Mobil

K o r k é p

Ezenközben skófiumos, aranyprémmel cikornyázott ruhájú gyermekek és ifjak szeletekre vágott tömérdek kenyeret hoztak be. Ismét mások bőrből készült hatalmas terítőt borítottak a terem padozatjára. A kenyérdarabokat egyenlő távolságban a bőrterítőre dobták, s fakanalakat vetettek mellé. A követek és a basa számára két kis szőnyeggel borított asztalt hoztak be, és egymással szemben helyezték el. Ezekre is kenyérdarabokat vetettek. Elkészülvén a terítés, Memhet basa így szólott: „Atyámfiai, együnk kenyeret!” A főtörökök erre mind a földre telepedtek. A szolgahad egyszerre száznál több tál ételt hozott be. A mi asztalunkra – írja Pozsgay a királynak – nyolc fogást tettek; jobbára magyar módra készült étel volt. A földön ülő főtörökök hét-hét fogást kaptak. Italul rózsaillatú serbetet szolgáltak föl. A rengeteg ételt néhány perc alatt megették. A többnyire rizsből készült ételek fehér, szürke és sáfrányszínűek voltak. A főétel sóban főtt birkahús volt, amit a török urak kézzel ettek.
A basa ebéd után kijelenté, hogy a vacsorát majd magyar szakáccsal főzeti! Pozsgay uram erre udvariasan azt felelé, hogy ők a török főztjével is megelégszenek. Ez a válasz a basának nagyon is ínye szerint való volt. (…)
Íme, a mieink imigyen ebédelgettek a budai basánál. A törökök az ebédet csak borssal és sáfránnyal fűszerezték, a mieink ellenben vidámsággal és enyelgéssel. Budán a vendégeket édes serbetre kényszerítették, nálunk ellenben lélekvidító borral becsülték meg. Csoda-e aztán, ha még a derék kápás janicsárok is szívesebben ebédeltek nálunk, mint otthon?
Meglepő dolog, hogy a budai basák konyháján jobbára magyar módra főznek. Legalább a Budán megforduló követeink ezt írják. Bizonyos dolog, hogy a török és a magyar konyha akkor nem sokban különbözött egymástól. A nálunk járt törökök jóízűen eszik a magyarok főztjét, s a mieink sem panaszkodnak a török ételekre. Több főurunkról tudjuk, hogy a XV. században török szakácsokat tartottak. Még püspökeink is akadnak e korban, akiknek szakácsai keresztény hitre tért törökök voltak. Hol és hogyan szerezték ezeket, nem tudjuk. Talán azok a főpapok hozták őket a földünkre, akik diplomáciai küldetésben Budán és Konstantinápolyban jártak. Lehetséges, hogy nagyon ízlett nekik a török konyha, s azért szereztek maguknak török szakácsot. (…)
Ismeretes dolog, hogy a jeles tollú Evlia Cselebi nagyobb kísérettel meglátogatta nagy költőnket, Zrínyi Miklóst. A jeles török utazó aztán igen élénken leírta a csáktornyai fogadtatást, valamint a Zrínyivel folytatott beszélgetését is. Mondanunk sem kell, hogy a jó Evlia Cselebinek nagyon megtetszett Zrínyi Miklós. Dicséri is „okos, értelmes voltát, éleslátását”. Zrínyi tíz szakácsot bocsátott a törökök rendelkezésére és 50 juhot, 100 tyúkot is küldött nekik. S lőn nagy vigasság – írja Evlia. A törökök és „Zrínyi király” együtt megnézték Légrádot is. Itt a város előkelősége adott lakomát a törökök tiszteletére. „Olyan ebédet és annyi bort adtak – írja Evlia –, hogy egy sem maradt, aki kezét-lábát össze tudta volna fogni. Valamennyien megrészegültek.” (…)
Az efféle hivatalos fogadtatásokon kívül jó lenne ismernünk, mint mulattak eleink a török magánembereknél. Gyakran megesett ez, de részletes tudósítások nemigen maradtak ránk. Legföljebb annyit írnak az egykorú levelek, hogy a magyar és a török urak nagyokat mulattak. A csanádi püspök jelenti például vitéz Magyar Bálintról, hogy nagyokat iszik a török urakkal, akik mód nélkül magasztalják őt.
Takáts Sándor: Rajzok a török világból (1915)