Püspök úr éppen egy éve nyilatkozta, hogy sötéten látják a jövő esztendőt. Most, hogy a kancelláriaminiszter tanácsadója kinyilvánította: „az anyagi privilégiumok juttatásával a kormány hozzásegíti az egyházakat csekély társadalmi legitimációjuk mesterséges növeléséhez”, szükségesnek látja-e a jóslat felülvizsgálatát?
– Csak megerősíteni tudom, amit 2003 októberében mondtam, sőt, a valóság felülmúlja azt. Ahelyett, hogy nyugvópontra jutottak volna a vitás finanszírozási és az elveinkkel szembeni türelmetlenségről tanúskodó ügyek, csak tovább mérgesednek, sőt újak keletkeznek. A költségvetési viták éleződésekor mégis azt szoktuk hallani, hogy az egyházak már megint mennyi pénzt kapnak.
– Ez a felekezet augusztus végén mégis éppen pénzügyi okból perelte be az Oktatási Minisztériumot.
– Nem könnyű szívvel tereltük jogi útra a tárcával szembeni követelésünket. A minisztérium ugyanis már 2003-ban sem folyósította a kiegészítő hozzájárulást a Református Pedagógiai Szakszolgálat két tevékenységéhez. Azt, hogy szakított a korábbi támogatási gyakorlattal, utólag azzal magyarázta a tárca, hogy az úgynevezett korai fejlesztés és a fejlesztő felkészítés a költségvetési törvény értelmében nem része a gyógypedagógiai oktatásnak. A konkrét történet azzal kezdődött, hogy írtam Magyar Bálint miniszter úrnak egy tisztességes hangú levelet, amiben öt-hat hasonló problémát soroltam fel, s kértem a szíves segítségét. Nem méltatott válaszra. Az államtitkár, akihez az ügy „lekerült”, levelemet önkényesen panaszbeadványnak értelmezte, és megszólítás nélküli válaszában a panasz elutasításáról értesített. Ezután fellebbeztünk a tárcavezetőhöz, de ennek is elutasítás lett a vége. Egy út maradt nyitva: a Fővárosi Bíróság. Reméljük, a bíróságon kiderül, hogy jogos járandóságunkról van szó. Az esélyegyenlőségről szóló deklarációk és főleg a közoktatási törvény fényében ugyanis érthetetlen, hogy a sérült gyermekekre vonatkozó, összesen 18 éves korig szóló, egyházunk által vállalt fejlesztő ellátások kikerültek a gyógypedagógiai körből.
– Hogyan értékeli azt a parlamenti affért, ami akkor keletkezett, amikor az ügyben kérdést tett fel a miniszternek Pósán László képviselő? A bírálat elhárításával megbízott, azóta elmozdított Szabados Tamás államtitkár rosszallta, hogy az országos református tanévnyitón a zsinati oktatási iroda vezetője állítólag „két fogyatékos gyermeket hordozott körbe…, s azt mondta az ünneplő gyülekezetnek, hogy lám, lám, kedves híveim, itt van a két gyermek, akitől elveszik a normatívát”. Csakhogy a zsinati irodavezető ott sem volt az ünnepségen, igaz, egy mozgássérült lány elszavalta József Attila Istenem című versét…
– Ki kell mondjam, a tárcát minősíti, hogy idáig fajult az ügy. Kár volt az ügyben éppen a politikai államtitkárnak megszólalni; a törvény szerint járó támogatások folyósítása nem igényel politikai döntést.
– Apropó, politika: kommentálná, hogy az európai parlamenti választásokkor a kisebbik kormányzó erő több olyan hirdetéssel rukkolt elő, amely arra buzdítja a társadalmat, utasítsa el az egyházi iskolák kiegészítő támogatását?
– Azóta lépten-nyomon azt kell magyaráznom, hogy a kiegészítő hozzájárulás nem „pluszpénz”! Ezt az állami hozzájárulást úgy számolják ki, hogy megnézik, egy önkormányzati iskolára mennyit költenek az alapnormatíván túl, ezt átlagolják, és az „átlag alját” adják a hasonló egyházi oktatási intézménynek. Közben hitéletünket teljes egészében magunk finanszírozzuk, a lelkipásztorokat a gyülekezetek tartják el, vagyis: állami támogatásról csak ott van szó, ahol közfeladatot vállaltunk át. Erre annál is inkább szükségünk van, mivel csak a „holt tőkét” kaptuk vissza: az intézményépületek egy részét. Az azokat működtetni képes háttérvagyont már nem… De megkérdezhetném: a liberálisok miért nem kiáltanak diszkriminációt amiatt, hogy a közalkalmazottakra vonatkozó hatszázalékos bérfejlesztési megállapodást egy kormányrendelet csak az önkormányzati fenntartók számára kompenzálná egy százalék erejéig?
– Más területeken nem jobb a helyzet?
– A kormányzati reformtervek az egyházi fenntartású intézményrendszer teljes szétzilálódásának a veszélyét idézik fel. A bentlakásos szociális intézményeknél az elhelyezés után járó, jelenleg százszázalékos támogatás a tervek szerint úgymond az ápolási szükséglettől, vagyoni helyzettől függően 0, 50, 75, és csak a legjobb esetben lenne 100 százalékos. Nagyon veszélyes elképzelés! Ilyen támogatáscsökkenés mellett álljon ugyanahhoz a rajtvonalhoz mondjuk egy multicég és egy gyülekezet, amely annak idején a Széchenyi-terv szerint jelentős támogatást kapott, de az önerőhöz felvett hitelt még most is törleszti…?
– Hogyan érintené az egyházakat az irányított betegellátás tervezett kiterjesztése?
– Mi „szörnyszülöttnek” látjuk azt az elképzelést, hogy nyereségérdekelt cégek mint térségi egészségszervező szolgálatok dönthessék el egy-egy régióban, hova kerüljön a beteg. Tehát ha egy cégnek úgy tetszik, akkor nem kerül a mi kórházunkba. Persze nem kötelező figyelembe venni az „egészségszervező” cég útmutatását, de aki máshová megy, annak fizetnie kell… Azt is visszásnak tartjuk, hogy ugyanez a profitorientált vállalat, miután fejkvóta alapon hasznot húz a rendszerből, azt is eldöntheti, melyik kórházat támogassa. Így lennének olyan intézmények, amelyeket kétszeresen támogat, és olyanok is, amelyeket kétszeresen sújt ez a koncepció. Mindez szociális alapjogokat sért, hiszen például ha a beteg hívő, hiába szeretne egyházi szolgáltatót igénybe venni, nem ő mondja meg, mi számára a megfelelő alapellátás.
– Nyertese vagy vesztese az egyház a SAPARD előcsatlakozási programnak?
– A hivatalos jóslatok a pénzek „bennragadásáról” szóltak, ám az ellenkezője történt: a keret nagyon hamar kimerült. A sok kormányzati biztatást komolyan véve mi mintegy 600 esetben pályáztunk, hiszen templomaink révén egyházközségeink igencsak megszólítva érezhették magukat a település meghatározó épületeire szóló kiírásban, de csak 19 pályázatunk nyert. Mi tehát nemigen szoktunk nyerni.
– És ha nem pályázatokról van szó?
– Időszerű példával felelek. Bocskai-évet írunk, ám az ünnepségsorozat fővédnökétől, Hiller István kultuszminiszter úrtól, bár kértük, mégsem kapunk segítséget ahhoz, hogy a Bocskai-család kismarjai református templomban feltárt kriptáját közkinccsé, látogathatóvá lehessen tenni. A kicsiny gyülekezet tagjai a helyben feltárt nemzeti kulturális értékekre tekintettel türelemmel viselik, hogy istentiszteleteiket nem tarthatják a templomban…
– Nem magyarázat mindezekre, hogy a keresztény egyházak aligha tartoznak manapság a hivatalos „kedvencek” közé, mivel úgy hírlik, az egyháztagok jelentékeny része nem a mostani koalíciót preferálja?
– Mindenki láthatja: az egyház nem változtatja négyévente a véleményét. Mi semmit nem azért mondunk, mert az valamelyik politikai tényezőnek tetszik; a történelmi egyházakat nem lehet eszközként használni. Tehát nem mi kerültünk közelebb egyik vagy másik párthoz, hanem, úgy lehet, egyik vagy másik párt közelített hozzánk.
– A református egyház már a három részre szakadt ország idejében bizonyította, hogy képes – Németh László szavával – „nemzetragasztóként” is működni. E felelősséggel mennyire azonosul ma a felekezet?
– Az egyház sajátos küldetését szükségszerűen egy történelmi-kulturális-nyelvi sorsközösségen belül végzi. Az eme „közeggel” való kapcsolat, vagyis a nemzet iránti felelősség feladhatatlan és átháríthatatlan a reformátusság szemében. Ezért szólaltunk fel például a délvidéki magyarokat sújtó provokációk ellen. Vagy ugyanezen okból szólunk hozzá a felsőoktatási koncepcióhoz: számunkra az egyetemről, főiskoláról kikerülő fiatal nem egy puszta „termék”, amelynek milyenségét a gazdasági élet szereplőinek kell meghatározniuk. Az önépítés esetünkben nem öncél… Idősotthonainkkal például méltó öregkort szeretnénk biztosítani a hívő embereknek, az egyházi oktatást pedig azért tartjuk fontosnak, hogy a gyermekek, a fiatalok hitben, gondolkozásban, erkölcsi tartásban, a nemzeti kultúra megbecsülésében saját magukat mintegy „össze tudják ragasztani”… Hogy ne széthulló személyiségek tömegéből álljon a jövő magyar nemzedék.
origo.hu
Magyar Péterék beálltak a rezsicsökkentést támadók sorába, de letagadják ezt
