Milyen esélye van a konzervatív megújulásnak?

Hosszú ideig régi reflexek működtek a társadalomban, s ezért a konzervativizmust az avíttal, az elavulthoz való görcsös ragaszkodással azonosították sokan. Hogy ez az előző, magát baloldalinak deklaráló kommunista rendszer monoton sulykolása volt, az már egy ideje köztudott, ám hogy mennyire az, arról képet alkothattak mindazok, akik figyelemmel kísérték a Konzervativizmus régen és ma című, múlt hét végi konferenciát. A Gellért szállóban tartott rendezvény persze értelemszerűen nem a nagyközönségnek szólt, de a szervezők, a XX. és a XXI. Század Intézet és a Habsburg Történeti Intézet céljai egyértelműek voltak: mintegy műhelyül szolgálni egy olyan tudományos disputához, amely nem most kezdődött, nem is érhet véget egy konferenciával, mégis fontos határkő lehet egy tisztázó véleménycserében.

Talán sohasem volt Magyarországon olyan, minden kérdéskörre kiterjedő gondolatcsere, mint a mostani – fogalmazta meg záróértékelésében Lánczi András politológus, aki szinte spiritus rectorként bábáskodott a Polgári Magyarországért Alapítvány által támogatott nemzetközi szimpózium felett. Félig-meddig titkolt céljuk ugyanis az volt, hogy feltárják a két nap során a racionális konzervatív gondolkodás forrásait. Természetesen kimondva-kimondatlanul az is nyilvánvalóvá vált, hogy a konzervatív eszmerendszert nem lehet a liberális és a szocialista hagyományoktól mesterségesen elkülönítve tárgyalni, hiszen a XIX. és XX. század folyamán a történelemre ez a három irányzat gyakorolta a legnagyobb hatást. Mindebből logikusan következtek azok az alapkérdések is, amelyeket a szervezők a tudományos előadók elé állítottak. Például: milyen lehetőségei vannak a konzervatív eszmeiségnek a mai nyugati és posztkommunista világban? Vagy a lehetséges válaszokat továbbgondolva: beszélhetünk-e konzervatív megújulásról a posztkommunista világban? És ha ezeket a felvetéseket megválaszoltuk, még mindig nyitott lehet a válasz arra az önmagát adó kérdésre: van-e visszaút az ideológiai kiegyensúlyozottságra egy totális időszak után?
A premisszák, alapfeltevések tehát nagyjából-egészében adottak voltak, a konklúziók viszont a vita természetéből fakadóan különbözők. Egyben azonban megegyeztek: a modern konzervatív gondolat perspektívái igen komolyak a jelenben s a jövőben is. Feltéve, ha a fogalmi pontosítást sikerül az emberekkel is megértetni, valamint az eszmerendszer továbbfejlesztését elősegítő diskurzust a politikai gyakorlatba is lehetővé válik átültetni. Merthogy az eszmei tisztázásra a jelen miatt is szükség van – utalt rá Gerő András, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója bevezető szavaiban. Emlékeztetett rá, hogy a kommunista örökséget nem akarjuk megőrizni, ám a keresztény-konzervatív gondolat, ha csak szintetizáló, meggyőző kategória, segíthet elkerülni azt a kort, amelyben nemrég még éltünk, és amelyben azt is megmondták, hogyan éljünk.
Kár lenne tagadni, a konzervatív értékrendszer – bár a kommunista diktatúra nem tudta felszámolni az utóbbi évtizedekben, bármennyire is próbálkozott – mégiscsak több évtizedes szakadás után szinte életre kelő főnixmadárként tér viszsza a térség politikai közgondolkodásába – csendült ki a legtöbb rangos előadó elemzéséből. Az is kitűnt az előadásokból, a radikális irányzatoknak nem kellett ezekkel a hátrányokkal megküzdeni, de még a szélsőséges radikális liberalizmus is elnéző fogadtatásra talált a régi-új hatalom letéteményesei körében. Kenneth Minogue professzor Nagy-Britanniából azonban a résztvevők emlékezetébe idézte, hogy az Egyesült Államokban is csak 1964 óta fejlődött ki igazán a konzervatív felfogás. Hozzáfűzte: nem véletlen, hogy a rendszerváltás a konzervatív gondolatra fogékonyabbá tette az embereket. A volt kommunista diktatúra ugyanis fenn akarta tartani a dolgok eredeti menetét, ám nem úgy sikerült, mint várták. Minogue professzor szerint ugyanis a bolsevik nómenklatúra olyan zenekarhoz hasonlatos, amelyben a kommunista meg van győződve arról, hogy ő maga a zenekar.
A fenti „kollektív paranoiát” a magyar származású John Kekes is érvekkel támasztotta alá, ám hangsúlyozta azt is, az emberek átformálása csak részben volt sikeres. A konzervativizmus ugyanis kiállta a gyakorlat próbáját. Az amerikai professzor úgy látja, nálunk a több évtizedes megszakítás ellenére a család, a vallás, valamint a sport tradíciója lehet az az alap, amire építeni lehet. Harvey C. Mansfield Arisztotelész példabeszédén keresztül arra világított rá, hogy az élet a felfogásbeli szélsőségek közt tud csak igazán virágozni, s az óvatosság univerzális ésszerűség. Az amerikai profeszszor másokkal együtt arra is kitért, akik meg akarják változtatni az emberi természetet, azok a legrosszabbak, s ezt az illúziót próbálta megvalósítani a bolsevizmus is.
A XIX. század méltatlanul elfeledett magyar gondolkodója, Asbóth János liberalizmustól a konzervativizmusig ívelő pályaképét rajzolta a hallgatóság elé Szegedy-Maszák Mihály, az ELTE és az Indiana University professzora. Asbóth korát meghaladó újszerűsége abban is rejlett, hogy hitt abban: az emberek vonásai egyre inkább hasonlókká válnak, és ugyanő már akkor harcolt a helyi kultúrák megbecsültségéért. A sugallt sematikus képpel – mely szerint a konzervativizmus egyszínű áramlat volna – szállt szembe Schlett István történész-politológus, aki példákon keresztül szemléltette: nem lehet közös meghatározást alkalmazni a magyar történelem konzervatív irányzataira. Tőkéczki László történész viszont akként vélekedett, hogy nálunk két válfaja alakult ki az eszmerendszernek, a liberális és az antiliberális konzervativizmus. A baloldalon mindig összemosták a kettőt, ám a jelen történései mutatják, hogy a démonizálás sem Bethlen István vagy Tisza István, sem szellemi örököseik esetében nem sikerülhetett. Tőkéczki ennek okát abban is látja, hogy a liberális konzervativizmus mindig optimizmust sugallt, s azt, hogy bizonyos politikai-eszmei értékeken nem lehet változtatni.
Molnár Attila Károly szociológus szerint a konzervativizmus azért sikeres, mert a hagyományt ismerő gondolkodás a modernek és posztmodernek által szem elől tévesztett problémákat tárgyal. A múlt tehát nem elnyom bennünket, tudását, tapasztalatait nem lehet elvetni, mert ezek szabadíthatnak fel a jelen idejű kortárs divatok elbutító-leegyszerűsítő korlátozásai alól.
Ryszart Legutko, a krakkói Jagello egyetem professzora a konzervativizmus biztató kelet-európai perspektíváit taglalta, Mezei Balázs filozófus pedig abban jelölte meg a marxista-leninista hatalomgyakorlás látványos kudarcát, hogy bár sok nagy ívű terv létezett náluk, ám az élet mindennapi dolgaiban még szándék sem fogalmazódott meg a megoldásra. Végletesen elhanyagolták, illetve redukálták az egyes ember lehetőségeit.
A konzervatív elmélet és gyakorlat kilátásai tehát igen biztatók. A társadalmi várakozások beteljesítésének viszont egyik kritériuma lehet az, amit az egyik előadó, G. Fodor Gábor politológus úgy fogalmazott meg: ahhoz, hogy a mai magyar konzervativizmus sikeresen vehesse fel a küzdelmet ellenfeleivel, rutinosan gyakorolt nyílt színi felháborodásai mellett meg kell kísérelnie megérteni ellenfelei természetét.