Ha dudorodik a tarisznya

Semmi kedvem jajgatni a vízum miatt. Pontosan egy évvel ezelőtt, amikor bevezették, hogy fokozatosan szigorodni fog, s végül schengeni rezsim lesz belőle. Pedig ezt annak idején cáfolták. Mintha Németországba menne az ember. Több mint egy évtizede nem voltam Nyugat-Európában. Most majd Magyarországra sem megyek. Én ezt magamban ennyire leegyszerűsítettem. És megnyugodtam. Emlékszem, annak idején az anyaországiak és az erdélyiek voltak így elzárva a világtól, jórészt egymástól is, s mi utazhattunk kedvünkre. Nem segíthettünk rajtuk. Pedig mennyire szerettünk volna! Most változott a helyzet. Abban is, hogy az anyaországiak segíthetnek rajtunk. A vajdaságiak számára a kettős állampolgárság – a gyakorlati oldalát tekintve – csak erről szól. A kapcsolattartásról, a szabad utazásról. Nem másról. A többi érzelmi kérdés. De az egy másik dimenzió.”
Újvidéki nyugdíjas nyilatkozta a fentieket, aki talán könnyebben mond le az utazásról, mint a fiatalabbak, nála most a „másik dimenzió” fontosabb. Egy nála ifjabb topolyai ember így vélekedik:
„Nehogy azt higgye valaki, hogy bennem, életemben, magatartásomban tragikus törést idézne elő, ha az anyaország polgárai úgy szavaznának, hogy nem akarnak polgártársuknak. Ha nem, hát nem. Ezt is beletesszük a tarisznyába a többi közé. Igaz, ezúttal jól kidudorodna az oldala. Eléggé megedződtünk már. S edzettségünket apáinktól örököltük. Miként az állhatatosságunkat is. Megbántottságomat nem kötöm senki orrára. Ettől nem fogom kevésbé szeretni nemzetemet, amelynek nagyobbik része az anyaországban él. Ezen a kultúrkörön kívül úgysem tudnék élni. A nemzetem a hazám. Tehát nem fenyeget az a veszély, hogy az esetleges elutasítástól világgá, mondjuk Új-Zélandig futok, s ott adom ki a lelkem, vagy veszem a kalapomat, és halálos csalódottságomban beolvadok a többségi nemzetbe. Ahogy látom, mások is így vannak vele.”
A fiatal, többgyermekes családapa pontosan ismeri a magyarországi helyzetet, s azt is tudja, a pénze után futó egyszerű embertől nemigen várható el, hogy felismerje az igazi célokat, a szavazás valódi tétjét. Főleg, ha félrevezetik, összezavarják azok, akik befolyásolni akarják a hangulatát, mert a választóréteg radikális megváltozásától tartanak az új polgárok „érkezésével”.
Közép-bácskai középkorú értelmiségi beszélgetőtársamnak éppenséggel az fáj a legjobban, hogy a koalíciós propaganda a határon túliakat már-már haszonleső betolakodóknak állítja be, akik ellen védekezni kell.
„Mert csak azt halljuk, hogy mennyibe kerülünk majd egy magyarországi adófizetőnek vagy családnak, összegszerűen kimutatva. Tönkretehetjük az amúgy is beteg egészségügyet, aláássuk a szociális biztonságot. Felboríthatjuk az egész költségvetést. Kész mohácsi vész. Második Trianon. Kész hányinger” – mondta.
„Horribilis összegeket emlegetnek, mindenki tudja, hogy ezek csupa feltételezésre alapozott számítások. A szociális demagógia ellen nehéz harcolni. Mert mindenki félti a zsebét. De jó, számoljunk! Mi nem tudjuk pontosan kimutatni, hogy mennyi pénzt vittünk át az anyaországba, de barátaim, ismerőseim köréből fel tudnék sorolni néhány tucatnyi családot, amelyik átvitte a vagyonát.Vagy befektették őket valamilyen üzletbe, vagy ingatlant vásároltak, vagy bankszámlán várják a jobb időket. Tulajdonosaik többsége nem költözött át, de a pénz ott forog. Aki pedig korábban áttelepült, vitte a vagyonát is. S nem két forintba került a letelepedés sem. Én úgy gondolom, hogy a háromszázezres vajdasági magyar közösségből nem kára, hanem haszna származott az anyaországnak. Beszámítva az ide érkező anyaországi támogatásokat is. S ez nem változna, ha az itteni magyarok könnyített eljárással állampolgárságot kapnának. Persze, aki kér. Ha a kettős állampolgárságával átmegy valaki, akkor ott dolgozik, és adót fizet. Ha pedig nincs munkája, nincs egzisztenciája neki és családjának, mit keresne Magyarországon, a számára mégiscsak idegen környezetben? Tán nem megy el csövesnek?! Csak hagyják őket utazni!” – tért vissza a középkorú úr a legfontosabbra.
Szóba került az a kincstári félelem is, hogy kiürülhetnek a határon kívüli magyarlakta részek, az újabb Trianon emlegetése. Beszélgetőtársaim közül senki sem tartott ettől. Egy korábbi internetes közvélemény-kutatás (igaz, tudományosnak nem nevezhető) eredményei szerint a tíz százalékot sem éri el azok száma, akik elhagynák a Délvidéket, ha magyar állampolgárságuk lenne. Feltehetően ugyanennyien távoznak akkor is, ha nem kapják meg. Arról viszont nem készült felmérés, hány embert marasztalna itthon a kettős állampolgárság nyújtotta biztonság tudata. Sokan ugyanis éppen azzal a világosan megfogalmazott céllal mennek át Magyarországra, hogy megszerezzék a kettős állampolgárságot, mert „Szerbia a büdös életben nem lesz EU-tag”. Hogy ne legyenek majd bezárva. Visszajönni pedig nem mindig egyszerű. Mert éppen Magyarországon kezdte el a gyerek az iskolát. Mert jó munkahelyre hívják. Mert közben meghaltak, akik hazavárták. Meg otthonról amúgy is rossz hírek érkeznek… Végül ott ragadnak. Ha meglett volna a kettős állampolgárságuk, sokan el sem indultak volna.
Már a szerbek is értesültek arról, milyen elkeseredetten védekezik a vajdasági magyarok ellen Budapest. Ők ugyanis ezt így látják. Szlovákia már EU-tag, Románia is az lesz néhány éven belül, Ukrajnában pedig nem létezik a kettős állampolgárság intézménye. Akkor a vajdasági magyarokról szólna a történet? Az egyszerű szerb ember számára nehezen érthető, miért lett ez az első számú, indulatokat felkorbácsoló politikai kérdés a két táborra szakadt Magyarországon. Szerbia már rendezte csendben, viták nélkül a kettős állampolgárság ügyét: hamarosan elfogadják a törvényt, s minden szerb hazája lehet Szerbia. Csak kérnie kell. Ugyanez a helyzet a horvátok esetében is: a Vajdaság másik jelentős lélekszámú kisebbsége, a horvátság egyben horvát állampolgár is. És ez ellen Belgrádnak egy rossz szava sincs. De miért is lenne?