Hol vannak már a régi szép idők, amikor több mint ötvenezer francia tartotta a kezében az elefántcsontparti gazdaságot! A hatvanas–hetvenes években a hétvégeken a franciák szavaitól volt hangos az abidjani lagúnák partvidéke. Aki adott magára, az motorcsónakkal szelte a habokat, vízisízett. Ennek az idilli állapotnak legalább egy nemzedék óta vége.
Az elmúlt hét végén nem gondoltak a vízi sportokra azok a francia állampolgárok, akik még a nyugat-afrikai kakaó- és kávétermelő országban dolgoznak. Aki tudott, védelmet keresett, volt, aki a francia támaszpontra menekült, mások a hozzájuk közelebbi ENSZ-csapatoktól kértek oltalmat, a többiek jól bezárkóztak. „Most pedig megkezdődhet a vadászat a fehérekre!” – adta ki az egyértelmű utasítást televíziós beszédében az ország elnöke, Laurent Gbagbo, akire hallgattak is az elefántcsontpartiak. Tízezrével tódultak az utcákra, hogy elkapjanak egy fehér bőrűt.
Vissza kell pörgetnünk a történelem kerekét, hogy választ kapjunk a hét végi eseményekre: 1999 karácsonyán katonai puccsot hajtottak végre Elefántcsontparton. Az erőszakos hatalomátvételt végül általános választással próbálták lezárni, ám 2000-ben a végeredményt nem fogadta el az ellenzék, aminek következtében véres polgárháború robbant ki az ország keresztény és muzulmán lakosai között. Egyes szakértők szerint a több éve tartó gyilkossághullámban majd egymillióan vesztették életüket. A nemzetközi közösség nem akart még egy Ruandát: bevonult az ENSZ, bevonultak a volt gyarmattartó franciák és az Afrikai Egységszervezet katonái. A tavaly megkötött tűzszünet értelmében demarkációs vonal választja el az ország északi részén elhelyezkedő felkelőket és a déli kormánycsapatokat. Mintegy tízezer békefenntartónak kellene felügyelnie a békét, lefegyvereznie a szemben állókat, megakadályoznia az újabb összecsapásokat, ám kevesen vannak a feladatok teljesítésére a 17 milliós országban.
Különösen érzékelhető ez, ha olyan nyílt provokáció történik, mint ma egy hete. A múlt szombaton a kormányerők Szuhoj–25-ös bombázói támadást hajtottak végre a felkelők bouakéi központja ellen. Egy bomba telibe találta a békefenntartók kantinját, ahol kilenc francia katona és egy amerikai civil életét vesztette, további 38 francia fegyveres pedig megsebesült. A támadó gépeket csakúgy, mint a MI–24-es helikoptereket fehérorosz zsoldos pilóták vezették.
A franciák se vártak sokáig: Jacques Chirac elnök másnap kiadta a parancsot a térségben állomásozó francia légierőknek, hogy pusztítsák el a kormányerők repülőit. A Mirage-ok a földön lévő két Szuhojt megsemmisítették, kettőben kárt okoztak, és több MI–24-es helikoptert alkalmatlanná tettek a repülésre.
Laurent Gbagbo elnök a légiereje megsemmisítését látva adta ki a parancsot a bosszúállásra. Igaz, bombázóit elveszítette, de van még egy fegyvere: a Hazafiak, vagyis a fiatal suhancokból álló bandák, amelyeknek a tagjai vakon teljesítik az elnök minden utasítását. A felhívás nyomán összegyűlt több százezres tömeg – nyilvánvalóan a kormány pontos útmutatása alapján – az abidjani repülőtér felé vette az irányt, amelyet a francia csapatok elfoglaltak az őket ért szombati támadás után. Ám a feldühödött tüntetők csak megközelíteni tudták a légikikötőt, ugyanis a francia helikopterek figyelmeztető lövésekkel távol tartották azokat, akik túl közel merészkedtek. Az összecsapás során voltak áldozatok: az elefántcsontparti illetékesek ötven halottról számoltak be, a franciák hét áldozatról tudnak. A francia erők parancsnoka határozottan cáfolta, hogy a vérfürdővel az előző napi kilenc katona halálát akarták megbosszulni.
Szerdán megkezdődött a francia állampolgárok kimentése Elefántcsontpartról, de távozásra szólította fel honpolgárait Belgium és Kanada is. A párizsi külügyminisztérium adatai szerint mintegy tizennégyezer francia állampolgár tartózkodik az országban, ebből nyolcezer kettős állampolgársággal rendelkezik. Az abidjani repteret biztosan tartják a francia csapatok, ide érkeznek nemcsak a hazatelepülni vágyókat elszállító gépek, hanem a csapaterősítések és a fegyverutánpótlás is. Kétezernyien zsúfolódtak össze a repülőtéren, legalább nyolcszázan állnak az ENSZ-erők védelme alatt, s ugyanennyi embert őriznek francia katonák az abidjani előkelő negyed, Cocody egyik nagy szállodájában.
Az ostoba hiba elkövetése után Gbagbo elnök visszavonulót fújt. Különösen akkor, amikor az Egyesült Államok is üzenetben támogatta „francia barátait”. Eszerint helyes és kívánatos lépés volt az elefántcsontparti gépek elpusztítása, és felszólították az afrikai ország elnökét, hogy ne veszélyeztesse a békefolyamatot. Gbagbo valószínűleg arra számított, hogy az amerikai elnökválasztási küzdelem és az iraki harcok közepette Washington megfeledkezik Afrikáról. Eközben az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt fekszik az a francia javaslat, amely keményen elmarasztalja az abidjani kormányt a tűzszünet megsértéséért, és embargó bevezetésére tesz javaslatot, ha Elefántcsontpart bárhonnan fegyvert szerez. A hét elején a fővárosban tárgyaló Thabo Mbeki dél-afrikai elnök a hét végére Pretoriába hívta az országban szemben álló polgárháborús feleket, hogy megoldást találjanak a válságra.
Felmerül a kérdés, miért talált Elefántcsontparton ilyen megértő fülekre a franciák üldözésére kiadott felhívás. Hiszen már nem ők uralják a kávé- és kakaókivitelt, régvolt szerepüket átvették a multinacionális angol, amerikai és holland cégek. Ennek ellenére a francia vállalatbirodalmak még mindig fontos pozíciót töltenek be a nyugat-afrikai ország gazdasági életében: továbbra is az ő kezükben van a víz-, az elektromos szolgáltatás, a telekommunikáció, a hajózás, a vasút, a kőolaj-kitermelés, mégpedig olyan cégeken keresztül, mint a Bolloré, a Bouyges, a France Télécom, a Total. E cégek szolgáltatásaival az egyszerű elefántcsontpartiak is mindennap találkoznak, és közülük jó néhányan azonosíthatják a franciákat az új gyarmatosítókkal.
Elefántcsontpart kikerülhet a nemzetközi ellenőrzés alól, és tudjuk, mivel jár ez az afrikai kontinensen. A franciák sem akartak itt csendőrszerepet játszani, de választaniuk kellett: vagy tétlenül nézik a népirtást, vagy bevonulnak biztosítani a rendet. Ha most távoznának, biztosan elkezdődne az öldöklés az országban. Inkább csak teoretikusak azok a kérdések, amelyeket a Le Monde tett fel minapi vezércikkében: lehet-e békét teremteni egy olyan országban, ahol a szemben álló felek egyáltalán nem készek a megbékülésre? Éppen a volt gyarmattartó a legalkalmasabb a békebíró szerepére? A kérdésekre adandó válaszokon el lehet gondolkodni, ám az is igaz, hogy két évvel ezelőtt nem tülekedtek az Elefántcsontpartra békefenntartónak jelentkező államok. Valakinek el kellett vállalnia a küldetést, megelőznie, leállítania a vérengzést, és Párizs nem akarta, hogy még egyszer rásüssék a ruandai tétlenségből eredő vádat, amely szerint bűnrészes egymillió ember halálában.
Nem tudjuk pontosan, hogy hány áldozatot követelt az abidjani „fehérvadászat”. A kedélyek mintha kezdenének csillapodni Elefántcsontpart fővárosában. Az viszont biztos, hogy az északi területekről már megindult a – még nem tömeges – menekülés a környező országokba. Egyes hírek szerint az elefántcsontparti kormány megkezdte a zsoldosok felvásárlását Sierra Leonéból és Libériából. Állítólag ötszáz dollárt kapnak fejenként, s ha kell, embert is esznek.
A térségben nem csak a béke megszilárdítására tesznek kísérleteket. Vannak, akik a legrosszabbra készülnek.
origo.hu
Fordulat a 16 éves, gyilkossággal gyanúsított lány ügyében
