Ügyes javaslat

A véleményformáló „sajtó-nehéztüzérség” 2000-ben kezdte meg a hatalmon lévők jövőképének komolyabb ágyúzását. Talán véletlen egybeesés csupán, talán ennél többről van szó, mindenesetre míg a fronton folyamatosan támadták a jobboldal atavisztikusnak tartott elképzeléseit, addig a hátországban eleinte lassan, bizonytalanul, de azonnal a „legmagasabb fórumokon” jelent meg a hazai baloldal ideológiai kiútkeresésének számtalan dokumentuma.
Ahhoz, hogy a szocialisták eséllyel vegyék fel a harcot a jobboldali kormányzat ellen, több fontos dologra volt szükségük: elméleti háttérre, kampánystratégiára, miniszterelnök-jelöltre és persze pénzre is. Az üzleti életben mind kevesebb örömét lelő Gyurcsány Ferenc az első három területen bevallottan is próbálkozott, de azt a feltételezést, mely szerint jelentős összeggel támogatta volna az MSZP választási kampányát, többször is határozottan visszautasította. Miniszterré történő kinevezése után mindössze két szerénynek mondható Medgyessy-vacsora számlakiegyenlítését vállalta magára. A szóbeszéd szerint ezeknek a baloldali összejöveteleknek nagy szerepük volt a maga módján mindinkább elméleti kérdések felé forduló üzletember nézeteinek formálódásában.


A politikai visszatérést közgazdászként jegyzett cikkek készítették elő a kilencvenes évek végén, melyek alapján szocialista körökben egyre gyakrabban nevezték a dúsgazdag üzletembert a párt főideológusának. Sokan úgy vélik, hogy Gyurcsány javasolta Medgyessy Pétert miniszterelnökségre, ám ezt a feltételezést a vállalkozó szintén szerényen visszautasította: „A szóbeszéddel ellentétben nem én találtam ki, hogy ő legyen a miniszterelnök-jelölt, hanem a Magyar Szocialista Párt elitje, amelybe egyáltalán nem tartoztam bele, és amely sokkal inkább informális, mint választott elit.” Legalábbis így emlékezett a Mozgó Világban 2003-ban megjelent, Ráday Eszterrel készült interjúban. Lehet, hogy csakugyan így történt, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy a volt KISZ-vezető hamar Medgyessy mögé állt. Saját emlékei szerint Medgyessy Péter kereste meg őt és kérte – cikkeire hivatkozva – támogatását. E közlés lényege nem is Medgyessyvel kapcsolatos, hanem az MSZP elitjével, melyet már a választás előtt is többször hevesen bírált, de a harc folytatódásáról 2003 végén, 2004 elején csak kósza pletykák szóltak. A jelek szerint a híresztelések igazak voltak, és a hatalmi harc természetéből adódóan nem volt elég a választásokon aratott győzelem.
Ezeknek a folyamatoknak komoly előtörténetük van. A kilencvenesek évek végén egyre súlyosabb identitásválságba sodródó párt kiútkeresései Gyurcsány fellépése előtt még baloldali körökben sem okoztak egyértelmű lelkesedést, az 1998-as választási vereség után készült Szociáldemokrata charta, valamint a többi elvetélt kiáltvány és reformszocialista programjavaslat nem tudta betölteni azt a tátongó űrt, mely a hazai baloldal eszmerendszerében keletkezett a marxizmus bukása után.
Igazság szerint egy ideig Gyurcsány megjelenése sem keltett komolyabb feltűnést a baloldal ideológiai piacán. Az 1999. május 28-án a Népszabadságban közölt cikke – MSZP-megújulás: balról közép felé – illusztrációjaként például az ötletes szerkesztő egy olyan Marabu-rajzot választott, melyen üres szoba látható, a karosszékben Grimm-meséket olvasó felnőtt, a sarokban pedig a sok rémség hallatán összebújva szorongó gyerekek. A pártideológusként visszatérő üzletembert ekkor még nehéz volt komolyan venni, mindaz, amit a globalizációról, a kelet-európai demokráciákról vagy a XX. századi magyar történelemről írt, jó esetben a lap többi oldaláról már megismert publicisztikák közhellyé sekélyesedése, rossz esetben pedig valami mulatságosan naiv maradvány a rendszerváltás előtti időkből. Az biztos, hogy az írások átlagos színvonala nem indokolta a későbbi kiemelt sajtófigyelmet, a véleményformáló elit támogatás- és bírálatözönét.
Nagyvilágról alkotott nézeteivel szemben sokkal érdekesebb mindaz, amit magáról a baloldalról, annak helyzetéről gondolt. A javasolt kiút – erő, büszkeség, bátorság – is figyelemre méltó, persze más szempontból. A politikai életbe visszatérő üzletembernek először is helyet kellett keresnie magának. Ezt a volt pártelit elleni támadással, a működési zavarok leleplezésével készült kiharcolni magának. A baloldal válságának öt okát sorolta fel – az MSZP számára csöppet sem mellékesen – a magyar társadalom középrétegeinek megnyerését javasló 1999-es cikkében. A „régmúltban” elkövetett bűnök miatt érzett szégyent; a korán jött választási győzelmet 1994-ben, amely megakasztotta az MSZP belső átalakulását; a párt kihátrálását Bokros Lajos mögül; a pártelit egy részének tisztázatlan üzleti kapcsolatait; és azt az őszinte félelmet, hogy a baloldalt csupán a hatalom viszszaszerzésének vágya tartja össze. Valamennyi felsorolt, de a biztonság kedvéért bővebben nem részletezett tényező súlyos vád volt a párt irányítói ellen, és különös látlelete a múltja miatt szorongó hazai baloldalnak. (Persze ezt a váratlan felismerést, a szerző szerint minden alapot nélkülöző lelkiismeret-furdalást kell a legkevésbé komolyan venni. Másfél évvel később Gyurcsány már azt részletezi Az Orbán-csomag című, kifejezetten a hatalmon lévő kabinet lejáratását célzó írásában, hogy a magyar lakosság „Kádárt a XX. század egyik legnagyobb politikusának tartja, a kommunista első titkárnak szobrot állítana”.) Ugyanakkor az elemzésből nem derül ki világosan, hogy a hazai választópolgárok számára milyen előnyökkel kecsegtet egy ekként jellemzett politikai csoportosulás hatalomra törése, miért adná szavazatát bárki is e kétes vállalkozáshoz. Igaz, naivitás lenne elvárni, hogy az ország érdekeiről essen szó egy párt megsemmisítő bírálata kapcsán, és milyen különös, hogy a közelmúltban végrehajtott puccsszerű vezetőcsere kommunikációja is hasonló szinten zajlott, a harci cselekmények közepette még csak elvétve sem vette a fáradságot valaki arra, hogy a válságot kívülállóként szemlélőket meggyőzze arról, az ő érdekeiket szolgálja Medgyessy gyors menesztése.
Gyurcsány cikkének legérdekesebb része persze az üzleti összefonódások említése, amelyet a kissé kusza szerkezetű opusban később bővebben is kifejtett: „Az MSZP alakulása óta súlyos terhet cipel. Az elmúlt években a professzionális politikusainak jelentős részét átláthatatlan tartalmú és érdekbázisú kapcsolat fűzte az üzleti világ szereplőihez. A sejtésekkel és sejtetésekkel teli világ összeroppantotta a párt morális hitelét. E körben a politikai képviselet a hatalmi befolyás egyszerű értékesítésévé silányult” – bírálta bátran pártját Gyurcsány Ferenc, az Altus Rt. teljhatalmú ura, a különféle budapesti ingatlanok eladásában, privatizációjában politikai befolyását pénzért amúgy törvényesen felhasználó Medgyessy Péter majdani tanácsadója. Öngól? Utólag annak tűnhet, 1999 májusában azonban más volt a szöveg üzenete, mint amit ma gondolunk.
Kérdéses, hogy a szerző kormányfőként mennyire tartja vállalhatónak azokat a gondolatait, amelyeket a hatalom megszerzéséért folytatott kíméletlen küzdelem hevében megfogalmazott. Valószínűleg az üzleti érdekek politikai képviseletéről többször leírt, elmondott vélekedése most végre megvalósulhat. A globalizációról 2000-ben készített eszmefuttatás éppúgy a hazai politika gazdaságkiszolgáló vonakodását nehezményezi, mint az 1996-os fésületlen interjú. „A magyar politikai elit idejétmúlt szerepek foglya. Úgy viselkedik, mintha kizárólagos feladata volna az ország képviselete, mintha elhinné, hogy politikusok egymás közt megállapodhatnak a világ sorsáról” – írta A globalizáció vesztesei néven ismert dolgozatban, mely címével ellentétben legalább harmadában az Orbán-kormány bírálatával foglalkozik, és viszonylag kevés megoldást kínál a felcsigázott olvasónak. Mit tehetne az ország, hogy ne legyen vesztese a mindent elsöprő globalizációs áradatnak? Komolyan vehető-e az a javaslat, hogy a mindenkori kormányzat az ország képviselete helyett inkább csak egyes hazai nagyvállalkozások képviseletét végezze? Csakugyan minden megoldódik majd ezzel? Talán hamarosan meglátjuk. Képzeljük csak el, milyen különös és eleinte alighanem visszatetszést keltő lesz, ha az ország első embere pozíciójából eredő tekintélyét veti latba mondjuk egy orosz tárgyaláson, hogy alumíniumipari érdekeltségei üzleti útját egyengesse. Pedig nem történne más, csak az, amit javasolt: a kormányfő az ország érdekei helyett bátran egy szűk, ám társadalmi szempontból tagadhatatlanul meghatározó réteg ügyeit képviseli majd.


A hatalom megszerzéséért vívott küzdelem közepette azonban az elméleti kérdések csak apró kitérőt jelentettek, és a 2001. március 30-án megjelent Reform és kiegyezés című írás a korábbiakhoz képest még leplezetlenebb támadást intézett Kovács László és az MSZP pártvezetése ellen. A valódi fordulatra azért van szükség a szerző szerint, mert az MSZP szavazóbázisában felülreprezentáltak a „városban lakók, a középkorúak, az idősebb korosztályok, a magasan kvalifikáltak – azaz a közép- és felső középosztály tagjai”. Sajnos Gyurcsány nem említi meg, milyen kutatások egybehangzó eredménye ez, s így az olvasóban él a gyanú, hogy e rózsásra festett képben kissé összekeveredett a valóság a vágyakkal. És hogy ezt a szerző is sejti, az a következő bekezdésből világosan kitetszik: ha a Fidesz sikerrel képviseli a középosztály érdekeit, akkor az MSZP zsákutcába kerül, mert szavazói csak a felső tízezer és a társadalom peremén élők köréből fog verbuválódni, ez pedig óhatatlanul azzal jár, hogy egyik csoport (osztály!) érdekeit sem tudja hatékonyan érvényesíteni.
2004-ben ezt úgy fordíthatjuk le, hogy meglehetősen groteszk a milliárdos politikus-vállalkozón számon kérni a leszakadt rétegek valódi érdekképviseletét. Hiszen a politikusnak – mint azt az előző dolgozatból is tudjuk – elsősorban a nagytőke érdekeit kell kiszolgálnia. „Sérülékeny mindenki, aki kicsi, aki nem tud növekedni, aki befolyását nem tudja kiterjeszteni másokra, függetlenül attól, hogy államokról, vállalatokról vagy emberekről beszélünk. A globalizáció az erősek világa.” Kissé nyugtalanító, hogy ezt követően a sérülékeny kicsikről már nem is esik több szó – ők bizonyára halálra vannak ítélve.


Az MSZP reformjának lényege az lenne, hogy tényleges politikája forduljon balra, kommunikációja pedig nyisson jobbra. „Csak így állítható helyre az MSZP politikájának és arculatának megbomlott egyensúlya” – véli a szerző. Ezt a tagadhatatlanul ügyes javaslatot másképpen úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az MSZP igyekezzen mást elhitetni magáról, mint ami valójában. A feladat sokrétű, és mind a mai napig számtalan kimunkálandó területe van a jobbra nyitott kommunikációnak. Sajnos azonban a kommunikáció formálói sok évtizedes fixációk miatt nem értették meg, mit kíván tőlük a párt. Így aztán Gyurcsány Ferenc még 2003-ban is úgy látta, hogy a „nemzeti közép” szlogen – annak ellenére, hogy Csurka István találta ki tíz évvel korábban – azért volt sikeresebb a „demokratikus középnél”, mert a választók nem érzik eléggé nemzeti pártnak az MSZP-t. Sajnos azonban mindenkinek nem lehet kedvezni, és mint egy Fodor Gáborral tartott 2003-as beszélgetésből is kiderült, a „nemzeti” szó a szabad demokraták számára nem elfogadható.
Mindenesetre az 1999-es Reform és kiegyezés hirdette meg azt a célt, hogy az MSZP hódítsa el a középréteget: „A politikai közép igényeit be kell emelni a szocialista párt politikájába. (…) Az MSZP által kínált alternatíva nem az elmúlt három év egyszerű tagadásán, felszámolásán alapul.” Majd következik a baloldali meghaladás doktrínája, mely lényegében az Orbán-kormány eredményeinek megszüntetve megőrzése lenne, ami egy világnézeti klub veterán tagjához illően dialektikus álláspont. Persze sajnos mindebből nem derül ki, mennyiben kommunikációs tanács pártja számára és mennyiben program a jobboldali eredmények átvétele, de a nemzetközi tőke visszaszorításának kísérletét, illetve a hazai nagyvállalkozások erőteljesebb állami támogatását alighanem nagyon is őszinte szívvel javasolta a szerző. A Reform és kiegyezés végezetül visszatért kedvenc témájához, a pártelit ostorozásához: „Az újra és újra kirobbanó viták mögött nem lehet nem észrevenni a tényt, hogy a tagság és a véleményformáló pártértelmiség jelentős része egyre kevésbé hiszi el, hogy az MSZP vezetése változatlan működéssel és személyi összetétellel alkalmas a választások megnyerésére. Eközben a párt régi-új öregjei szinte csorbítatlan befolyásukat használva fokozzák a pártelnökségre nehezedő nyomást.” Vagyis olyasféle dolog történt, mint amikor Rákosi elvtárs eltávolodott a dolgozó tömegektől. A nemzetközi munkásmozgalom és a hazai baloldal történetében már sokszor előfordult a mostanihoz hasonló helyzet.
A pillanatnyi igények, célok érdekében publikált alkalmi cikkek után – már-már karnyújtásnyira a hatalom megszerzésétől – készült el a Merjünk baloldaliak lenni! című vitairat, mely minden erénye és egységessége mellett több szerző munkájának látszik. Ezt a szöveget nem túlzás egy kissé „lebutított” választási programhoz hasonlítani, melyben bizonyos kérdések talán csak a terjedelmi korlátok miatt nem tudtak megjelenni. Tetszik, nem tetszik, az összefüggő szöveg – már ez is újdonság! – mögött fölsejlik egy, a foxi-maxin szocializálódott és a Kádár-kor gondolati sémáiba kényszerített, de sok tekintetben divatos szólamokat is magába olvasztó egységes világkép. Az utóbbiakra példa a sűrű és olykor nehezen értelmezhető hivatkozás a posztmodernre, harmadik útra és a nyugati szociáldemokrácia mintáira. De mielőtt az olvasó belealudhatna a szövegbe, egyszerre csak rávigyorog néhány efféle mondat: „A magyar jobboldalt általában hidegen hagyják a növekvő társadalmi különbségek, amelyeket a természetes rend által meghatározottnak, így végül is helyénvalónak tekint. A hagyományos magán- és helyenként keresztény valláserkölcs védelmezőjeként befelé forduló, piac- és globalizációellenes politikát folytatnak. Nem érintette meg őket az amerikai és a brit konzervatívok neoliberalizmusa, nem váltak újkonzervatívvá. Maradtak előítéletesek majd mindennel szemben, ami az elmúlt évtizedek terméke. Nem tudnak mit kezdeni a globális világban csak korlátok között létező szuverén nemzettel, a megváltozott családi szerepekkel és a nem hagyományos családban élők gondjaival. Értetlenül figyelik a televíziós tömegkultúra terjedését, idegenkedve tekintenek a modern művészetekre.” És így tovább. Adva van egyrészről a haladó és nemzetközi baloldal, másrészről a provinciális és maradi jobb. És ettől a banális ostobaságtól kezdve voltaképpen nem sok olvasnivaló akad a szövegben.
Bizonyára nem véletlenül, a szerző KISZ-es előéletéből következően ötlött fel benne e riasztó brosúraszöveg. Inkább nagyon is szándékosan szerkesztette bele a fenti sorokat, jól tudván, hogy az MSZP minden változása, alakulása ellenére lényegében mégiscsak az osztályharcok világában érzi jól magát, és a tagság ilyen ismerős fordulatokkal szólítható meg. És hogy ettől a színvonaltól – esetleg – már a szerző is eltávolodott? Több okból sem számít. Részint azért, mert egész életútja olyan meghatározó változások sora, amelyek meglehetősen marginálissá teszik a személyes meggyőződést. Másrészt a hatalom megszerzése a jelek szerint talán nem is cél, hanem eszköz, hogy a nagy gondolatkísérlet végre igazolást nyerjen.
Vége