Szép gesztus, hogy bocsánatot kért az athéni doppingesetekért, ám az ember általában akkor kér bocsánatot, ha felelősnek érzi magát. Hibázott valamiben?
– Tizenhat esztendeje meghatározó sportvezető vagyok Magyarországon, tudom, mi mindent tettünk a több mint másfél évtized alatt, s tudom, vagy legalábbis tudnom kéne a mulasztásainkról is. Valakinek elnézést illett, sőt kellett kérnie a történtekért, én megtettem, vállalva, hogy esetleg az én fejemre hullik vissza az ügy. Jacques Rogge álomolimpiának nevezte az athénit. Igaza van a NOB-elnöknek, még akkor is, ha nekünk néha rémálomnak tetszett. Visszatérve a bocsánatkéréshez, utána azért hozzátettem azt is, hogy mindent elkövetünk, hogy többé ne szégyenülhessünk meg.
– Az elhatározás Athén előtt sem hiányzott, és jelszavakban sem volt hiány…
– Abban igaza van, hogy mondani csak közhelyeket lehet, minden attól függ, mit teszünk. Jön a MOB-közgyűlés, meghirdetjük a nulla toleranciát, a tiltott szerek elleni öszszefogás pedig nemcsak a versenyzőkre, a klubokra, a szövetségekre kell, hogy kötelező legyen, hanem a tudósokra, az orvosokra, a pedagógusokra is. Okosak természetesen itt is csak utólag lehetünk, de minden eszközzel el kell érnünk azt, hogyha négy esztendő múlva, Peking előtt azt jelentik az illetékesek, hogy valamennyi magyar olimpikon tiszta, akkor az is legyen.
– Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy eleddig ön az egyetlen, aki felelősséget vállalt a történtek kapcsán.
– Egy elnöknek az ernyője alá tartozó dolgokért tartania kell a hátát, nekem már csak azért is, mert az ellenőrzés lazasága nélkül a vétkesek nem csúszhattak volna át a rostán itthon. Hogy lemondjak, eszembe sem jutott, az végképp a felelősség lerázása lenne. Ha összefog mindenki, aki érdekelt a témában, megnyerjük a csatát. Szerencse, hogy volt olimpiai bajnok lett a sportállamtitkár. Ábrahám Attilának nem kell kétszer mondani, miről is van szó, már csak azért sem, mert esztendők óta ő vezeti a Sportolók a Drog Ellen elnevezésű szervezetet. Beszéltünk egymással, rögzítettük, hogy nem felelősöket keresünk, mert az nem a mi dolgunk, hanem lehetőségeket a változtatásra. Szükség van a vele való összefogásra, mert a tiltott szerek kérdésében a jogszabályok a technikai eszközöket, s nem utolsósorban a pénzügyi háttér megteremtését állami feladatként rögzítik.
– Az athéni öt magyar esetet sajnos nem lehet meg nem történtté tenni. Ami azért kár, mert többet beszélnek róluk, mint a győztesekről.
– Van nyolc bajnoki címünk, tizenharmadikok lettünk az éremtáblázaton, de ez most senkit sem érdekel. A korábbi játékok után ezer és ezer kérés érkezett a MOB-irodába az ország szinte minden településéről, segítsünk abban, hogy a bajnokok, az érmesek elmenjenek élménybeszámolóra. Most – ha hiszi, ha nem – egyetlenegy megkeresést sem regisztráltunk. A szövetségi kapitányok nyílt levelet tettek közzé, hogy ne a doppingeseteken csámcsogjon a közvélemény, inkább örüljön a sikereknek; az akciójuknak nem volt visszhangja. A támogatóink közül egyik-másik már jelezte, hogy a jövőben nem kíván segíteni nekünk, szóval, sokféle hatása van az athéni eseteknek. A szabályokat semmibe vevők dupla vagy semmit játszottak, a dupla az övék lett volna, a semmiben viszont mindannyian osztozunk.
– Ez sajnos ilyen műfaj, és még az sem vigasz, hogy nem csupán nálunk az, elvégre a nyári játékokon, az olimpiai falu megnyitásától a zárásáig huszonhat esetet regisztráltak.
– Rajtunk valóban nem segít, hogy más országok is hasonló cipőben járnak, ugyanakkor abban segíthet, hogy összefogjanak a nemzetek. Az Európai Parlamentben föl is szólaltam a témában. Az európai alkotmányban szerepel a sport, a dokumentum rögzíti az értékeit, ezekre hivatkozva kértem, hogy a bajban segítsenek. Az unió huszonöt országából mindössze tizenkettőben van akkreditált, tehát hiteles doppinglabor, ez megnehezíti az ellenőrzést. Egy-egy labor létesítése egymilliárd forintba kerül, az üzemeltetés sem olcsó, ugyanakkor a tiltott szerek ügye túlmutat az országhatárokon, ezért gondolom, hogy támogatást érdemel az uniótól is. És nemcsak a pénzre gondolok, hanem fölvilágosító kiadványokra, weboldalakra és szakmai képzésre is. És persze kiállásra azok mellett, akik valóban hősei a sportnak, igazi példaképek. Akikről most kevesebb szó esik nálunk a kelleténél. A tény több mint szomorú, azzal együtt, hogy én is tudom, a krimi mindig több izgalommal szolgál, mint egy-egy hősköltemény.
– Visszatérve Magyarországra, a dolgát igencsak megnehezítheti, hogy az új kormánnyal új struktúra köszöntött be, nincs már sportminisztérium, jön a Nemzeti Sporthivatal.
– Ábrahám Attila a hetedik állami vezető, akivel elnökként együtt dolgozom, és akkor még nem beszéltem a sportot felügyelő miniszterekről. Mindannyiuknak komoly tervei voltak, de aztán menniük kellett, s ezzel az elképzelések is változtak. Mindegyikük fölkért a tanácsadójának, majd nem igazán érdekelte, amit mondok, igaz, néhányuknak alig volt kifutási ideje. Most úgy látom, hogy az állam újra taccsra tette a sportot, és nemcsak a szervezeti változás miatt. Jobb helyeken legalább a költségvetés másfél százaléka jut az ágazatra, nálunk fél százalék. És ez nem elsősorban a versenyzők miatt negatívum, főként az életkori, az egészségügyi mutatók sínylik meg. Amikor Medgyessy Péter hivatalba lépett, az egyik legfontosabb célként fogalmazta meg, hogy ne csökkenjen az ország lélekszáma, éljenek tovább a polgárok, mint eddig, ráadásul jó egészségben. 2010-re három esztendővel nő az átlagéletkor – jelentette be, nos, az ilyesmi komoly intézkedési tervet kíván, amelyben főszerep kell, hogy jusson a sportnak. Főként úgy, hogy nálunk nemcsak az átlagéletkor, hanem azon belül egy fontosabb mutató, az egészségben eltöltött esztendők száma is jóval alacsonyabb a kívánatosnál. Némi reményt ad, hogy Ábrahám Attila államtitkár úrral megállapodtunk abban, hogy az együttműködésünk nélkülözi majd a politikai indulatokat. Csak a szakpolitika lehet jelen, az egészségügyé, az oktatásé például, elvégre ezek a területek kapcsolódnak a sporthoz. Valamit tenni kell, mert ott tart ma a világ, hogy Nyugat-Európában már minden harmadik ember érintett a sportban – versenyzőként, szülőként, amatőrként és így tovább. Megjegyzem, Magyarországon minden kilencedik polgárra igaz a megállapítás. A mozgás fölértékelődött világszerte, főként, mert az ülő életforma lett az általános, arról nem beszélve, hogy az oktatás kilencvenöt százaléka a fejre koncentrál. A test és a szellem összhangja pedig aligha csupán a letűnt korokra vonatkozóan ideális. És engedjen meg még egy érvet: az Egyesült Államokban kimutatták, hogy a sport jó néhány százalékkal képes csökkenteni a börtönökre, a kórházakra fordítandó költségeket, köszönhetően a többi között annak, hogy aki sportol, megtanulja tisztelni a szabályokat, s mindig jobb akar lenni korábbi önmagánál. Mindezek mentén kell majd együttműködnünk a sporthivatallal.
– És hátrányosabb pozícióban, hiszen a sporttörvény januárban életbe lépő passzusa igencsak megnyirbálja a MOB lehetőségeit.
– A jogszabály a mi szervezetünket – meggyőződésem, hogy indulatból – fiókintézménnyé degradálja, magyarán kihúzza alólunk a szőnyeget. Az élsportot illető állami források kezelését nem bízza ránk, és szakmailag sem bízik bennünk, ezt sugallja a törvény betűje és szelleme. Történetünk száztíz esztendeje alatt most kerültünk a legmélyebbre. Ha az állam kivonul mögülünk, akkor támogatókat kell találnunk. Találunk majd, de nem lesz könnyű feladat. Volt már jó néhány krízis a történelmünkben, mindig túljutottunk rajtuk. Most majd nekem is meg kell mutatnom, milyen vezető vagyok. De történjék akármi, követem, amit még Samaranch egykori NOB-elnök úrtól tanultam. Eszerint a nemzeti olimpiai bizottságoknak minden körülmények között együtt kell működniük az állami vezetéssel, ez alapvető feltétele annak, hogy a sport közel legyen az emberekhez, hogy hasson rájuk.
– Olimpia után vagyunk, ilyenkor megszokott a mérlegkészítés. Hol tart most a világ sportja, és hol tartunk mi?
– Olcsó szójáték, de igaz: a sport az egyik legjelentősebb társadalmi mozgásforma. Nagy dolgokra képes, még a szociális kohézióra is, fantasztikus különbségeket képes kiegyenlíteni. Példa rá Athén is, gondoljon csak az afrikai futókra. Az olimpia nagy kiugrási lehetőség, nem véletlen, hogy az induló nemzetek száma fölülmúlt minden korábbi adatot. Ami pedig az eredményeket illeti, azok az országok léptek előre korábbi önmagukhoz képest, amelyek hosszú távon gondolkodnak. Például a britek. Nyolc esztendeje Atlantában mindössze egy bajnokuk volt, Sydneyben és most összesen húsz. Vagy a japánok. Több mint kétszer annyi érmet szereztek Athénban, mint négy esztendővel ezelőtt. Mindkét ország annak köszönheti a feltűnő változást, hogy nem egy napra előre terveznek. Japánban például ma már az éves költségvetés 2,2 százalékát költik a sportra, lett is hatása. Mindezek fényében valóságos csoda a mi szereplésünk. Azt nem mondom, hogy végveszélyben vagyunk, de látható, hogy egyre nehezebb lépést tartanunk a világgal.
– Talán azért nem omlik össze a magyar sport, mert noha a háttér enyhén szólva sem stabil, a szakmát nagyon tudják a magyar edzők.
– Kétségtelenül így van, de ez az előny lassan elfogy. Akiben elegendő az ambíció, egyre több helyről növelheti a tudását, az internet korában szinte nincs is szakmai titok. Meg aztán az edzők járják a világot, hol itt, hol ott vállalnak munkát, egyre többet és többet látnak, tapasztalnak és tanulnak. Megemelem a kalapom a magyar mesterek előtt, akik – hiába hívták őket – nem mentek el külföldre, de egyrészt nem ez az általános, másrészt pedig az uniós munkavállalással magától értetődő lesz a mozgás. Eddig sem tehetett szemrehányást senki azoknak, akik nemcsak dolgozni akartak, hanem meg is akartak élni belőle, ráadásul jól, a jövőben viszont a nagy jövés-menés lesz a természetes.
– Ez nem hangzik túl biztatóan, hiszen, ha nincs sem a segítő háttér, sem a meggyőző szakmai tudás, akkor becsukhatjuk a boltot.
– Még nem késtünk el. Mindenfajta öszszefogásnak, valamennyi állami intézkedésnek, sőt minden éremnek azt kell szolgálnia, hogy az emberek fontosnak tartsák a sportot. Hogy így történjen, mindenben partner vagyok, azzal együtt, hogy a MOB elnökeként úgymond nyakamon az élsport. Ugyanakkor, ha a legjobbak körül minden rendben van, az csak segít, növeli a sport rangját, ott tartja azon tevékenységi körök között, amelyek közül szívesen választanak a gyerekek.
– Nos, ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz, hiszen az athéni doppingesetek ebből a szempontból is hatalmas kárt okoztak.
– Igen, mert az érzelmekre hatottak. A szülő kevésbé akad fönn azon, hogy a körülmények nem annyira ideálisak, mint a tiltott szerek használatán. A kopott öltöző, az idejétmúlt sporteszközök láttán az eszére hallgatva mond esetleg nemet a gyereke sportolására, ám a doppingolások hallatán indulatai támadnak, azért viszi tovább őt, mert szerinte sötét dolgokba fogják bevonni. Az athéni esetekben éppen ezért nem a három érem, a két arany és az egy ezüst, hanem a jó hírnevünk elveszítése a fájó. Jobban jártunk volna, ha a szabályokat megsértők el sem indulnak az olimpián… Még lesz sportbírósági eljárás, ezért nem akarok előre ítélkezni, de azért példaként a repülésre utalok: aki nem megy át a detektoron, az nem ülhet föl a gépre. Hiába szép, hiába okos, hiába modortalan a reptéri alkalmazott, csak az utazhat, aki átesik az ellenőrzésen. Ezen nem változtat semmiféle jogi csűrés-csavarás. És, hogy lezárjam az athéni eseteket, nálam az a legszomorúbb, hogy az érintettek környezetéből eddig még senki sem mondta, hogy hibázott, tévedett valamiben.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
