonoszság és az embertelenség fasizmussal egyenértékű fokmérője lesz. Amelyről senki sem feledkezik el.
2. Végre a legmagasabb szinten is elhangzott, hogy a nemzetközi terrorizmus – és annak országunk területén tevékenykedő élcsapata, a csecsen szakadárok – totális háborút hirdetett Oroszország ellen. Igaz, erről Vlagyimir Putyin már többször is beszélt, ha nem is ilyen kemény megfogalmazásban. Kijelentéseinek azonban akkor nem hitt a Nyugat; sokan úgy vélték, hogy az orosz elnök egyszerűen csak csecsenföldi politikáját igyekszik ekképpen igazolni. E meg nem értéshez az is hozzájárult, hogy a világ csupán 2001. szeptember 11-től eredezteti a nemzetközi terrorizmus elleni harcot. Ne feledjük el azonban, hogy Oroszország jóval korábban, mintegy tíz éve szembesült Csecsenföldön ezzel a kihívással.
3. Mivel most e totális háború célja Oroszország elpusztítása, joggal merül fel a kérdés, hogy kik az ellenségeink, illetve szövetségeseink e harcban. Alapvető kérdés továbbá: kész-e a nemzet arra, hogy ellenálljon a gonosznak, mint ahogy az is, képesek-e fegyveres erőink a győzelemre?
4. Kik az ellenségeink? Egyértelmű, hogy a csecsen szeparatisták és a soraikban harcoló külföldiek a saját országunk területén indítottak háborút ellenünk. Minden egyéb meglehetősen elkenve s korántsem a kellő konkrétsággal jelent meg idáig az orosz hivatalos személyek és a speciális szolgálatok vezetőinek nyilatkozataiban. Valamiféle külföldi szponzorokról, a terroristákat pénzzel és fegyverrel ellátó belső struktúrákról beszéltek. Olyan országokról, ahol a harcosok felkészülnek a támadásokra, és azok után kipihenhetik magukat. Bizonyos nyugati szervezetekről, amelyek nemcsak fórumot biztosítanak az Oroszország elleni totális háború propagandistáinak, hanem politikai menedékjogot is nyújtanak számukra. Miért nem nevezik meg azonban ezeket az országokat, szervezeteket? Kik a terrorizmus birodalmának legfőbb vezetői? Miért csak a harctéri parancsnokokról tudunk? Most már ki kell mondani a teljes igazságot!
Amerika, amely 2001. szeptember 11-ével együtt is kevesebbet szenvedett a saját földjén e birodalomtól, már régen megnevezte ellenségeit, s ennek megfelelően cselekszik.
5. Nem lehet másként, mint intellektuális kreténségként értékelni azokat az európai országokban elhangzó kijelentéseket, miszerint katonáink Csecsenföldön csupán az orosz birodalmi ambíciók nevében és Putyin népszerűségi indexének magasan tartásáért harcolnak. Nem így van, ők egyszerűen csak Oroszországot védik!
Az orosz katona, az orosz tiszt, jól-rosszul, de a Kaukázusban a keresztény civilizáció értékeit, konkrétan az euroatlanti közösség, Európa szabadságát és biztonságát védi. Az Európai Unió minden egyes országáért ontják vérüket, annak ellenére, hogy nem polgárai e szervezetnek.
Európában a fasizmus idején is sok volt a kollaboráns, köztük olyanok, akiket az oroszok iránti gyűlölet elvi alapon sodort arra az oldalra. Miért csodálkozunk tehát, ha ez a gondolkodásmód ma is hódít? E kollaboránsokkal (országokkal és egyes politikusokkal) szemben Oroszországnak megvan a morális alapja ahhoz, hogy következetes legyen.
6. Oroszország, illetve politikusai és katonái egyaránt hibák sorát követték el a Kaukázusban, így Csecsenföldön is. Azonban nem a nyugat-európaiak azok, akiknek erkölcsi alapjuk van ahhoz, hogy elítéljék az orosz katonákat, tábornokokat és politikusokat. Különösen nincs azoknak, akik bemocskolták a kezüket a terrorista birodalom támogatásával.
*
Folytatás a 21. oldalról
Oroszország egyedül is képes lesz feltárni a hibáit, s felelősségre vonja a bűnösöket, ha cselekedeteik már a háborús viszonyokkal sem magyarázhatók.
7. A mostani totális háború nem nyerhető meg az ellenség határokon kívül szorításával. A győzelem csak úgy képzelhető el, ha saját fészkében semmisítjük meg az agresszort. Csakis ez lehet most a követendő orosz stratégia. Ma lényegében csak az Egyesült Államok tartja megengedhetőnek, hogy a határain kívül mérjen megelőző csapást a biztonságát veszélyeztető terroristákra. Úgy gondolom, hogy 2004. szeptember elseje után immár Oroszországot is megilleti ez a jog.
8. A következő kérdés az, hogy az orosz nemzet kész-e, illetve képes-e győztesen megvívni ezt a háborút. Más választása nincs, s ezzel érezhetően mindenki tisztában is van. Ellenkező esetben ugyanis Oroszország megszűnik létezni.
9. A szörnyű tragédiát követően Putyin elnök sok mindenről beszélt a nemzethez intézett beszédében. Remélem, a szavakat most már tettek is követik. Határozott, hatékony és professzionális megoldások.
10. A rendfenntartó és az igazságügyi szervek munkája kulcsfontosságú e pillanatban. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a terrorizmushoz hasonlóan nálunk a korrupció is totális, áthatja mind az alsó, mind pedig a felső szinteket, ami gyengít bennünket a jelenlegi küzdelemben. Amíg ezt nem számoljuk fel, addig a terrorizmus mindig győzedelmeskedni fog, hiszen mennyiségi és minőségi fölényben lesz velünk szemben.
11. A háborút csakis akkor nyerhetjük meg, ha a társadalom bizalommal viseltetik a hatalom, az erőszakszervezetek iránt. A valóságnak a Beszlanban történtekhez hasonló elhallgatása azonban ahhoz vezet, hogy az emberek jobban hisznek majd a terroristáknak, mint a hatalomnak. Mi ez, ha nem bűn, még ha egyszerűen butaság is az alapja? Ideje, hogy végre Oroszország minden politikusa megértse ezt!
Az is tény ugyanakkor, hogy a totális háború sikeres megvívása szinte elképzelhetetlen a totális szabadság körülményei között. Az információ szabad áramlásának biztosítása a modern háborúk egyik legnagyobb kihívása.
12. Háborús viszonyok között megengedhetetlen, hogy az egyik csatát a másik után elveszítő katonai és politikai vezetők a posztjukon maradhassanak. A legfelső vezető, jelen esetben Putyin elnök joga, hogy egy személyben döntsön a váltásokról.
13. A beszlani túszdráma végkifejlete kapcsán az orosz biztonsági szerveket ért kemény kritikák megfogalmazóinak ugyanakkor azt javasolnám, fejtsék ki végre részletesen, hogy ők miként szabadították volna ki a gyerekek százait. Ez idáig ugyanis ilyen tervekről, elképzelésekről nem olvastam, nem hallottam! Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet?
14. Szögezzük le: a Beszlanban történtekért 99 százalékban a terrorista birodalom (Reich) viseli a felelősséget, s csak a fennmaradó egy százalék Oroszországé, amiért nem lépett elég hatékonyan a terrorizmus ellen. Álljunk meg itt egy pillanatra, ugyanis erkölcstelennek és visszataszítónak tartom, hogy gyerekek százainak túszul ejtése, megalázása és legyilkolása után sokan a hibák (ha voltak ilyenek) órákig tartó taglalását tartják a legfontosabbnak. Ez aligha vall szakszerűségre. Olyan, mintha valaki futólag megemlékezne a fasiszták auschwitzi rémtetteiről, majd hosszasan ecsetelné a Vörös Hadseregnek a haláltábor felszabadításakor elkövetett hibáit.
15. Őszintén megdöbbentenek a nyugati kollégák kérdései is: vajon nem Oroszország csecsenföldi politikája vezetett-e a beszlani iskolafoglaláshoz? Nem lenne jobb, ha Putyin most tárgyalóasztalhoz ülne Maszhadovval? Nem köszönt-e Oroszországra új totalitarizmus? Válaszolok, de legszívesebben káromkodnék egy nagyot.
16. Ha annyira kíváncsiak, most felvázolom Csecsenföld Maszhadov vezette függetlenné válásának forgatókönyvét. Ez a bandita-köztársaság elsőként lenyelné Ingusföldet, aztán Dagesztánt. Ezek ugyebár Oroszország részei. Ezt követné Grúzia elpusztítása, az ország részekre esne. Mindezt az egész Kaukázust és Dél-Oroszországot lángba borító háború követné. Akik ezt nem fogják föl, azokkal nem sok értelme van beszélgetni! Avagy esetleg vannak olyanok, akik a Kaukázus balkanizálódásában és Oroszország második szétesésében érdekeltek? Az persze más kérdés. Igaz, figyelembe kell venni azt is, hogy ez a terrorista internacionálé már vagy harminc éve létezik. Mégpedig azzal a céllal, hogy immár nem délről, hanem kelet felől vegye be Európát.
17. A napnál is világosabb tehát, hogy Putyinnak nem szabad tárgyalnia Maszhadovval. Ellenkezőleg, végleg el kell takarítania az útból az egész bandájával együtt.
18. Az is egyértelmű, hogy nem Oroszországnak kell csatlakoznia Amerika és Európa terrorizmusellenes harcához, hanem éppen fordítva. Itt lenne az ideje, hogy ne a mostanihoz hasonló képmutatással támogassa a világ Oroszország Kaukázusban folytatott évtizedes harcát a terrorizmus ellen.
19. Néhány szó Oroszország politikai perspektíváiról. Szögezzük le, hogy a nemzetközi terrorizmust demokratikus módszerekkel nem lehet legyőzni. A totális háború hallatlan erőfeszítéseket igényel. A maximális belső demokrácia és a külső ellenséggel szembeni kemény fellépés nehezen egyeztethető össze.
20. A terrorakciók legutóbbi sorozatának következtében (két utasszállító repülőgép egyidejű felrobbantása, merénylet az egyik moszkvai metróállomásnál, a beszlani vad leszámolás a gyerekekkel) elnökségének legnagyobb válságát éli át Vlagyimir Putyin. Olyat, amely kül- és belpolitikájának határozott megváltozását vonja maga után. Ezek a változások nem lesznek egyszerűek és egyértelműek. Vajon lesz-e elég erő az orosz társadalomban, hogy győzedelmesen vívja meg harcát a terrorizmussal, és ne roskadjon össze e csata terhe alatt? Mindez végeredményben hit kérdése, és én hiszem, hogy lesz elég erőnk e harchoz. Egyértelmű azonban, hogy ma a legfontosabb kérdés – nemcsak nálunk, hanem egész Európában –, hogy legyőzzük a közös ellenséget. Ezt a kérdést festi figyelmeztetőn az égre az ártatlan beszlani gyerekek kiontott vére.
Vitalij Tretyakov (51 éves) ismert orosz újságíró, elemző, a Nyezaviszimaja Gazeta című országos politikai napilap alapító főszerkesztője, több könyv szerzője, jelenleg a Rosszijszkaja Gazeta kolumnistája, a Respublika.ru internetes honlap társtulajdonosa, a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (MGIMO) professzora, az államfő mellett működő Kül- és Védelempolitikai Tanács elnökségének tagja. Fenti írását a Magyar Nemzet számára készítette el. A cikk autentikus orosz álláspontot tükröz, annak tartalmával szerkesztőségünk nem feltétlenül ért egyet.
Az egyik magyar kereskedelmi televízió a beszlani tragédia napjaiban állandóan Észak-Oroszországba tette a túszdráma helyszínét, majd a kimerítő tájékoztatás jegyében bemutatott egy térképet, amelyen valahol Finnország határvidékén jelölték be Észak-Oszétiát. Pedig nem ártana többet tudni mifelénk e kis kaukázusi autonóm köztársaságról és népéről. Az oszétok ugyanis büszkén vallják, hogy rokonságban állnak az egyik magyar népcsoporttal, a jászokkal.
A kaukázusi hegyvidéken elterülő 8000 négyzet-kilométeres Észak-Oszétia, más néven Alánia az Orosz Föderáció egyik legkisebb köztársasága. A Krisztus utáni időkben a harcos alán törzs tagjai szállták meg a területet, akiket az őseiknek tartanak az oszétok. A mintegy 700 ezer lakosú Észak-Oszétiát 60 százalékban ők, 30 százalékban oroszok lakják. A maradék tíz százalék ingusokból, örményekből és grúzokból tevődik össze. Fővárosa Vlagyikavkaz.
A kevert iráni–kaukázusi oszétok az egyik legrégebbi nép a térségben, amely nagyon korán felvette a kereszténységet. Az indoeurópai nyelvcsalád iráni csoportjához tartozó nyelvet beszélnek. Az oroszok a XVIII. század végén jelentek meg a térségben. A szovjet idők első szakaszában létrejött a kaukázusi népeket egységbe olvasztó Hegyvidéki Autonóm Köztársaság, amely 1920-tól 1924-ig létezett. Ezt követően Oszétia előbb autonóm terület, majd 1936 végétől autonóm köztársaság lett.
A Szovjetunió szétesése után, 1992-ben véres háború játszódott le Észak-Oszétia és a szomszédos Ingusföld között. Ennek előzményei a második világháború utáni időkig nyúlnak vissza, amikor Sztálin ingusok százezreit telepítette Szibériába a németekkel való együttműködés vádjával. A két eltérő vallású (Oszétia pravoszláv keresztény, Ingusföld muzulmán) kis köztársaság azért keveredett fegyveres konfliktussal végződő területi vitába, mert az ingusok igényt tartanak a Terek folyó jobb partjára. A 12 éve lezajlott összetűzést követően – amely mindkét fél részéről több száz halottal járt – a fegyverropogás elcsitult ugyan, de azóta sem köttetett meg a béke.
A múlt heti aljas akcióval egyértelmű volt az iskolafoglaló terroristák szándéka: nemcsak az, hogy a saját területén támadják meg Oroszországot, hanem e barbár cselekedettel nyilván fel akarták éleszteni az oszét–ingus ellentéteket, amely lángba boríthatja az egész Észak-Kaukázust. A szemtanúk elmondása szerint a túszszedők között nem csecsenek, hanem ingusok voltak többségben. A csecsenek és az ingusok között eddig is megvolt az együttműködés: a muzulmán szakadárok műve volt a vlagyikavkazi piacon 1999-ben elkövetett bombamerénylet, amelyben hatvan ember vesztette életét.
Alighanem jól számoltak, mert szinte biztos, hogy ez az egész világot felháborító akció nem marad megtorlás nélkül. A büszke oszét nép nemcsak kiváló harcosokat adott a történelem során, hanem fegyverrel is rendelkezik, hiszen láthattuk, hogy percekkel a túszszedés után majd minden civil férfi kezében ott volt a kalasnyikov. (Talán épp a „népi milíciák” nagyon is érthető harci vágya volt az oka a túszdráma tragikus végkifejletének.) A hegyekben pedig valóságos fegyverraktárak vannak elrejtve.
