Mostoha magyarok

Túl vagyunk az MSZP–SZDSZ-kormány országlásának a felén, ideje tehát megröntgenezni, két év alatt mit sikerült tenniük a kormánypártoknak a határon túli magyarok érdekében. A helyzet nem éppen rózsás, de vegyük csak szépen sorjába a dolgokat.
Először nézzünk szét Budapesten. A héten lemondott a határon túli magyarok támogatásában legfontosabb szerepet játszó szervezet, az Illyés Közalapítvány kurátori tisztségéről a névadó lánya, Illyés Mária, aki kifejezte reményét a kuratórium elnökének, hogy nem hoznak szégyent az író szellemiségére. Az IKA a nyár közepén már kiosztotta a felhasználható pénz döntő többségét (ez az összeg különben jóval kevesebb annál, mint amennyit a polgári kormány idejében költhettek határon túli célokra, pedig azóta is minden évben van infláció). Bálint Pataki József, a határon túli magyarok elnöke a napokban olyan oktatási-nevelési támogatásokat osztott ki Kárpátalján és a Délvidéken, amelyekről az IKA kuratóriuma csak jóval később (e hét keddjén) döntött. A határon túli magyarok iránti felelősség és a jószomszédi viszony jegyében olyan nagykövetet küldünk Romániába, aki a határon túli magyarok ügyével soha nem foglalkozott, az országot (és nyelvét) nem ismeri. Terényi Jánost arabszakértőként jegyzik (Marokkóban nagykövet, Líbiában helyettes nagykövet volt), de hát ez cseppet sem probléma a külügyi vezetés szerint. Az arab szál Szabó Vilmos államtitkár esetében is felmerül: a kormányban a határon túli magyarság ügyét képviselő politikus is erről a területről jött, és mindjárt azzal nyitott a kinevezésekor, hogy az Orbán-kormány „túlszerette” a határon túli magyarokat. A szakértő politizálásnak meglett az eredménye, a szomszédaink értettek a gesztusokból, Szlovákia például két évig nem talált olyan embert, akit kiküldött volna nagykövetnek Budapestre – ilyesmi a diplomáciában akkor fordulhat elő, amikor háború van a két ország között.
Most pedig járjuk körbe a Kárpát-medencét néhány mondat erejéig. A legnagyobb magyar kisebbségnek helyet adó Romániában sikerült helyzetbe hozni egy barátot, így épült egy bevásárlóközpont Nagyváradon a vadász haver Mudura Sándornak (felügyelőbizottsági tag: Kulcsár Attila). Aki pedig elfáradt a shoppingolásban, az megpihenhet egy szállodában is, amelyet szintén a magyar adófizetők fizettek ki. Eredetileg ugyan Tőkés László nyerte a pályázatot, és Ady-zarándokhelyet épített volna belőle Érmindszenten, de győzött a váradi komaság, így lett a nemes elképzelésből egy Szamos-parti strandszálloda egy Mudura-érdekeltségű alapítvány gondozásában. Van még ígéret a romániai magyarságnak egy televízióra, amelyet az RMDSZ kampányfőnöke vezetésével szerveznek, így az egyre inkább balra tolódó Markó Béla dönti majd el, hogy ki kerülhet a közelébe. Mindeközben egyre kevesebb jut az Orbán-kormány támogatásával létrehozott erdélyi magyar egyetemnek, és a nem RMDSZ-barát politikusoktól (lásd Szász Jenő) egyenesen visszakérnék a korábban odaítélt támogatást. Medgyessy Péter szerdán a legnagyobb állami magyar kitüntetést adta a második leggazdagabb romániai magyar szenátornak, aki augusztus huszadikán nem akarta megszakítani egyiptomi nyaralását egy vacak nagykeresztért. Frunda György „a romániai magyarságért, a demokrácia és a jogállamiság megerősítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért” kapta a kitüntetést, a titkosszolgálatok így értékelték ugyanis az 1992-es neptuni tárgyalásokat (amikor három RMDSZ-képviselő, köztük Frunda titokban Neptunon tárgyalásokba kezdett az Iliescu-féle román posztkommunistákkal). Nem mellékesen ez a politikus mószerolta be Magyarországot nemrég a velencei bizottságnál azzal, hogy nálunk sincs biztosítva a nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete, ezért ha figyelembe veszik a fideszes politikusok javaslatát, és megvizsgálják a meglehetősen diszkriminatívra sikeredett román választási törvényt, akkor Budapesten is körül kellene nézni.
Nem túl rózsás a helyzet Kárpátalján sem, ahol határozott ütésekkel verik szét az ottani magyarság nehezen létrehozott intézményi hálózatát (a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség által működtetett infrastruktúrát anyagilag fojtják meg, a beregszászi főiskolától pedig egy adminisztratív döntéssel visszavették az épületet), miközben nyíltan támogatnak egy maffiamódszerekkel előretörő politikust. Horvátországban fantomszervezeteket finanszíroznak, és elapasztják a legitim, de Fidesz közelinek mondott Horvátországi Magyarok Demokratikus Szervezetét. A Vajdaságban verik a magyarokat, Szlovákiában pedig következmények nélkül kirúgtak egy gyárból néhány dolgozót, mert egymás között magyarul beszélgettek.
Felvidéknél álljunk meg néhány gondolatra. Szlovákiában ugyanis az MSZP–SZDSZ-kormány nem merte kiosztani a státustörvény alapján a magyar diákoknak az oktatási-nevelési támogatást (az Illyés Közalapítvány korábbi irodavezetője kiosztotta ugyan százharmincöt szülőnek nagyobb botrány nélkül a magyar bankfiókokban beváltható csekkeket, de Kovácsék nem merték, nem akarták követni a gyakorlatot). A diákonkénti húszezer forintos egyéni támogatásra égető szükség lenne: a magyar Rákóczi Szövetség és helyi partnerszervezetei által évekkel korábban létrehozott beiratkozási program ugyanis megfordította a trendet, és 1999–2002 között a magyar nyelvű iskolába beíratott diákok száma három és fél százalékkal emelkedett (miközben ott is egyre kevesebb gyerek születik), de most már erre a programra sincs pénz.
A külügyben nincsenek tisztában a realitásokkal, a nemzeti érdekek helyett mindent a vélt nemzetközi elvárásoknak vetnek alá. Nem értik, hogy a magyar iskolába való beiratkozást a bizonytalan identitású szülők esetében komolyan befolyásolja, ha számíthatnak arra, hogy a diákok óvodáskortól az egyetemi tanulmányuk befejezéséig minden évben megkapják a magyar államtól a kedvezménytörvényből fakadó oktatási-nevelési és beiskolázási támogatást. Jól érzékelik ezt az erdélyi, a kárpátaljai és a vajdasági magyar közösség illetékes képviselői is, ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy az oktatási-nevelési és beiskolázási támogatást a családok közvetlenül megkaphassák. A Kovácsék által a szlovák féllel a múlt év végén aláírt megállapodás nem zárja ki azt, hogy a diákonkénti húszezer forintot végső címzettként a szülők kapják meg, az e célra létrehozott Pázmány Péter Alapítvány pályázati felhívásaiból azonban kiderül (és hasonló értelemben nyilatkoztak a politikusok is), hogy a támogatást az iskolák fogják megkapni. Az már csak mellékkörülmény, hogy a szülőket senki nem kérdezte meg, hajlandók-e lemondani a pénzükről. (Képzeljük el, mi történne nálunk, ha a kormány – az érintettek beleegyezése nélkül – a családi pótlékot az óvodáknak-iskoláknak adná a szülők helyett.) Ezzel a megoldással nem ösztönzik a szülőket arra, hogy gyereküket a magyar iskolába írassák be, pedig a magyar diákok ötöde most is szlovák tannyelvű iskolába jár. Az iskolák támogatása sem automatikus, pályázni a szülői szövetségeknek kell, de sok helyütt ezek még nem jöttek létre, vagy ha léteznek is, nem akartak-tudtak pályázni, vagy hibásan küldték be az űrlapokat. Az idén legalább tizenhat iskola kimaradt a tanszercsomagprogramból a pályázati feltételek be nem tartása miatt, de az ezekben az intézményekben tanuló diákoknak is alanyi joguk (lenne) az anyaországból érkező támogatás.
A hírek szerint a most készülő 2005-ös költségvetés megint megszorító büdzsé lesz, így várhatóan megint kevesebb jut a nemzetstratégiai célok megvalósítására. Miközben Európa egyesül, a magyar nemzet szétesik: gazdasági, politikai és társadalmi árkok kerülnek magyar és magyar közé.