Tony Blair brit és Bertie Ahern ír kormányfő is úgy fogalmazott a csütörtökön kezdődött háromnapos konferencia előtt, hogy most vagy soha. Azonban mikor fordult elő utoljára, hogy Észak-Írországban egy ultimátum valóban az utolsó szó volt, hogy egy határidő valóban az utolsó pillanat? Talán soha. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy amikor a minden nyilvánosságra hozott jel szerint a legcsekélyebb megegyezés nélkül ért véget szombaton délután a konferencia, üres szólamokat hangoztattak azok, akik szerint a felek közelebb kerültek egymáshoz.
Ellenkezőleg: az a várakozás volt naiv, hogy közel két év után két és fél nap alatt minden kérdést megoldanak, visszaállítják a 2002 októbere előtti helyzetet, folytatják a huszonhárom hónapja felfüggesztett hatalommegosztásos kormányzást. Hiszen mindenki tudta, hogy e két év alatt mindkét oldalon a mérsékeltek kezéből a radikálisok kezébe került a főszerep, hogy a katolikus nacionalista oldalt Gerry Adams, a Sinn Fein első embere, a protestáns unionistákat pedig immár Ian Paisley, az ultraradikális Demokratikus Unionista Párt feje vezeti. Az az Ian Paisley, aki nemhogy kabinetasztal mellé nem ül le Gerry Adamsszel vagy a Sinn Fein bármely más vezetőjével, de még egy teremben sem hajlandó helyet foglalni vele. A Leeds-kastélyban két és fél napon át a két miniszterelnök hol az egyik, hol a másik féllel beszélt. Ilyen körülmények között a legjobb, amire számítani lehetett, hogy mindkét fél megpróbál kompromisszumot találni.
Adams a konferencia előtt nyíltan beszélt arról, hogy a jelen helyzetben el kell távolítani az IRA terrorszervezetet a képletből, Paisley pedig csak úgynevezett „vesztegzárhoz” ragaszkodott – vagyis ahhoz, hogy mielőbb meg kell győződniük arról, hogy az IRA valóban megszűnt tényező lenni.

Kitüntették a Jeszenszky házaspárt megmentő férfit