(van-e jobboldali veszély…)

Én nem tudom, emlékeznek-e önök Potyka bácsira, a magyar szkinhedek védőszentjére, aki a Horn-kormányzat idején magas állami kitüntetést vett át Göncz Árpádtól, vagyis a magyar demokrácia kezéből. A kitüntetés mulatságos balfogás volt, hiszen a korabeli híradások szerint Potyka bácsi súlyos veszélyt jelentett a magyar demokráciára a szélsőjobb aktuális megtestesítőjeként. Tény, ami tény: Potyka bácsi egy idő után eltűnt a liberál–bal sajtó hasábjairól, szkinhedjei árván maradtak, a jobboldali veszély azonban továbbra is kész fenyegetésjelleget ölteni az aktuális politikai helyzet kívánalmai szerint. Soroljam? Csurka volt a legnagyobb falat, aztán Torgyán s valahol a farvízen Szabó Albert, továbbá egy speciális kontaktusban Boross Péter, a Hóbagoly, aki immár a legkülönbözőbb tévéműsorokban a haza egyik bölcsévé szelídült, s íme, amikor már senki nem számított rá, Szálasi köpenyéből előbújt Bácsfi Diána, és nyíltan vállalt hungarista nézeteivel fölkavarta a politikai közvéleményt, s felrázta a sajtót az uborkaszezon utáni tespedéséből.
A legnagyobb baj mindig az volt a szélsőjobboldali fenyegetéssel, hogy az úgynevezett mérsékelt, konzervatív, polgári politikusok nem határolódtak el tőle időben. Nemegyszer több mint fél órát késtek. Itt van mindjárt Antall József, akiről ma már mindenki tudja, hogy igazi úriember és demokrata volt (ha nem is Árpi bácsi szintjén), mily hosszú ideig kerülgette a forró kását, amit Csurka kifőzött. Na meg, ha emlékezetem nem csal, az ő idején ütötte fel a fejét Torgyán is a jobboldalon, s biz’ a, Antall hiába választott le róla harminchat kisgazda képviselőt, férgecskéző szövegével végül is koalíciós partner lett Orbán Viktor kormányában, ahol úgy viselkedett, mint tanyasi kutya nyakán a kolonc. Bizony a Fidesz is csak a legvégén tudta eliminálni. És tetszenek emlékezni Boross Péterre, akinek önmagától kellett volna elhatárolódnia, amikor egy csomó hetvenéves szkinhed kifütyülte Árpi bácsit – ugyanez a Boross miniszterelnökként egyáltalán nem akarta átadni a hatalmat szegény Horn Gyulának.
Most meg, a legalkalmatosabb időben Bácsfi Diána lépett a színre, háttérbe szorítván a szocialisták viselt dolgait. Diánáról ugyanaz a hír járja, mint Gyurcsányról, hogy felettébb okos, filozófiailag képzett. De ő nem szociáldemokrata, hanem hungarista ideológiai talajon áll. Rendkívül elszánt, állítólag magas szintű előadásokat tart, s mint ő maga mondja: azon a mezsgyén jár magabiztosan, amely az őrültet a zsenitől elválasztja. Fellépése komoly jogi problémát jelent, ugyanakkor a magyar politikai életben olyan szerepet tölt be, mint ultiban az adu.
Ez számomra tulajdonképpen érdektelen. Ugyanis jobb, ha a dolgot őt magát nézzük, s megpróbáljuk feltárni azokat a belső mozgatóerőket, amelyek a hasonló figurákat vezérlik. (Külső erőkről most ne beszéljünk.) Ha Diána valóban okos, akkor tudnia kell, hogy az az eszmerendszer, amely mellé elszegődött, nincs sikerre predesztinálva. Trágyadombból nem lesz Eiffel-torony, vágóhídi hulladékból nem lesz téliszalámi. A Szálasi-féle veszett fejszének még nyele sincs. Tehát az okos, filozofikus Diána tudja, hogy semmiféle sikerre, rokonszenvre nem számíthat. Ha Szálasi szellemében ágál, akkor az emberek többsége úgy tekint rá, mintegy félresikerült svábbogárra. Miért teszi hát? Talán lecsúszott a fent említett mezsgyéről? Vagy egyszerűen megunta, hogy ő egy csúnyácska, jelentéktelen külsejű teremtés? Fel akart tűnni? Ez tényleg zseniálisan sikerült.
Hogy sikerül-e ebből a kulimászból kimásznia, mint Szabó Albertnek vagy Potyka bácsinak, én nem tudom…