Demszky 1990 őszén került Budapest főpolgármesteri székébe, mint a szabad demokraták favorizált politikusa. Nem tudni, kinek a fejében született meg az ötlet, hogy pont őt ültessék a magyar főváros nyakába, de a döntés Budapest számára felért egy elemi csapással. Az egyetemi végzettségét igazoló papíron kívül semmilyen szakértelemmel, vezetői tapasztalattal és józan ítélőképességgel nem rendelkező, labilis személyiségjegyeket mutató főpolgármester üres blöffjeit jól szemlélteti egy, második hivatali évében készült interjúrészlet a Magyar Narancsból, a tervezett Duna-hidakról: „Nekem nem önmagában a híd az, ami meggyőző, hanem a két híd és a kapcsolódó úthálózat, amely egy összefüggő rendszert alkot, és alkalmas arra, hogy az egész dél-pesti területet integrálja a városba. Én ezért fogadtam el. Két híd építését határoztuk el a Dunán: azét, amelyik Dél-Budát kapcsolja össze a Csepel-szigettel és a Lágymányosi hídét. Ha csak az utóbbi épülne meg, azt nem szívesen támogatnám. Ez a két híd lehetővé teszi, hogy a város Budán is, Pesten is arccal a Dunára nézzen” (A város hercege, 1992. szeptember 17.). Érdemes újra elolvasni ezt a képzavaros zagyvaságot, és összevetni azzal a folytonos káosszal, ami a Lágymányosi hídhoz kapcsolódó, koncepciótlanul elkezdett, majd máig befejezetlenül hagyott út- és közlekedési hálózatból adódik már egy évtizede. Az M0-s autóút Duna-hídja mellesleg kormányberuházásból épült, nem a főváros pénzéből, amikor pedig Demszky felavatta a Lágymányosi hidat, Horn Gyula miniszterelnök tüntetően távol maradt a ceremóniáról, ezzel jelezve véleményét a főpolgármesterről és működéséről.
Ugorjunk a mába, mert azzal nem sokat érünk, ha az unalomig ismételjük az elmúlt 15 év elmulasztott városfejlesztéseit. Naponta érezzük a bőrünkön (vagy inkább: idegeinken), hogy az égetően szükséges metróhálózat bővítése helyett csupán véget nem érő politikai és jogi csetepatékra futotta a főváros erejéből (Demszky visszaadhatná a jogászdiplomáját is), sorra elmaradtak a tehermentesítő út- és hídépítések, de még a meglévő úthálózat szakszerű karbantartása sem történik. A sokezernyi kátyút és egyéb útfelületi hibát a főpolgármester fellengzős ígéreteivel sem sikerült befoltozni.
Budapest jelenlegi állapota a vele párhuzamos történelmi sorsú szomszédos fővárosok (és más nagyvárosok) legújabb kori fejlődésének tükrében mutatkozik meg igazán. Megdöbbentő tény, de a Duna királynőjének titulált, példátlanul szerencsés és szép fekvésű magyar fővárosnál gyengébb adottságú, kevésbé jelentős és sokáig elhanyagolt települések óriásit fejlődtek az elmúlt másfél évtized alatt: Pozsony, Kassa, Besztercebánya, Brünn, Krakkó, Graz, Ljubljana, Szabadka, Brassó és Szófia szinte újjászületett, a szüntelen megújuló Prága, Bécs, Berlin, Lipcse és Erfurt ma már okkal szippantja el Budapest elől a látogatókat. Ezalatt a magyar főváros olyan hagyományos attrakciói, mint a világhírű termálvízkincsre épült fürdői, nemhogy korszerűsödnének, az utóbbi években válságjeleket mutatnak. A budai oldal négy-öt évszázados török fürdői közül a Császár a közönség számára gyakorlatilag nem hozzáférhető, a Királyt csak egy speciális, úgymond férfi közönség látogatja, a Rác fürdőt több mint két éve oktalanul bezárták, a Rudas termálfürdőjének – egyébként indokolt – felújítását pedig különféle, időnként aggasztó „üzleti” hírek kísérik. A Gellért fürdő látványa és finom vize joggal kápráztatja el a látogatókat, de aki jobban körülnéz a termál- és gőzrészlegben, láthatja a pőre valóságot: a műszaki és higiénés bajokat. A pesti oldalon a Széchenyi fürdőt nagy áldozattal renoválták az elmúlt években, azonban egy fürdő nem fürdő ekkora városban. A szintén felújítás alatt álló Dagályról épp a minap jelent meg éles kritika egyik laptársunkban, a Dandár utcai és pesterzsébeti fürdőket pedig legfeljebb régi témájú filmek forgatására mernénk ajánlani.
Lapunkban többször szóba került a Gellért szálló elé tavaly nyáron épített díszkút diszfunkciója. A százmilliós nagyságot jócskán meghaladó fővárosi beruházás az eredeti elképzelés szerint Budapest nevezetes gyógyfürdőinek akart méltó emléket állítani. Eltekintve a nem pusztán szubjektív esztétikai problémáktól, a műtárgy funkcionális és technikai baklövések valóságos gyűjteménye. A tervezett gyógyvíz helyett közönséges víz folyik a csapokból, ami önmagában nem baj, mégis komikus látvány, amikor a kőbe vésett gyógyfürdőnevek által megtévesztett emberek műanyag palackokban hordják haza a „kincsüket”. Az áttört kőkupola komikus alaphibája, hogy nem védi meg az esőtől az alatta menedéket keresőket, a csapok és folyókák „működése” köznevetség tárgyát képező műszaki csődtömeg. Ez idő szerint a víz a kőbe vájt árkok helyett a lépcsőkön csordogál lefelé, a tervező észjárása helyett a gravitáció törvényét követve, a nagy múltú műszaki egyetem irányába.
E negatív jelkép hibaelemzése mellett szintén megérne egy hitelt érdemlő szakértői vizsgálatot a Városligetben felállított, Időkeréknek nevezett valami eddigi pályafutása. Abban a városban, amelyben évtizedek óta elemi fontosságú építészeti és díszítési közfeladatok várnak pénzre és alkotó szándékra, legalábbis megfontolandó lett volna a 350 millió forintba került, évente több tíz millióért működtetett spekulatív kerék megrendelése. A világunk örökös időbeli haladását folyamatos mozgással bemutatni szándékozó tárgy hamar defektet kapott: pár hónapi gördülés után szökni kezdett belőle a gáz, ami a kvarchomok szárazon tartásáért felelős, a nedves homok pedig nem pereg… A fordított láncreakció újabb milliós kiadással jár, a szerkezet – és készítői – hitelességéről nem beszélve.
Nem árt tehát óvatosnak lennünk, ha az óránkat a mai magyar főváros idejéhez akarjuk igazítani. Demszky városában a jelek szerint végképp megállt az idő, amint a forgalom az összes budapesti főútvonalon naponta legalább kétszer pár órára. Fontos fejleménynek legfeljebb azt tekinthetjük, hogy a főpolgármester személye körül kezd valami mozgolódni: mintha a híveinek is elege lenne már a hosszúra nyúlt Demszky-korszakból. Azok sem nevezik többé a „tettek emberének” a főpolgármestert, akik néhány éve még ajnározták az igazából csak a maga (és népes családjai) egzisztenciájáért sokat tevő, ultraliberális politikust.
Budapest jelen állapota hozzáértő, felelős vezetőket kíván e baloldali kft. (korlátolt felelősségű társaság) helyett.
origo.hu
Döbbenetes ítélet született az élettársát késsel és kalapáccsal majdnem meggyilkoló férfi ügyében
