Kisebbségvédelmi deficit az EU-ban

Inkább a térség kisebbségeinek helyzetéről szólt volna a Szent Ignác-kollégiumban tartott konferencia a meghirdetett program szerint, ám a tudományos előadásokból kiderült, csakis tágabb európai kontextusban lehet beszélni a közép-európai népek, etnikumok gondjairól is. Karnyújtásnyira egymástól – szólt a Jézus Társasága Alapítvány szakkollégiumának szimpozionjára a meghívó, s mind a három előadó, Schöpflin György londoni professzor, európai parlamenti képviselő, Arday Lajos, a Budapesti Corvinus Egyetem tudományos kutatója s Bencze Lóránt nyelvészprofesszor az Apor Vilmos Katolikus Főiskoláról olyan európai analógiákon keresztül érzékeltette a magyarság helyzetét határainkon innen és túl, amelyek kiválóan szemléltették nemzeti törekvéseink modernségét és jogosságát.
Schöpflin György politológusprofeszszor szerint hosszú politikai küzdelemre kell számítani a székelyföldi autonómia létrejöttével kapcsolatban, de emlékeztetett arra, az olaszországi Dél-Tirol esetében is több évtizedes folyamat előzte meg a mára etalonként emlegetett megoldást. A többségi nemzetnek kezdetben ott sem tetszett a tiroliak autonómiája, mára viszont eljutottak odáig, hogy sokan az olaszok közül is német nyelvű iskolába akarják járatni gyerekeiket, hogy megismerjék az osztrák kultúrát. Az európai parlamenti képviselő úgy véli, az más kérdés, most meg lehet-e valósítani a székely autonómiát. Mindenesetre biztató, hogy az Európai Unió alkotmánya, amelyet a hónap végén terveznek véglegesíteni, első alkalommal a kisebbségi közösségekhez tartozó egyének jogait is megemlíti. Ez annál inkább is pozitív fejlemény, mert – mint ahogy Arday Lajos professzor utalt rá felszólalásában – az EU-nak nincsen saját kisebbségvédelmi rendszere, a kérdést meglepő módon az egyes tagállamok, illetve az Európa Tanács hatáskörébe utalja. Vagyis a kisebbségek helyzete, netán elnyomása belügy, éppen úgy, mint az úgynevezett szocialista világrendszer rossz emlékű időszakában.
A nyugat-európai és amerikai emberi jogi helyzet dicsőítéséhez hozzászoktatott publikumnak tehát meg kell barátkoznia a gondolattal: az uniós országok gyakorlatát Magyarországon diszkriminatívnak neveznék, ha nálunk akarná bárki meghonosítani. A liberalizmus őshazájának tartott Franciaországban például egész egyszerűen nem ismerik el a kisebbségeknek még a létét sem. Ugyanígy járnak el a demokrácia bölcsőjeként tisztelt Görögországban. Habár nagyszámú nemzeti kisebbség él az országban, csak a mohamedán közösség létét ismerik el, azt is csak a húszas évekbeli lausanne-i szerződés kényszerű nemzetközi előírásainak engedelmeskedve.
S hogy miként is állunk az antidiszkriminációs tendenciák terén például az Amerikai Egyesült Államokban, abból Bencze Lóránt professzor adott ízelítőt. A mai napig ugyanis az indián őslakosság kultúrájáról nem a néprajzi múzeumban, hanem a természettudományi múzeumban rendeznek kiállítást, így Amerika lényegében kiirtott őslakossága egy sorban említtetik az új haza állatvilágának különlegességeivel. Természetesen ezen csak azok lepődnek meg, akik nem ismerik azokat a szállóigévé vált mondásokat, amelyeket a ma is az USA nemzeti panteonjában dicsőített tábornokok mondtak. Talán legismertebb darabja e gyűjteménynek a „csak a halott indián a jó indián” mondás, ám a jeles nyelvészprofesszor egész tárházát nyújtotta az elrettentő, antihumánus szemelvényeknek. S ha valaki erre azt vetné fel, hogy régi, történelmi dolgokról van szó, azt nem árt emlékeztetni: a mai amerikai filmekben is megfigyelhető: barátság sokszor van a feketék és a fehérek között, ám házasság, szerelem – legalábbis a filmvásznon – kerülendő, tiltott a forgatókönyvírók számára.
Az Európai Unióban ez persze egészen másként van, mint a tengerentúlon – mondhatjuk erre optimistán. Csakhogy e tekintetben Schöpflin György szavai némileg kijózanítóan hatnak. Mint előadásában taglalta, az uniós alkotmányban megfigyelhető a Max Weber-i erőszakból kiinduló államhatalomtól való eltávolodás, s kialakulóban van a közmegegyezésen alapuló, egyfajta „puha hatalomgyakorlási” szisztéma. Nyugaton létrejövőben van egy leginkább „posztnemzetiesség” kifejezéssel leírható gondolatrendszer, amely szerint a polgárok nemzeti mivolta egyre inkább háttérbe szorul. Az EP-képviselő azonban figyelmeztet: ez csak a kérdés egyik aspektusa, egészen más kép alakul ki abban, aki például a focimeccsek felfokozott hangulatát veszi alapul. Csak el kell olvasni továbbá a brit bulvársajtót, meglepően durva kontinens- és főként franciaellenes cikkeket, általános hangnemet találunk. Ha mi, magyarok írnánk és mondanánk ilyeneket, rögtön rasszistának kiáltanának ki bennünket. A politológusprofesszornak az a tapasztalata, kezd kialakulni egy angol – és nem brit – etnikai tudat, amely elsősorban az EU-ellenességben definiálja magát.
Szabhatja-e Magyarország akár Románia uniós felvételének feltételéül 2007-ben, hogy keleti szomszédaink ismerjék el az erdélyi székely autonómia jogosságát? – szólt az egyik hallgatói kérdés. Arday Lajos szerint ez lehetséges, ám attól is függ, hogy a Nyugat nyomást gyakorol-e ránk a kérdésben. Mint ahogy attól is függ a majdani magyar álláspont, hogy hazánknak nemzeti kormánya lesz vagy olyan, amely a globalizációval úgymond barátságosabb viszonyt tart fenn.