Ünneplőben Mammon előtt

Nagyvárosi hétvége. Megtelnek a közösségi élet álszínterei, a pszeudopiacok, az egykori fórumok beteges utánzatai, a maguk tápkezelt fikuszaival, járólapot fényesítő szökőkútjaival, neonfényes légtereivel, amelyekben hasítani lehet a pacsuliszagot. Tolong a sminkelt tömeg, kémlel, fedetlenül hagyott receptorai ingerelve: hihetetlen ajánlatok bődülnek a hangszórókból, meglepő nyereményakciók rikítanak minden szabad felületen, és a plaza, a testpiac nagy visítássá áll össze, a hagyományos polgár rögvest migrénes rohamokat kap, szédül, szeme vibrál, csillagokat lát.
És mégis, a szentélyek tele vannak, a fogyasztás oltárán végtelen tömegek áldoznak, miközben a hírmondónak megmaradt fővárosi parkokban csak néhány néma nyugdíjas ballag, hátrafont kézzel, szürke galambok között. A praktikus élet kivonul a természetből, és elfoglalja pozícióját a kor természetazonos színezékekkel ecsetkezelt festményén, hatalmas pénztárgéppel a háttérben.
A vasárnap továbbra is az együttlété – csak a kivel és a hol változott. A rutinosabbja a plazázás előtt barkácsboltokba, bútoráruházakba jár, ott sem esik az eső, megy a légkondi, és vígan lehet álmodni egy hiánytalanabb világot.
A divatos bútoráruház dekorációs termékei között csomagolt kavicsot lehet kapni. Kavicsot. Olyan Duna-partit. Szép csomagolásban, legalább húsz-harminc formás kis kavics jut egy porcióba, tündérik, tiszták, hibátlanok, haza lehet őket vinni háromszázért, otthon ki lehet bontani, majd a térkezelés szigorú szabályai szerint el lehet helyezni a dekorációnak szánt természettöredéket az ezerért vásárolt üvegtálon. A teljes harmónia, a szanaszét folyó csí megtartása, és a jin-jang összhangja érdekében a kavicsokat ábrázoló fekete-fehér fotókat is szükséges megvásárolni, natúr fakeretben a kézzelfogható kövek fölé lehet ugyanis őket rakni, és akkor az nagyon jó.
A dekorációs osztály körül nemzedékek vonulnak egy irányba, költöző madarak; állandó költözésben vannak: nagyobb ágyra, színesebb konyhabútorra várnak, most a biztonságtesztelt fotelek, karosszékek izgatják őket, belehuppannak azokba, és elégedetten nyögve konstatálják, hogy a bútoráruházban kifizetődő dolog időzni. A fiatalabb párocskák az olcsó kanapék osztályán puszilnak egymás orcájára cuppanósat, az idősebbje az emeletes gyerekágyak méreteit fürkészi, de ez csak átmeneti állapot: a lényeg az alagsori katymaszok ingerlő világa: faliórák, műanyag kaspók, üde zöld művirágok, gyertyatartók költői rendetlenségben.
Egy hete nem csináljuk, nem engedsz magadhoz, ráadásul elköltöd a pénzemet, harsogja vörös fejjel egy hétköznapi gorilla a bútoráruházban, megszeppent szerelme idegesen csúsztatja napszemüvegét hirtelenszőke hajába; nem, nem vesszük meg a mécseskészletet, harsogja tovább a nagydarab úr, hozzátéve ideges-viccesen, hogy hazafelé a cseszkó gazdaságos áruk boltjában tizedennyiért beszerezhető, átvehető a mécsfény. Nem veszik most meg, kész tragédia.
A gazdaságos áruk repülőtér méretű boltjában kész családok vonulnak fel, felróható nekik, hogy csak a filézett csirkéért jöttek, meg néhány üveg ászokért, mégis húsz centi vastagon rakott kocsit tolnak már, nem lehet ellenállni a polcok áruhalmazának; a nagy családi vásárokra specializálódott szupermarketek pénztárosai sóhajokat, sirámokat hallgathatnak aztán egész nap, mert húszezer-egyszázhetvenöt lett az olcsó ászokból meg a csirkehúsból.
De el innen, vége a szomorúságnak, az áruházi kitérők után feloldozás nyerhető a vásárlási ösztön legnagyobb szentélyeiben, a végső stációnál. A kerületi plaza műfogsoros mosolykínálata enyhíti a kedélybántalmakat, ha az egész család nem is, de a fiatalabbja az országos kék túrára benevezhet a körfolyosókon tett kirakat- és ülepnézegető séták hossza alapján.
A konzumszentélyek elrendezése a római fórumok hagyományát csempészi vissza riasztó magabiztossággal: a központi téren enyhülést adó kutak, padok, egymással diskuráló természetes személyek. A csinos kis fórumok csempére illesztett, steril tavernáiban remekül lehet kávéhabos szájjal früstükölni, el lehet merengeni a munkaszüneti nap csodálatos szabadságán, fellapozva a pofás kis életmódmagazint, amiben a sztár vagy elválik, vagy nem, elképesztően intelligensen meg lehet vitatni az összes ismerős magánéleti botrányát, lenyalni közben a kávéhabot az ajkakról, s fizetni háromötvenet a zserbóért, ha van.
A folyosók a mezővárosi vásárok élettel telt labirintusát utánozzák: ravasz kofák helyett negyvenkilós lányok noszogatják a potenciális vásárlóerőt a költésre, a férfiruházati boltokban pedig érdekes külsejű, pillanatnyilag megmondhatatlan nemű, ám eredendően hím lények jelzik, hogy a márka kötelez, a szatén pedig jól áll. A szentélyben amúgy is ünneplőben kell Mammon előtt allelujázni. Ünneplőbe öltözve, zsírúj telefonnal a nyakban, piercinggel minden testtájékon. Kis séróigazítás a kirakat ujjlenyomatos üvegében, ahonnan visszaverődik az unalom keserű szájszaga, kis parfümözés fül mögé az illatszeres hodályban, gatya szeméremcsontig lecsúszva, alsónemű jelzésértékkel bírva, feltűnően nagy pattogatottkukorica-adagokkal csoszogva az ipari mozi tucatnyi termei felé, ahol majd nemsokára levetítik az amerikai kinematográfia legújabb végtermékét. Ami feltehetően sirály.
Jösztök ma E-klubba? – teszi fel a kérdést a zselés-tüskés festett szőke piercinges a fehér fejkendős, piros, emeletes cipős előember-tekintetűnek. Ja, asszem a múlt szombaton, ordítja vissza a fülhallgató drótjai közül a csótányroppantó cipős, mert inkább discmanről hallgatja a legújabb román slágert, mint a plazarádióból, ahol ugyanaz megy, naponta százötvenkétszer, hogy a földszinti presszóslány, aki pont a cipőboltból, a vadászati szaküzletből és a saját boltjukból kiszűrődő kereskedelmi rádiók kereszttüzében dolgozik, már egész jó chisinaui dialektusban nyomja, hogy nu ma nu ma iei, és mind a kettő rág, bólogat, és egy középkorú déli nőhöz illően édes parfümtől szaglik, mert Euroamerikában beköszöntött a génkezelt kukorica és a férfimanökenek évezrede.
Várnak, a szökőkút alatt, félig a korláton ülve, a Bombával a kezükben, mert este kezdődik a pörgés, kell az energia; de most még ráérnek, a csajok cuccokat próbálnak, nagyjából ugyanazt, mint amit az aluljáróban lehet kapni, feleannyiért; „a szemfestékkel esetlegesen öszepiszkolt ruha árát megkel fizetni” – áll egy, a próbafülke fölé szögezett papírtálcán golyóstollal odavésve, egy kissé mássalhangzó-hiányosan és zavarosan, és a zsírfoltos papírtálca körül csillog, illatozik és zenél a plaza, a jobb sorsra érdemes költőkről elnevezett utcáin hömpölyög egy generáció legalja, bokáig érő, szőrös szélű kardigánban, rózsaszín műbőr retiküllel és hegyes orrú boszorkánycipőben – amit végül mégiscsak az aluljáróban vesznek meg a kínainál, ahol minden kéteze’-öccá’ –, és ez az öltözék olyan, mint valami konkrét törzsi jelzés, amelyről a plazacicák és kozmogörlök felismerik egymást, bárhol, bármikor. A plazacicák ugyanis mindig, mindenhol legalább ketten vannak. (Megdönthetetlen axióma.)
A sales menedzser asszony – huszonhét és negyvenkettő, valamint egy velneszkúra és egy salaktalanító víkend között – csak vasárnap ér rá vásárolni, egyedül, mert idegesítik az emberek. Néha az első szinten, ahol a mozgólépcső majdnem beleszalad a parfüméria tükörablakába, úgy látja, minden tökéletes rajta, és belebódul a szinglilétbe, mint Carrie Bradshaw nulla-nullás magyar verziója, de a kosarakba szórt akciós márkák felett aztán rájön: ez csak Pest, és ahogy nekirohan egy gyerek, megdermed, mert erre még nincs felkészülve.
Valamit viszont vacsorázni is kéne, persze a végén úgyis pizzát rendel, a pizzafutárra legalább érdemes várni, de már a földszinten van, és unottan válogat a zöldségek között, idegesen kocogtatja a francia manikűrös kezében a slusszkulcscsal a bevásárlókocsi reklámmal betekert fogantyúját, míg az alkalmazott – akinek a feje fölött legalább három centivel átnéz a narancssárga spanyol tűsarkúján hintázva – leméri a három darab paprikát, az avokádót és a licsit, nem mintha komolyan gondolná, csak jól mutat valami színes a nyers színű skandináv bútoron – önmagában a hűtőmágnes nem öltözteti a konyhát, aztán a takarítónő csütörtökön, amikor ő túlórázik egy eltévedt e-mail miatt, úgyis kidobja az egészet.
Hogy ne érezze magát egyedül, aromagyertyákat is vesz, és füstölőket, még jó, hogy a keleti kultúra is képviselteti magát a város közepén (van Bahia bolt), ez a thai-chis izé nyugtatja a lelket, igaz, az elég zavaros, hogy mindennek mi köze van a feng-shuihoz és a füstölőkhöz, meg Buddha beszédeihez, amit a múlt héten megvásárolt a megaLibriben, angolul – majd egyszer beleolvas, de mostanában nincs erre ideje.
– A nagyi vár – hallja a háta mögül a kijáratnál, és az újabb gyerek elől a parkoló felé menekül, míg a kis átkozott azt üvölti, hogy nem érdekli, big macet akar és nagy kólát, mint a többi, normális gyerek, de az anyja, mert a gyes, a gyerektartás meg az éjszakás műszakért kapott pénz a rezsire is alig elég, némán rángatja tovább. Valaha, régen főiskolára járt. (És a társadalom máma már nem hasad tovább.)
A többiek, a szerencsésebbek ott ülnek már a bohóccsúszda árnyékában, azzal a szülővel, amelyik éppen nem dolgozik; 2004, ünnepnap a nagyvárosban, és amíg Magyarország kedvenc sült krumpliját nyelik (kecsappal), már megint túl nagy a zaj ahhoz, hogy beszélgessenek, még jó, hogy valahonnan hátulról, kellemesen megszólal a nu ma nu ma iei; és ha nem villanna be nyolcvannégyből, az előző évezredből egy családi ebéd képe, rendben is lenne ez így, a fűrészporszag, a fűrészporíz, a fűrészporzene, a műanyag tálca és a gyerekfejmagasságban elhelyezett monitorok, de bevillan, és valamitől hirtelen megkeseredik a legnépszerűbb íz, vissza kell hát menni a plazába, venni valamit, gyorsan, akciósan, az jó kedvre derít, nincs honnan elkésni, hétvége van, úgyis mindenki vásárol, vagy a multiplexben van – azok a filmek legalább szórakoztatnak, mert ezt a rohadt életet nem lehet elviselni. Az életet, a szabadnapot, az ünnepet, a vasárnapot. Vasárnap van Budapesten, Magyarország nagyobb városaiban, vasárnap a kontinens és a golyóbis metropolisaiban. Vasárnap, üvegfalak, fémrudak, napfénytetők alá száműzött vasárnap.
És vasárnap van Padovában is, a Via del Santón, az árkádok alatt, ahol cikcakkban törik a szeptemberi nap fénye az oszlopsorok között, és diákok tekernek felfelé, a belváros felé. Come sta, Sandro? – kiabál át az úton a giccsárus fiú, és Sandro hátraköszön, csak úgy a bringáról, aztán leszáll, beszélgetni, mert tulajdonképpen nem siet, a kis kávézó kiszőkített tulajdonosnője meg karba tett kézzel támasztja a bolt ajtaját a giccsárus fiú kocsijával szemben. Igaz, hogy a rádióból most is szól a nu ma nu ma iei, de legalább még egy kicsit ráér állni a napon. Aztán biccentenek egymásnak, mert a székesegyházból a nagymiséről özönlik ki a tömeg, Szent Antal valahol az oltár mögött épp kategorizálja a speciális kéréseket – a presszósnőét és a giccsárusét is, akik abban reménykednek, hogy ma is menni fog a bolt, csak úgy szerényen; tisztességesen.
És meglehet. Padovában vasárnap nincsenek nyitva a szupermarketek.
Itt viszont mindennap vasárnap van.