Amerikás János vitéz

k ö n y v e s h á z

Olvasom, hogy egy amerikai újságíró A viszkis rabló balladája című, nemrég megjelent féldokumentum-köteténél még nem született hitelesebb kép a rendszerváltás utáni Magyarországról. Az itthoni írók túl közel vannak – ki ehhez, ki ahhoz –, rágalmazási, személyiségi jogi és egyéb perektől félnek, az elkapkodott silány botránykönyvek csak karcolják a felszínt, a nagy mű várat magára. Szerencsére a költészet közelebb áll hozzám valamivel, mint a botránykönyvek. A versszeretők – írók és olvasók – kicsiny szektája sajnos nincs olyan jól ellátva olvasnivalóval, mint egyéb betűfalók. Miközben az amerikai film lassan kvázi- és helyettes kultúrával igyekszik a maga képére silányítani a világot, keveset hallunk az amerikai költészetről. Hol van már Walt Whitman vagy Allen Ginsberg, aki utoljára korbácsolta föl a tengerentúlról a költészet óceánját?
Meg kell elégednünk a versírás tisztes mestereivel, igyekszünk kiszűrni az ügyes blöffölőket. Nemrég rábukkantam egy amerikai költő magyar nyelvű válogatására, ráadásul ballada ez is. John Ridlad verseskötetének címe ugyanis: Ballada Brahms névjegyére.
Kodolányi Gyula, az élő amerikai költészet kiváló ismerője és fordítója írja John Ridland Európa Kiadónál megjelent válogatásának utószavában: „1986 nyarán feleségemmel a budapesti János-pincébe vittük ebédelni az idelátogató Ridland házaspárt. Nem állítom, hogy a hely kiválasztásában költői szándék vezetett volna, de tagadni sem tudom – mint ismeretes, a János-pince falait a János vitéz csaknem száz éve festett jelenetei díszítik, s ezek a maguk módján mondanak valamit a magyar képzeletről. Johnnak fel is tűntek a festmények anélkül, hogy említettem volna őket. Leginkább a griffen repülő hős képe érdekelte, alatta a kis magyar faluval és templomának tornyával.”
Így vette kezdetét egy hősies vállalkozás, a János vitéz angol nyelvre fordítása. S miközben az egyik kultúra követe szinte a lehetetlent kísérti – de érdemes-e mást –, mert a nyelven kívül történelmet, kultúrát, másik világrészt és időt „fordít” az idegen olvasónak, a magyar jambusokról nem is beszélve, Petőfin kívül megismeri Szerb Antalt, Radnótit, Frank Tibort és más magyarokat, hogy Huck Finn mellett nekik is verssel tisztelegjen.
A XXI. század elejének nemzetek fölötti költészeti köznyelvétől semmiben nem tér el ez a kötet, akár magyar költők is írhatták volna. Semmi nagy durranás, tisztességes objektív líra, mely persze nemritkán gyönyörűséges részletekkel örvendeztet meg. Kodolányit hívom segítségül ismét a jellemzéshez: „Ridland újabban szabad versben is szívesen ír, nincsen semmi dogmatikus az alkatában, és érzékenyen észleli az idő s a korszerűség áramait. A zárt formához is hű maradt, de azt a jó mester lazaságával használja, igen gyakran pedig iróniával, szándékos kihágásokkal és blőd rímekkel – azt sugallva, hogy a költő-perszóna és a költészet nem tud kilépni a tömegkultúra triviális keretéből.”
Próbálkozni azért lehet.
(John Ridland: Ballada Brahms névjegyére. Válogatott versek. Európa, 2004. Ára: 1600 forint)