Világok harca

Ne térj le a jó útról szeszélyből, de tudj rosszat cselekedni szükségből – hirdette Machiavelli már öt évszázaddal ezelőtt. De mi van akkor, ha már a választás sem lehetséges? Az iraki háború megindulásakor is sokan gondolták azt, hogy a Szaddám Huszein-i birodalom romjain egyhamar nem tartanak általános választásokat.
Ijád Allávi miniszterelnök nemrégiben javaslatot tett egy Irakkal kapcsolatos iszlám konferenciára, és már az is kiderült, hogy októberben vagy november elején tartanák meg egy arab országban. Témája Irak pacifikálásának és újjáépítésének hatékonyabb segítése lenne a jövő januárra tervezett iraki választások közeledtével. Sokatmondó tény ugyanakkor, hogy Colin Powell amerikai külügyminiszter éppen a napokban ismerte el, az általános erőszak gondokat okozhat a januári időponttal kapcsolatban. Mindenesetre furcsa, hogy Powell máris leszögezte, nincs szükség százszázalékos részvételre, más szóval nem a részvételi arány, hanem maga a választás léte is elegendő az esemény legitimizációjához.
Az új iraki politikát és a sokat emlegetett, már-már közhellyé csépelt demokratikus kibontakozást több tényező is gátolja. Nehéz elképzelni szabad választásokat egy olyan országban, amelynek a részei teljesen elkülönülnek egymástól, és másfél éve önálló életet élnek. Irakban tíz kilométerenként ellenőrző pontok, fegyverrel hadonászó ilyen-olyan milicisták keserítik meg az emberek mindennapjait. Szunniták, síiták, türkmének, kurdok harcolnak nemcsak a megszállókkal, de egymással is. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a különböző népcsoportok pontosan körülhatárolt, zsebkendőnyi birodalmakat építenek az egykori Irak romjain, így aztán nemigen létezik bármiféle közös akarat, érdek, terv a jövőre nézve. Nem is lehet ez másképp egy olyan országban, ahol az új politikai szervezetek tucatjai mellett százféle magánhadsereg működik, s ahol gyakorlatilag mindenkinek a kezében fegyver van, ennek következtében általános zűrzavar uralkodik.
A propaganda és a napi valóság tehát egészen más képet mutat. Az iraki emberek nem egy kétes legitimitású kormányt, hanem sokkal kézzelfoghatóbb dolgokat szeretnének. Mindenekelőtt alkalmi munkára, valamifajta megélhetésre vágynak, hiszen a huszein-i időszakhoz képest drámaian felszökött a munkanélküliség. Továbbra is megoldatlan kérdés a hadsereg és a rendőrség működése. Az új Irak letéteményesének tekintett hivatalos emberek nagy része összejátszik az ellenállókkal, híreket, fegyvereket, segélyszállítmányokat adnak és vesznek. A kollaboráció mindeddig nem tapasztalt mértékben elöntötte az országot. Az általános káoszban a „hagyományosnak” tekinthető korrupció mellett megjelent a szervezett bűnözés, Bagdadban például felvirágzóban van a prostitúció és a drogkereskedelem. Rendszeresek az utcai összetűzések, a hatóságok nappal sem képesek szavatolni a rendet. A nyugati javakat és érdekeltségeket nagy létszámú magánhadseregek védik, olyan díjazásért, amelyről egy iraki rendőr nem is álmodhat.
Lenne tehát megoldandó feladat bőven, ha nem dúlna a világok harca a sokat szenvedett Irakban. Ez a harc azonban természeténél fogva sem alkalmas a rendezésre, hiszen nem katartikus megtisztulást, hanem a mostaninál is kilátástalanabb helyzetet ígér. Mindeközben a felelősök mást sem tesznek, mint elillant vágyálmaikat próbálják rávetíteni a véres mindennapokra.