Marsall gyűjteményes kötetének, a Szélketrecnek a méltatásában a kritikus Bedecs László összefoglalja mindazt, amit az életmű e vonatkozásáról tudnunk illik. „Nem lehet Marsall költészetéről nyelvhasználatának igazi újdonságát megkerülve szólni. Ez az újdonság pedig az irodalmon kívüli művészeti és gondolkodási formák, elsősorban a matematika metaforáinak használatában rejlik. (…) Csakhogy a matematika nem önmagáért van jelen e költészetben. Marsall nyilván nem számtani problémákat szeretne olvasójával megosztani, hiszen csupán allegóriákat épít: az abszolútum, a rend és a transzcendens allegóriáit. A matematika itt egy semleges jelrendszer, mellyel a befoghatatlant, az embernél nagyobb titkokat lehet néven nevezni: a matematika törvényeivel való találkozás, a nyelvben rejlő egyszeregy felszínre hozása egy voltaképpeni istenélményt közvetít. Lendületesen, eredeti módon, és ami a legfurcsább: érzékenyen.”
– Költők, ha diplomáznak, rendszerint valamelyik bölcsészkaron teszik. Ritka, hogy valaki a természettudományok felől érkezzen az irodalomba…
– Az az igazság, hogy nekem nincsen meg a diplomám. Négy évet jártam matematika–fizika szakra, s nem is voltak különösebb nehézségeim, de amikor kiderült, hogy diploma után Jakabszállásra akarnak küldeni tanítani, inkább abbahagytam az egészet. Nem tudtam volna itt hagyni a fővárost, s eltemetkezni valahol vidéken. Akkor már költőnek tartottam magam.
– Ennyire taszította a vidéki életmód?
– Racionálisan végiggondoltam: az albérletre lényegében rámegy a csekélyke fizetésem, miközben matematikai absztrakcióra képtelen gyermekeket kell gyötörnöm, hátat fordítva a táblának. Ez a jövőkép érthetően nem vonzott.
– Azt mondta: akkor már költőnek tartotta magát. Viszont a szavaiból úgy látszik: a matematikai absztrakciók világát is az alkotás szent terepének tekintette…
– Péter Rózsa tanított nekem halmazelméletet, Turán Pál algebrát. Ők a matematika művészei, virtuózai voltak: rajongani lehetett értük. Turán Pál például az analízis eszközeivel oldott meg algebrai problémákat. Ezt a bravúrt csak az képes igazán értékelni, aki mindkét területen járatos. Viszont hamar felmértem, hogy jómagam soha nem leszek matematikus. Mindent megértettem ugyan, de a komplikált példák esetében a problémaátlátási hajlamom gondot okozott. A helyzetet bonyolította, hogy szakérettségizettekkel jártam együtt.
– Érzett ellentétet költészet és matematika között?
– Ebben a kérdésben igazat kell adnom volt évfolyamtársamnak, Herczeg Jánosnak, aki ma az Élet és Tudomány főszerkesztője. Szerinte a világnak három géniusza van: a matematika, a muzsika és a hagyományos értelemben vett művészet. Ezek nem rivalizálnak, hanem harmóniában vannak egymással. Püthagorasz követői a felhangok elméletét is kidolgozták: hogyan kell a kitharát hangolni szurokkal és kenyérbéllel, hogyan kell a sípokat megfúrni, hogy a kívánatos harmóniák előálljanak. A síphangolás szabályos háromketted, négyharmad, ötnegyed sorozat szerint történik. Anakreón, Szapphó és Aszklépiadész kitharát pengetve adták elő dalaikat; a muzsika és a dalköltészet szervesen összekapcsolódott. Ezen az egységen legfeljebb korunk embere csodálkozik.
– Mégis mi az oka, hogy előbb a matematikával kacérkodott?
– Fontos életrajzi elem, hogy apám – állami tisztviselő lévén – osztályidegennek számított, tehát én eredetileg iksz kategóriás voltam. Ám 1952-ben, amikor érettségiztem, kijött az a rendelet, hogy aki jeles vagy kitűnő eredménnyel végzi a középiskolát, bármely egyetem bármely szakára felvehető, kivéve a Lenin-intézetet. Ezen felbuzdulva filozófia szakra akartam jelentkezni, de Lukács Györgynek nem kellettem, mert csak olyanokkal foglalkozott, akik Hegelt s persze magát Lukácsot is eredetiben, németül tudják olvasni.
– Miért épp a filozófia izgatta?
– Tizenéves koromtól foglalkoztattak Isten és a vallás dolgai. Eljárogattam Felvinczi Takács Zoltánhoz, a Kelet-ázsiai Múzeum igazgatójához, aki megismertetett a védákkal, a buddhizmussal, a brahmanizmussal, az upanisádokkal: ő maga fordította le ezeket a nehezen értelmezhető kultikus verseket. Kezembe adta Nietzsche Zarathustráját, Ortegát, Huizingát, Bergsont…
– Vagyis a matematika–fizika szak kényszerpálya volt?
– Úgy gondoltam, legalább a matematikai logikát elsajátítom – az soha nem árt.
– S hogy jött mindehhez a versírás?
– Olvasni már ötéves koromban megtanultam, a cégtáblákról szedegetve össze a betűket. Az első zsengék magától értetődően születtek meg – ezeket egyébként bevettem a gyűjteményes kötetembe is, mert így kerek a világ. Később, amikor a püthagoreusok nyomán Herczeg Jánossal tisztáztuk, hogy a matematika a világ egyik lelke, ezt arra is alapoztuk, hogy az ógörög nyelvben a rövid és a hosszú szótagok statisztikus gyakorisága tette lehetővé az időmértékes verselést: a hexametert s magát Homéroszt is. Orpheusz viszont nagy zenész is volt egyben: Szent Ferenchez hasonlóan az állatokat is megbabonázta muzsikájával. Ez a háromlelkes teória a modern festészetben Mirónál és társainál teljesedett be. Úgy is mondhatnám: bezárult a kör.
– Lehet, hogy ez önnek magától értetődő, az olvasók többsége mégis furcsállja, ha matematikai logika keveredik a költői nyelvbe…
– Pedig az alkotói szabadság erre a terrénumra is kiterjed. A matematika szemszögéből lényegtelen a tárgyi világ, akárcsak az emberi érzelmek. Egy sál egész másképpen fest egy moly szemszögéből, mint az ember perspektívájából. Emberi szemszögből a nyakat védi, a moly szemszögéből viszont finom falat.
– Értsük úgy: a költő akár molyperspektívából is szemlélheti a világot?
– A nézőpontváltás az egyik legizgalmasabb fenomenológiai probléma. Adott a tárgyi világ meg az organikus szubjektum – ám az utóbbi, az ember egyúttal rosszkedvű mérőműszer is. Heisenberg határozatlansági relációja azt mondja ki: egy szubmikroszkopikus elemnek vagy a helyzetét mérhetjük be, vagy a mozgásmennyiségét. Egyszerre a kettőt soha. A mérőműszer a fénysebesség visszaverődését méri, ezért a mérést halálosan pontosan soha nem lehet eltrafálni. A fizikát a newtoni világkép idején örök érvényűnek tartották, de a szemlélő itt ki volt kapcsolva. Planck, Heisenberg, Hilbert kellett ahhoz, hogy belássuk: a mérőműszer befolyásolja magát a jelenséget.
– Ha jól értem: a természettudományos hozzáállás inkább kitágítja, mint beszűkíti a költészet lehetőségeit.
– Igen. Az intuíció nem egyéb, mint az azonosulási képesség tágítása. Husserl szerint a szerszám nem elhanyagolható: a szubjektum éppolyan fontos, mint a külső világ maga.
– Ezek szerint az is felülvizsgálandó, hogy a matematika objektív létező valóság?
– Egyes matematikusok szerint a matematika öröktől fogva létezik, s mi csak rájövünk a törvényeire az emberi elme absztrakciója révén. Fölfedezzük, ami adott. E szerint a matematika zárt univerzum, isteni természete van. A másik tábor szerint viszont a matematika az elvonatkoztatásra képes emberi elme saját alkotása. Ha úgy tetszik: tiszta költészet.
– Melyiknek van igaza?
– Az attól függ. Vannak romantikus matematikai bizonyítások sokféle eszközzel, bonyolult apparátussal. Az igazán elegáns bizonyítások ellenben rövidek és frappánsak, homogén eszköztárat használnak. De van olyan is, amelyik sem ilyen, sem olyan: például Poincaré sorbonne-i bizonyításai, amelyek temérdek segédtételt bizonyítanak, s egyszer csak egy váratlan húzással kipottyan a végeredmény.
– Azaz a matematikai bizonyítás voltaképpen esztétikai természetű?
– A világlelkek egymásba játszása miatt ez nem volna meglepő. S ha elfogadjuk a matematika zárt, isteni természetét, ugyanoda jutunk, mint a művészetben: hogy a hangzatos elméletek ellenére egyikben sincs fejlődés. Az emberi kreativitás hívei ezt a sejtést megfelelő apparátus híján nem tudják cáfolni. Ami engem illet, nem hajlok egyik megoldás felé sem.
– Marad tehát az üdvözítő molyperspektíva?
– Igen, csakis a relativitásban lehetünk biztosak. Egy másik hasonlattal: az egér a macskának eledel, az embernek fóbia. Van Gödelnek egy híres tétele, amely a Bolyai-féle geometria alaptételének – miszerint egy egyenessel egy rajta kívül lévő ponton keresztül nem egyetlen párhuzamos egyenes húzható, mint az euklideszi geometriában, hanem végtelen sok – az általánosításaként is felfogható. Gödel azt mondja: minden axiómarendszerben van egy megoldatlan probléma. Ha még egy axiómát találunk, amely megoldja az előző problémát, egyúttal keletkezik egy másik megoldatlan.
– Azaz a matematikák matematikája azt állítja, hogy a világ tökéletesen soha nem ismerhető meg?
– Igen. És hogy a matematika ebben a megismerhetetlenségben a világ leképezése.
– Mit tud ehhez a felismeréshez hozzátenni a gyarló költészet?
– Az emberi tényezőt, a játék örömét. Amikor például a három csoportelméleti költeményemet, az Appendixet írtam, a csoportelméleti axiómáknak nyelvi jeleket feleltettem meg. A szorzásban mindig van csoportelem – például kétharmad –, inverzelem – például háromketted – és egységelem, azaz a kettő szorzata egy. Az összeadásnál a csoportelem egy, az inverzelem mínusz egy, az egységelem ezek összegeként nulla. Persze hogy ellensúlyozzam a szikár matematikát, cserében jó zaftos nyelvi elemeket használtam, s így meglehetősen trágár szöveg jött létre…
– Ettől a matematikai játék költészetté lényegült?
– Fogalmam sincs. Az egyik ilyen darabban például a többpártrendszer fogalmát igyekeztem matematikailag megközelíteni. Az persze vitatható, hogy a „csűrés” mint művelet a kitalált axiómarendszerben működőképes-e vagy csupán félresikerült szellemeskedés. Én ezt nem tudom megítélni.
– Ha lehet ilyet mondani, a formateremtő kísérletei legkevésbé sem formalisták…
– Próbálkoztam szárnyas szerkezetekkel, püthagoraszi modellekkel is. A Tükör a tükörben című szövegemnek például vízszintes és függőleges olvasata is van, de úgy, mintha egy híd íveit kilőnénk, s csak a pillérek maradnának meg. A többféle olvasat a tökéletes formára tör: ez a vers például egy utcai hirdetőoszlop hengerpalástján értelmezendő.
– Azt hiszem, e költői ambíciókkal nem lehet elsöprő tömegtetszést aratni…
– Ez nem az én gondom. Amit az atyaúristen diktál, azt írni kell. Nem érdekel, jelenleg akad-e olvasója. Ha Weöres Sándor valamire megtanított, akkor az az, hogy a közízléssel nem kell törődni.
– Honnan jön az ihlet?
– Rossz alvó vagyok, tele asszociációval. Amit megálmodom, vagy ami eszembe jut, ömlesztve felírom. Olykor hangokat hallok, máskor laza képsorok gördülnek alá. Az alapanyagok olyan tömkelege jön így létre, amellyel nem is igen tudok mit kezdeni. Ezután ketté kell hasadnia az embernek: mederbe terelni az áradatot, kontrollt gyakorolni fölötte. Ha az ember megír egy strófát, a második még bármilyen lehet. A harmadik már kevésbé szabad, a negyedik pedig gyakorlatilag determinált. Ha szabadjára engedem a verset, elbitangol. De ha eléggé erőszakos, kiderülhet, hogy neki van igaza, s meg kell hódolnom előtte. Örök dilemma ez, amelyre nem létezik sem recept, sem matematika…
Marsall László költő 1933-ban született Szegeden. Az ELTE matematika–fizika szakán tanult, 1957-től 1967-ig a Magyar Rádió külső munkatársa, majd az irodalmi osztály kritikusa. 1971-től szabadfoglalkozású író. 2000 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Könyvei: Vizsgálódások a magyar költészet területén (Tellér Gyulával, 1958) Vízjelek (1970), Szerelem alfapont (1977), Portáncfigurák (1980), Egy világ mintájára (1987), Negyvenegy öregek (1988), Holdraforgó (1991), Város papírmadárból (1993), Pókhálófüggvények (1998), Tatus és szörnyei (1999), A megpördített orsó (2001), Szélketrec (gyűjteményes, 2002).
Díjak: József Attila-díj (1984); az Év Könyve jutalom (1987, 2000); Déry-jutalom (1991); Kortárs-díj (1993); a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének nagydíja (2000); Kossuth-díj (2002).
