Nagynevű építészek által tervezett épületeket kellett összekötnie, kiegészítenie a mai mestereknek, méghozzá úgy, hogy az új terek a harmadik évezred kiállításszervezői igényeinek is megfeleljenek. A XIX. századi középület-tervezők legjobbjai kapták a megbízatást, hogy vázolják fel a lovardával és a Ludoviceummal kapcsolatos elképzeléseiket. Végül is Pollack Mihály elképzeléseit koronázta siker, és Pest meghatározó középülete lett százhúsz éven át a lovarda is, a Ludovika is. A második világháború jóvátehetetlen pusztításokat végzett az egyiken, súlyos károkat okozott a másikon. A műemlékvédők mind a kettő megmentéséért harcba szálltak. Ám ha a természettudományi múzeum, amely az 1838-as árvíz idején egyszer már menedékre talált a Ludovika falai között, nem jelenti be igényét a két épületegyüttesre, valószínűleg az enyészeté lett volna a nemzeti múlt mindkét monumentális tanúja.
Korunk tervezői elmés megoldást választottak. Az eredeti tömböket szinte érintetlenül hagyva (pontosabban a már Alfa moziként porrá égett lovarda esetében az egykori objektum dimenzióit rekonstruálva) olyan konstrukciókat kiviteleztettek, amelyek múltra, jelenre, jövőre egyaránt rímelnek.
A Noé bárkáját idéző bejárat után olyan kupolacsarnokba lép most a látogató, amelynek boltozata azt a képzetet kelti, mintha hatalmas pálmafa alatt állna az ember. A csarnok közepén – az üvegből és fából szerkesztett „pálmaernyő” alatt – „afrikai” tavacska terül el valódi növényekkel, műanyag állatokkal.
– Hogyan kerül afrikai vízi világ a Magyar Természettudományi Múzeum fogadóterébe? – kérdezem a múzeum közművelődési főigazgató-helyettesétől, Vásárhelyi Tamástól, miközben a szeptember 10-i kiállításmegnyitó előkészítésén munkálkodókat figyelem. A válasz voltaképpen igen egyszerű:
– Afrika páratlanul gazdag élővilága régen is, most is erősen foglalkoztatja az emberek fantáziáját. Gyermekét, felnőttét egyaránt. Több magyar kutató is járt e titokzatos kontinensen, voltak, akik gyűjtőútjaik „gyümölcsét” – ottani feljegyzéseik kéziratos változatától a tárgyi emlékekig – a természettudományi múzeumnak ajándékozták. Rájuk is emlékeztetünk, de gyermekkori rajongásainkra is utalunk, amikor a látogatót a papiruszsással övezett vízi világgal fogadjuk – mondja a helyettes főigazgató.
A kupolacsarnokból – amelynek falán magyar természetfotósok felvételei láthatók – különös folyosón jutunk át a múzeum központi terébe, a Ludovika udvara alatt létesített óriási kiállítócsarnokba. Üveglapok borítják az átjáró padlózatát, az üvegjárda alatt színpompás „tengervilág”: korallzátonyok. A múzeum közművelődési osztálya „telepítette” mintegy kétszáz korallféle elhelyezésével és a valóságos mészkőszirteket körülvevő színes élővilág utánzásával. A csalánozók törzséhez tartozó virágállatok mészvázából épülő képződményeket a rajtuk megtelepedő élőlényekkel a természet olyan csodáiként tartja számon ma a tudomány, amelyeket a leggyorsabban és a leglátványosabban képes tönkretenni a környezetszennyezés. Figyelemfelhívó állapotrögzítés is tehát az a tengervilág, amelyet a maga leleményes szárazföldi megoldásaival – de igazi akváriumokkal is – a muzeológusok bemutatnak. Az ezeregy színben pompázó korallképződmények mellett feltűnnek ugyanis a „hamuszín köntösbe” burkolózó kövületek, amelyeket természetes tartozékaiktól az emberiség által szennyezett tengervíz fosztott meg.
Az új kiállítási csarnok, tetején a hatalmas terem természetes megvilágításáról gondoskodó két üvegpiramissal, önmagában is hatásos látvány. De milyen lesz majd eredeti tudományos ötletek szerint, korszerűen berendezve? Az állandó kiállításra – pénzszűke miatt – kis ideig még várni kell, noha a tervek szintjén úgyszólván minden készen áll, hogy a nagy múltú intézmény a harmadik évezred emberének természettudományos érdeklődéséhez igazodó tárlattal várja a látogatókat. Amíg a szükséges anyagiak birtokába nem jutnak, időszaki kiállításokkal várják az érdeklődőket. A családokat és az iskolákat legelébb. A szeptember 10-i bemutatkozásra nem is egy, de hat időszaki tárlattal készültek, az ezeket egymás mellé rendelő központi gondolat: a repülés az élővilágban. E témakör hangulati előkészítésére szolgál a kupolacsarnokban már látható fotókiállítás, és ezt érinti az egyik legjelentősebb külföldi természetfotósnak, Frans Lantingnak a tárlata is. Lanting, aki olyan nagy nyugati lapoknak dolgozik, mint a Life, a Stern, a Figaro, nem egészen ismeretlen a hazai közönség előtt. Munkájával több alkalommal is foglalkozott a National Geographic Channel. Budapesti kiállítását is a National Geographickel közösen rendezi meg – Párizs, Milánó, Bázel, Berlin és Tokió után – a Magyar Természettudományi Múzeum.
Külföldről érkezik a budapesti kiállítás másik szenzációja is, a Tollas dinoszauruszok című összeállítás. A Magyar Természettudományi Múzeumnak nem ez lesz az első dinoszauruszbemutatója. Évekkel ezelőtt – ugyancsak angol közreműködőkkel – a Várban elképesztő méretű kiállítási tárgyakkal szemléltették, milyen lehetett a Föld, amikor ezek a különös élőlények lakták be felszínét. Az akkori sikeren felbuzdulva – kétszer annyi látogatója volt annak a kiállításuknak, mint a Szépművészeti Múzeum Monet-tárlatának –, de a legújabb kori dinóláznak is hódolva kérték kölcsön londoni társintézményüktől a világhírű kínai dinoszauruszleleteket. Természetesen a dinómadaraknak a tudományos ismeretterjesztésben betöltött szerepével is számolnak a kiállítás szervezői – mondja Vásárhelyi Tamás. Ezek a mintegy hatvan–hetven millió évvel ezelőtt élt tollas őslények ugyanis az evolúcióelmélet hiányzó láncszemei a kutató és a laikus számára egyaránt.
A Kínában megtalált és Angliában kiállítási tárgyakká „előléptetett” ősmadarak szomszédságába magyarországi rokon kerül. Egy ifjú honfitársunk ugyanis, Ősi Attila a Bakonyban dinoszauruszmaradványokra bukkant. Ezt a leletet – miután a tudományos világ minden kétséget kizáróan hitelesítette őket – most tárják először a nyilvánosság elé. Majd pedig, hogy a kiállításlátogató a lehető legteljesebb képet kapja a dinoszauruszokról, a rendkívül változatos egykori őslényvilágról, Nagy Szilvia viaszból készített rekonstrukcióit is kiállítják az ősmaradványok mellett. A természettudományi múzeum saját gyűjteményéből állítják össze a tárlat ötödik fejezetét Repülés az élővilágban címmel. A hatodik részt pedig a legkisebbeknek szánják, múzeumpedagógiai foglalkozásokra is alkalmas dinójátszóházat alakítanak ki számukra az új kiállítótérben.
Az 1802-ben a nemzet könyvtárával és múzeumával egy időben alapított természettudományi gyűjtemény sorsa mostohább volt a vele egyszerre létesített intézményekénél, az alapítóról elnevezett Országos Széchényi Könyvtárénál és a Nemzeti Múzeuménál is. Árvíz sújtotta, tűzvész pusztította, háborúk tizedelték tiszteletre méltó állományát, méltó és végleges saját otthon eddig még sohasem adatott neki. Költözködött és szűkölködött, helyreállított és veszteségeket pótolt, miközben a lakosság egyre nagyobb érdeklődéssel fordult felé. Még a XX. század utolsó évtizedében is azt jósolták a borúlátók, soha nem lel végleges otthonra a Magyar Természettudományi Múzeum. Az az épületegyüttes azonban, amely szeptember 10-én nyitja meg kapuit a nyilvánosság előtt, nem a pesszimistákat igazolja. Hanem azokat, akik azt mondogatták, nemcsak nagy szavakkal lehet itt felzárkózni Európához, de a tudományos ismeretterjesztés és a kutatás területén is. Ha van hozzá néhány jó gondolat, erős akarat meg lankadatlan türelem. Erről is szól az immár európai társintézményeivel azonos színvonalon működő múzeum szeptember elején kezdődő története.
ortodox keresztény
Amerikában a fiatalok kétezer éves választ találtak a modern káoszra
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!