Testépítő

1. Nem muszáj absztrahálni a magasabb rendű gondolkozás rendjén csak azért, mert a nyugat-európai népek általában véve úgy szokták. A magyar jelentéstan tanulságai szerint a magyar jelentések mélyén úgy is objektív és primitív ősszemlélet nyilvánul. A magyar nyelvbéli „tétel”, a mondat tartalmaként amúgy is szereti a „képeket”. Miért ne lehetne folytatásképpen a magyar gondolatlánc, a nyelvi szillogizmus keretében meg anekdotázni? Ősszemlélet, kép, anekdota sokkal logikusabb és szervesebb összefüggést mutat, mintha azt erőltetném, hogy a jelentés az elvonás felé tendáljon, a magyar mondat lehetőleg ne képeken, hanem alá- és mellérendelő kötőszók „értelmén” forduljon, az „okoskodás” is elvont kategóriákat erőltessen.
2. A keletiek példája is a mi igazunkat bizonyítja. A Biblia tele van parabolával. De ugyanígy tele van velük a török, arab, perzsa, kínai és hindu irodalom meg a közbeszéd is. Nem lehet pedig azt állítani, hogy keleti filozófia ne volna. Csak abban az esetben lehet ezt mondani, ha előzőleg be nem vallottan felállítom azt az egyébként be nem bizonyított és be sem bizonyítható tételt, hogy a filozófia az európai vagy éppenséggel a német, esetleg éppen csak a kanti filozófiával egyenlő.
3. Végül magyar filozófia is volt és van, hogyne. Csak éppen hogy nem a magyar tudomány területén van a lelőhelye, hanem a magyar klasszikus költészet egyes remekeiben. Két oka van ennek. Az egyik az, hogy tudományos téren eddig nem leltünk úgy magunkra, mint irodalmi életünk során. Még mindig az utánzók másodlagos szerepére vagyunk kárhoztatva. Elhisszük tehát, hogy a filozófiának három lényeges előfeltétele van, különben nem filozófia. Filozófiatörténetnek, filozófiai rendszernek és absztrakt gondolkozásnak kell benne lennie, mert tőlünk nyugatra ezt nevezik filozófiának. A másik ok nem másokban, hanem mi magunkban rejlik. A mi lelki életünk nem agyonkategorizált és agyonkonzervált, hanem egységes és élő. Bennünk nem vált szét tudás és költészet. A mi igazi tudósaink mindig költők is egy kicsit, költőink viszont tudósok, nem csak műkedvelők. Ha tehát tudományos életünkben a filozófia magyar módja tele van gátlással, meg van félemlítve, és nem is nagyon merészkedik elő, annál bővebb buzogással tör fel a filozofáló kedv a költők klasszikus alkotásaiban. (...)
4. A magyar „anekdotázás” adottság és alkat tehát, nem levethető és mással felcserélhető lelki ruha. Mélyről érzett, meg nem másítható gesztusa eszünk járásának. Ha valaha baj volt nálunk az anekdotázás miatt, bizony sohasem „miatta” volt az a baj, legfeljebb „körülötte-mellette”. Az volt a baj, hogy az anekdota jelképi ereje, „művészi” értéke juthatott szerephez csak, „jel” volta, gondolatrendszerének érvénye nem. Ne feledjük, hogy Háry János jelképi hadvezérsége némi összefüggésben jelenik meg azzal a ténnyel, hogy a magyarok az idő tájt nemigen vihették a generálisságig, legfeljebb ha magyarságuk megtagadásának az árán. Szegény magyar anekdota is így van valahogy. (...)
5. Ez az igazi baj, a valódi „nemzeti vétek”, nem az anekdotázás. Az, hogy elhisszük alacsonyabb rendű voltunkat, és belenyugszunk a közhelybe: bizony nehezen lehet bennünket kulturálni. Eszünkbe sem jut, hogy egyetlen lehetősége európai műveltségünknek az a ma még utópiának látszó, de alapjában véve rendkívül egyszerű kis stílusváltozás, ha megunván az idegen rendszerekben végbemenő sikertelen „művelődést”, egyszerre csak a magunk sajátos rendszerében kezdünk mozogni. Anekdotázó magyarok merünk és tudunk lenni. (...)
Karácsony Sándor: A cinikus Mikszáth (1944)