Sírt rajzolni

Többször is foglalkozott a Magyar Nemzet az utóbbi időben az M6-os sztráda építésével. A lap szerint a szocialista–liberális kormánykoalíció elhatározta, hogy e sokszor megígért autópálya Érd és Dunaújváros közötti 57 kilométeres szakaszát kampányfogásként (is) kezeli, és 508 millió euróért (s ki tudja, annak mennyi kamatáért) rohammunkában megépítteti 2006 tavaszára. A kivitelezőknek a 2006. évi választások előtt át kell adniuk az autópályát. Tehát röpke másfél év alatt. Ráadásul az M8-as részét jelentő dunaújvárosi Duna-híddal együtt. Ez év augusztus végéig tartott az építési területek megvásárlása, illetve kisajátítással járó megszerzése. Előfordulhat, írják, hogy a sztráda építésének megkezdésekor még nem lesz minden földterület a Nemzeti Autópálya Rt. birtokában. Akár lesz, akár nem, a munka legkorábban az ősz folyamán kezdődhet el. Ha egyáltalán elkezdődhet!
Tizennyolc hónap áll tehát rendelkezésre 2004 októbere és 2006. április 1. között. Ebből a közbeeső két tél négy-négy hónapja (november–február) nem alkalmas sem sztrádaépítésre, sem járulékos, de feltétlenül elvégzendő más munkákra. Marad tehát tíz kerek hónap. A legnagyobb amerikai vállalatoknak nyilván elegendő ez az idő ennyi kilométerhez, az újdonsült konzorciumról meg majd kiderül, mit tud. Az alábbiak azonban nem erről szólnak, hanem olyan régészeti munkákról, amelyek minden körülmények között meg kell hogy előzzék az útépítéseket (eltérően olyan járulékos munkáktól, amelyek később is elvégezhetők: leállók, benzinkutak, egyebek). Ráadásul az elvégzésük törvényben előírt állami-önkormányzati feladat. Az autópályák esetében a 60–80 méter széles nyomvonalra, valamint a földkitermelő helyeken előforduló régészeti lelőhelyek feltárásának biztosításáról van szó. Számuk és nagyságuk a terület tagolt (dombos) felszíne miatt jelentős lehet. Kíváncsi vagyok, hogy ki vannak-e már jelölve a földnyerő helyek, és folyik-e már a régészeti feltárásuk. Mivel löszterületről van szó, és a bányák mélysége akár tucatnyi méter is lehet, figyel-e valaki az ilyen mélységekben megbúvó, ritkán felbukkanó őskőkori leletekre, mamutcsontokra?
A régészettel kapcsolatos minden maradványt (sírokat, gödröket, építményeket) vagy a bolygatatlan szűz talajra (itt löszbe-agyagba) került laza, humuszos földet a pálya alapját építőknek mindenképpen el kell távolítaniuk. Nem érvelhet tehát senki úgy, hogy a viszonylag mélyen a szűz földbe vágott gödrök, esetenként két-három méter mély sírok az útépítés után is megmaradnak. Sőt a pályatest még jól is őrzi őket. Nem, mert bolygatott talajukat el kell távolítani. A régészeti emlékek védelme többek között ezért is írja elő, hogy nem az útépítés során kell ezt megtenni, hanem megelőzőleg fel kell tárni mindegyiküket. Jómagam fél évszázados pályafutásom során kereken tíz esztendeig Fejér megyében dolgoztam, ebből négyet éppen Dunaújvárosban. Ezért a táj valamelyes ismeretében merészkedem most a kormány merész tervéhez néhány kommentárt fűzni.
A hajdani Nyugat-Németországban az ötvenes–hatvanas évek számítottak a második sztrádaépítési korszaknak: rohamléptekben készültek az utak, ha nem is oly gyorsasággal, mint ahogy nálunk a hatost akarják most megépíttetni. Akadt, amelyiket évtizedekkel később újra kellett építeni, másokat pedig egy-egy sávval bővíteni. Nem egy ilyen bővítésnél régészeti emlékeket találtak és tártak fel. Például egy római kori katonai tábor sáncainak két sarkát. Az egyiket az útpályától balra, a másikat jobbra. Szorgalmas régészek kikeresték a négy évtizeddel korábbi leletmentő ásatások megőrzött térképeit: középen, a pálya alatt az égvilágon semmi! Hogyhogy? Úgy, hogy 1950–1960 táján elmismásolták a leletmentő ásatást. Az olvasó joggal kérdezi most, előfordulhat-e ilyesmi szigorú törvényeink mellett hazánkban is? Természetesen!
Egy esetet bizonyítani is lehet. Nemrég jelent meg Ilon Gábornak, a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága igazgatóhelyettesének könyve (Szombathely őskori településtörténetének vázlata – Szombathely, 2004). Ebben írja a következőket: „Nagy hiba volt a déli elkerülő út (Bogát, Szentkirály, Szőlős térsége) építésekor nem leletmenteni a teljes nyomvonalat. Biztos, hogy sok, már soha nem pótolható információ veszett el. Ezt az út közeli jövőben valószínűleg megépülő harmadik sávja kivitelezésekor lehet majd talán részlegesen pótolni.”
Vigasztaló lehet, hogy a hanyagság, netán szándékos mulasztás után az igazságra akár évtizedek múltán is fény derülhet. Jobb és tudományosabb azonban megelőzni a bajt, pusztítást, és a járulékos munkákat idejében elvégezni. Ha van rá idő, no meg pénz.
Egy-egy nagyszabású régészeti feltárás két részből áll, főleg, ha autópályákhoz és más nagy építkezésekhez kapcsolódó munkákról van szó. Az egyik a felderítés, amelyet mi, régészek terepjárásnak nevezünk. A másik maga az ásatás. Vannak további munkálatok is (restaurálás, konzerválás, leltározás, közlés), de azok már nem késleltetik az építkezést.
Nos, valamennyire is eredményes terepjárást (amikor egy adott területen, pályaszakaszon minden észrevehető régészeti lelőhelyet felfedezhetünk és térképre vihetünk) nem lehet bármikor végezni. Hóval borított állapotban egyáltalán nem. Olyan esős nyarakon, mint az idei, amikor dús a növények egy része (hatalmas kukoricák), vagy buján tenyészik a tarlókon a tarlóvirág és a szeder, augusztus és szeptember havában sem. Évszázados régésztapasztalat, hogy a terepjárásra alkalmas idő április–május, valamint október–november: még vagy már friss szántások, jól elboronált kukoricaföldek, alig sarjadó búza, kevés gyom és így tovább. Ilyenkor csak a nálunk egyébként gyakori őszi meg tavaszi esők hátráltatják a terepmunkát, avagy a korai, novemberi, sőt októberi hó. Mivel tudomásom szerint az 57 kilométeres pályaszakaszon tervszerű előkészítő terepjárást a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága még nem végzett, jól össze kell szedniük magukat, hogy október elején hozzálássanak. Mert én, aki 1974-ben kis könyvecskét írtam Fejér megye őskoráról, nehezen hiszem el, hogy augusztus–szeptemberben minden olyan lelőhelyet felderítettek vagy felderíthetnek a még felszántatlan tarlókon, a hatalmas gaz és a le nem vágott kukorica alatt, amelyeket fel kell tárniuk.
Öt évtizedes pályafutásom során egyetlen ásatás akadt 49 évvel ezelőtt, amelyet a karácsony előtti héten végeztünk Székelyben (Szabolcs megye). Makkegészséges fiatal ember voltam, nem is volt túlságosan hideg, de azt a hetet senkinek sem kívánom. Gyenge fagyban sírt rajzolni még csak-csak lehet. De sírt bontani, benne egy apró gyöngyökből álló övet, nem! Azt is kételkedve fogadom tehát, hogy az augusztusban–szeptemberben jól-rosszul felderített lelőhelyek egy részét (mondjuk felét) tisztességesen fel fogják tárni 2004 novembere és 2005 márciusa között. A másik fele marad 2005 nyarára. Egyáltalán: hány feltárandó lelőhelyre számíthatnak az 57 kilométeres pályaszakaszon?
Nehéz a válasz erre a kérdésre; a saját gyakorlatomban nem egyenes pályasávok, hanem egységes földrajzi térségek (fél járás és hasonlók) régészeti terepbejárásaival találkoztam. Az Alföldön és a Dunántúlon megépült autópályák vagy autópálya-szakaszok régészeti előkészítő munkáiról pedig még nem láttak napvilágot hiteles és teljes adathalmazok. Az elvégzett nagy ásatások hallatán az egész Alföldet elegendően és a Dunántúl egyik (éppen az autópályák közelében fekvő) felét elégségesen ismerő hajdani terepkutató meglepődésével figyelem, hogy 30–40 vagy 50–60 kilométer hosszú szakaszokon esetenként csak néhány régészeti lelőhelyet érintenek a feltárási munkálatok. A terepjárásokon talált, a pályaszakasz által érintett lelőhelyek közül csak bizonyos százalékot kutatnak át? És mi van az olyan lelőhelyekkel, amelyeket semmiféle terepjárással nem fedeztek fel, hiszen mélyen feküsznek a sírok, három méterre nyúlnak le a gödrök, és az egyikben talán tényleg ott nyugszik maga Attila?! A terepjárással felderíthetetlen lelőhelyek száma az összeshez viszonyítva legalább 50 százalék!
Úgy hírlik viszont, hogy az M3-as pálya egyik 40 kilométernyi szakaszán a terepjárások nyolcvan lelőhelyet rögzítettek. Nyolcvan másik egyelőre megtalálhatatlan lehetett. Ebből mindössze tizenkét helyen folyt – teljes vagy csak részleges? – ásatás. Mi lett a többi 68 – pontosabban 146 – sorsa? Miért nem dolgoztak ezeken az érintett lelőhelyeken? Ki és mikor ellenőrizte az ásatási döntéseket? Ki és mikor fogja vállalni a felelősséget? Most a napi hírekből úgy tudjuk, hogy a tervek szerint 2006 végéig átadandó 420 kilométer új autópálya nyomvonalain kevés kivétellel el sem kezdődtek a régészeti terepjárások. Rövidesen 2004 végét írunk! Fejér megye Duna menti sávja dimbes-dombos, és az útvonal olyan világhírű régészeti helyek között, mellett vezet, mint Százhalombatta, Adony, Kulcs, Rácalmás, ahol se szeri, se száma a bronzkori urnatemetőknek, római táboroknak és településeknek, Árpád-kori síroknak. Nem kellene a maguk teljességében megmenteni mindet?
Úgy hallom, hogy az M6-os 57 kilométer hosszú szakaszának régészeti előkészítő munkálataira a kormányzat milliárdos összeget biztosított. Amint azonban a fentebbiekből láthatjuk, egy régészeti munka csak részben pénz kérdése. Megfelelő előkészítés híján, elengedő idő hiányában a sok pénz sem segít, sőt csak felesleges pocsékoláshoz vezet. És még nem is szóltunk egy lényeges kérdésről. Minden más emberi tevékenységhez hasonlóan egy-egy régészeti ásatást lehet jól, közepesen és rosszul végezni. A felsorolt feltételek teljesülésének mértékéből következik, hogy vannak olyan esetek, amikor a régészeti ásatás csakis gyenge eredményt hozhat.
Szükséges-e, hogy az ország 93 ezer négyzet-kilométernyi területéből negyvenötöt régészetileg részben vagy nagy részben elfecséreljünk csak azért, mert egy pártszövetség, illetve az általa jelölt kormányfő hebehurgya ígéreteket tett (800 kilométer autópálya, majd már csak 420, végül talán 57 kilométernyi)? Ha mondjuk 2030-ban egy szélesítésnél vagy javításnál kiderül valami régészeti csalfaság, hol lesznek már a mai politikusok? Akik 2006 tavaszán mindenáron át akarnak vágni egy szalagot?! És hol lesznek azok a múzeumvezetők, régészek, akik a milliárdok csábításának nyomására vagy valóban fontos régészeti leletek reményében vállalják, hogy úgy tesznek, mintha mindent jól végeztek volna el? Magára valamit is adó, közepesen képzett régész sem mehet bele ilyen elvtelen alkuba. A balliberális koalíció vezetőinek és útkádereiknek pedig sem törvényes, sem morális joguk nincs kampánymámorukban végveszélybe sodorni a magyar föld évszázados, évezredes vagy éppen (lévén a Duna-parti löszről szó) tízezer éves régiségeit. Megígérhetem nekik, hogy a tervezett feltárások minden hozzáférhető lépését fokozott figyelemmel fogom kísérni, és tapasztalataimról rendre beszámolok.
Makkay János
régész, a történettudományok doktora