Kerekes széket hajtok magam alatt az Ability Park furcsa „játékterén.” A Millenárison néhány percre átélhetem azt, amit még soha. „Lábak nélkül”, hosszú, meredek rámpán jutok el egy szűk járdára, a gyalogúttól balra egy gyorsbüfé képe hívogat a lehetetlen felé. Hamburgert, sült krumplit, italt kínál egy reklámtábla, de a vendéglátó- hely ajtajáig tíz lépcsőfok állja el az utam, többméternyi távot kellene megtennem két keréken felfelé, hogy kiszolgáljanak a pénzemért. Inkább továbbhajtok. Nyújtózva érem el egy stilizált kisbolt ajtaján a kilincset. Az üzletben reménytelenül markolok a légbe, nem érem el az üdítős palackokat a polcok tetején. Megfordulni nem tudok, embert próbáló küzdelem a kiút. A következő meredélynél újfent akadályokba ütközöm, amelyeket fakockákból és deszkákból szögeztek elém. Jelképes utcaszegélyeken, kátyúkon kellene áthaladnom, de hiába adnak tanácsokat a mellettem drukkoló segítők, ki kell szállnom a székből, hogy tovább mehessek az újabb lépcső elé. Leizzadok.
Az igazi átélés iskolája ez, az igazi empátia útja a létezés egy másik formája felé. Lépcsők, járdaszegélyek, elérhetetlen kilincsek és polcok, használhatatlan járművek és felületek között gurulok megalázva, mintha szakadt ejtőernyővel repülnék, és földet érnék újra meg újra.
Az Ability Park világraszóló magyar találmány a fogyatékkal élőkkel szembeni többség megregulázására, hogy ezentúl senki se engedje el a kiszolgáltatottak kezét. A 28 civil szervezet összefogásával létrejött kezdeményezés a Student Service nevű csapat szívében fogant, és először a júniusi Sportszigeten álltak ki vele a nagyközönség elé. Azóta már a Sziget Fesztiválon is szerepelt a sajátos akadálypálya, amelynek segítségével a látogatók a saját bőrükön tapasztalhatják meg, hogy milyen nehézségekkel küszködnek azok az emberek, akik valamit elvesztettek a képességeik közül.
Több mint tízezer ember volt eddig kíváncsi a parkra, de a Millenárison is naponta 4-500 látogató jelenik meg a sajátos bemutatón, hogy nem mindennapi utazásra váltson ingyenjegyet. A Szigeten szinte versengtek a fiatalok és az idősebbek, hogy végigmehessenek a pályán – meséli Baksa Attila, a Student Service munkatársa. A Sziget Fesztiválon is két pálya állt, építettünk egy olyat is, amelyen csak az emelkedőket, a kanyarokat és a lejtőket próbálhatják ki a jelentkezők – mutat a terem másik végében lévő alumíniumcsövekből épített labirintus felé. A Medence Csoport nevű szervezet látványterveket is készített nekünk – mondja, miközben egy hatalmas műanyag bálna mellé érkezünk. Az Ability Park programjához csatlakozó Mosolyország Alapítvány bálnája szintén egyedi „játszóház”, a belsejében úgy tekereghetnek a vendégek, mint Jónás a cet gyomrában, útjuk alatt mindent elönt a sötét. A hal bendőjében egy berendezett lakást tapogathat ki a közönség a vakok botjának segítségével, konyhaasztalba, hálószoba ágyába, fürdőszoba mosdójába ütközhet, mint egy szeme világát vesztett ember, aki hazatért.
Kissé talán őszintébb és kevésbé direkt „játéktérnek” tűnik az Ability Park vaklabirintusa, ahol nem látó segítők vezetik végig egy teljesen elsötétített pályán a látogatót. Vaksötét utam közben arra gondolok, vajon ki lehetett az az elmebeteg, aki telefonfülkéket tervezett fejmagasságban a házak falára a járdák mentén. A hallásom az ötszörösére javul, érzékelem az előttem haladók lélegzetét. Kezdem elhinni azt, amit az alkotók fogalmaztak meg a bejárat előtti táblán, „A lélek útján haladok az önmegismerés felé.”
A labirintus nemcsak játék, hanem olyan hely, ahol megtalálom a belső félelmeimet. Megborzadok, amikor újra a fényre érek. „Én látok, és ez néha megtévesztő. Ti érzékeltek. Van mit fejlődnöm” – olvasom a labirintus bejárata előtt a vendégkönyvben, és meghajtom a fejem.
Egyszerű, a drámapedagógiából kölcsönzött játék az úgynevezett öltöztetős szoba ötlete. Egy elsötétített terembe térve a szabályok szerint a játékosoknak azt kell elképzelniük, hogy egy színházi öltözőben vannak, ahol elromlott a villany. A résztvevők csak a sötétben tapogatózva dönthetik el, hogy mit vegyenek magukra, hogyan találják meg a gombjaikat. Az önmagukat csak „kuksinak” nevező, nem látó emberek öltözékén bizonyára nem legelteti majd a szemét, aki egyszer itt járt, hiszen az öltözködés eredményét lefényképezik.
Az Ability Park emeletén ismét különleges helyre tévednek a vendégek.
A Jel-tér elnevezésű pályán a siketek kommunikációjának rétegeit bemutató játékokkal találkozunk. Különböző feladatokat oldhatunk meg a siketek jeleit tanulgatva, Szabó Szilveszter jelnyelvoktató-teológus fényképeken bemutatott arcformáit, kézformákat gyakorolva tekintetünk árulkodó tükre előtt.
A park talán legdöbbenetesebb tere nem véletlenül kapta a Csodaváros nevet.
Ezen a helyen ugyanis értelmi fogyatékosok nyitnak utat a vendégeknek egy elképesztő világ áthatolhatatlannak tűnő falán. Az ő belső világuk ez, ahol a betévedőnek kell megtalálni a szabályokat, hogy tovább kóborolhasson egy gyermekien tiszta úton, a megértés és a tisztelet felé.
Az Ability Park meglátogatása kötelező lenne mindenkinek. Távozás közben Exupery Kis hercegének szavai jutnak az eszembe. Apró bolygót jártam végig, de az „ott élőkért” azóta felelősséggel tartozom. Megszelídítettek.
Tisza-adó
Akárhogy titkolják, kiderül mit akarnak Magyar Péterék, elég csak ránézni a brüsszeli elit terveire
