Az álomfejtő

Ideje volna már, hogy parázs vita bontakozzék ki Lükő Gábor művei, eszméi, vakmerő ötletei körül. Hogy néprajztudósok tépjék egymás tisztességben megőszült szakállát, s összegző lángelmék menjenek ölre mondjuk a lükői lélekformák, zeneijelkép-értelmezések vagy finnugoreredet-nyomozások miatt. Végül is Lükő Gábort elégszer megtaposták, félreállították ahhoz, egyszersmind eléggé halott már, hogy kapkodva-megkésve fölfedezzük zsenialitását – netán rámutassunk „sarlatánságaira”, kinek hogy. De csak a nagy, tudományközi, terpeszkedő csönd. Telik-múlik az idő, immár megjelent az életműsorozat negyedik kötete is, s a hivatalos tudomány nyeregben lévő képviselői többnyire dacosan vagy megvetően hallgatnak róla.
Pedig Lükőt nem volna szabad megkerülni. Lehet persze ingerülten legyinteni logikai szakadékokon átröppenő meredekebb következtetéseire, helyenként talán túlságosan nagyvonalú szintézisgondolataira, lehet bosszankodni vadabb szófejtésein és esetenként rögeszmésnek tetsző jelképértelmezésein. Lehet kárhoztatni a mellőzöttség gyakori panaszaiért, oda nem illő hadakozásaiért s az őt peremre szorító Ortutay-bérencek elleni csöndes, de olthatatlan haragjáért tanulmányaiban. Csakhogy ez így túl kényelmes volna. Ezzel szépen eltemetnénk a művekkel és alkotójukkal együtt azt az elszántan humánus tudósi alapállást, az olykor megdöbbentően mélyre világító múltkutatást, az egységlátás szenvedélyét és a Kárpát-medencei rokonságkeresést, mely Lükő Gábor gondolatait és bölcseletét oly égetően naprakésszé teszi manapság is.
A nemrégiben megjelent tanulmánykötetben Pozsgai Péter, az életműsorozat elhivatott szerkesztője a néprajzkutató azon írásait gyűjtötte össze, amelyek a magyarság ősműveltségét, a honfoglalást meszsze megelőző kultúra elfeledett emlékeit, az „elveszett” ősepikát, a finnugor mítoszokat és szertartási énekeket ássák ki a királyi kincsekre, elveszett városokra bukkanó régész elakadó lélegzetével és áhítatos, mégis tárgyilagos ámulatával. Lükő Gábor az ómagyar álmok fejtője, aki végigolvassa finnugor rokonaink szarvasepikáját, majd csodálkozva tapasztalja, hogy a románok megőrizték azt, amit mi nem tudtunk megóvni: ugor örökségünk mitikus elemeit. Bartóki hévvel világítja meg a román kolindadallamok tőlünk származó, nálunk nagyobbrészt kikopott, esetleg csak a dunántúli regösénekekben megőrzött szarvasjelképeinek értelmét, motívumainak nem a vándorlását, hanem megszakítatlan folytonosságát, amely az ugor együttéléstől a havaselvi román–magyar érintkezésen át napjainkig nagy, közös és kölcsönös egységet mutat. Román szertartásokban fölfedezi az obi-ugor medvetor szertartási maradványait és sámánisztikus eredetű ráolvasások nyomait. Talán egyes körökben ma is szentségtörésnek számít az a gondolata, hogy „szeretni kell a szomszéd népeket és kultúrájukat, nem csak hidegen ismerni”; vagy hogy a néprajzkutató jobban teszi, ha tudományos és fogalmi rendszerét, történelmi távlatait saját hagyományvilágából szűri le, nem pedig, mondjuk, germán minták alapján. Előfordulhat, nem csupán hivatásos ellenzői berzenkednek hirtelen párhuzamain, az azonban tagadhatatlan: „Ma, amikor a modern művészetekben más világrészek őskori jellegű népi művészetének hatásai gátlástalanul érvényesülnek, saját néphagyományunk hasonló jellegű archaikus emlékei előtt még mindig értetlenül állunk.”
Még mindig, s egyre inkább.
(Lükő Gábor: Hímfi és a szarvas. Táton Kiadó, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)