Írógép a boncasztalon

Varrógép a boncasztalon. Így definiálták a szürrealizmust eleink a sok tekintetben infantilisabb XX. században. Írógép a boncasztalon – jellemezhetem azt az ugyancsak szürreális helyzetet, amely a Magyar Hírlap elhúzódó agóniája, majd korántsem kegyes halála révén az utóbbi napokban kialakult a hazai nyilvánosságban. Az újságírókból a jelek szerint szerencsére még a másfél évtizedes politikai állóháború sem ölte ki a szakmai szolidaritást: olvasóink ezért lapozhatták fel némiképp talán meglepve a Magyar Nemzet (Galló Béla meghatározása szerint: „Ungarische Beobachter”) szombati számában a Magyar Hírlap utolsó, a svájci tulajdonú kiadó által már elsinkófált szerkesztőségi vezércikkét. Megítélésem szerint ez egyenértékű kollegiális gesztus volt a Népszava négykolumnás, Vendégoldalak című hírlapos mellékletével. A Népszava gárdájának gerincét ma ilyen-olyan okból „emigrált” Magyar Hírlap-osok alkotják, köztük két volt főszerkesztővel; igaz, nálunk, a Magyar Nemzetben is legalább tízen dolgoznak az exhírlaposok közül, fontos beosztásban is. A gesztus innen nézve azért jelentékenyebb, mert a Népszavá-sok mégiscsak a horhos egyazon oldaláról nyújtottak kezet a bajbakerülteknek – nekünk azonban ehhez alkalmi pallót kellett lefektetnünk.
Ez most az a pillanat, amikor Magyar Hírlap már nem, a romjain építkező romantikus liberális orgánum pedig még nem létezik. Az a pillanat tehát, amikor magát a dolgot vizsgálhatjuk: a Magyar Hírlap halála ürügyén a mértékadó sajtó túlélési lehetőségeit. Nos, nem vagyok túlzottan optimista. Az utóbbi egy hét tükrében úgy látszik: hányatott hivatásunk nem elhanyagolható része nincs tisztában ingatag pozícióinkkal, végzetes kiszolgáltatottságunkkal. Romantikusan közelít meg egy sült realista kort. Nem igazán kárhoztatom emiatt a zaklatott lelkületű, egzisztenciájukban fenyegetett liberális kollégákat – az értük krokodilkönnyeket hullató, még e szerencsétlenségből is tőkét kovácsolni igyekvő politikusokat annál inkább.
Gyurcsány Ferenc informálisan gyakorolt nyomást a Ringier-konszernre a lap megmaradása céljából – ami szép gesztusnak látszik, de a kormányfő alighanem félreértette lehetőségeit, túllépte hatáskörét. Jobboldali politikusnál hasonló húzás fergeteges tiltakozást vont maga után – egyebek mellett épp a Magyar Hírlapban. Orbán Viktor sajnálkozása (aki államférfihoz méltón túllépett az emlékezetes likvidálási afféron) jóval elegánsabb megoldás: a mértékadó lapokat alkotóműhelynek nevezve hidalta át a „más szellemi és értékalapon állás” problémáját. Dávid Ibolya nem szólalt meg, ám ezt most ne rójuk fel neki: nagyobb gondja egy újság megszűnésénél, hogy ugyanez a sors várhat pártja parlamenti frakciójára is. Annál feltűnőbb Kuncze, Pető, Demszky s általában véve az SZDSZ kínos hallgatása. Korábban mégiscsak az ő nem hivatalos lapjuk volt, s bár mostanság kamikaze módjára dicséretesen csipkedte őket is, egy liberális lap kondoleálói közül mégsem hiányozhatna egy állítólagos liberális párt. Göncz Árpád ebben a vonatkozásban „nem ér”: ő a „pártlapokkal” állítja szembe mint „független” lapot, ami alighanem saját hamis függetlenségi önképének kivetülése. (Talán még a lányát is függetlennek tartja, s csupán mellékes ténynek, hogy Gyurcsány minisztere.)
A politikusi sor végén – mint minden másban – ezúttal is Kovács László kullog. Ő a római repülőtéren nyilatkozva buzgón helyeselte a Ringier bölcs döntését; elvégre hogyan is lenne létjogosultsága egy olyan lapnak, amely azt írta róla, energetikai biztosként az lesz a dolga, hogy a többiek után leoltsa a villanyt? (Adóbiztosként viszont Szájer József szerint vonatkerék-pumpáló lesz. Nem kéne betiltani Szájert is?) Kovács később politikai meggondolásból bocsánatot kért, de sajtóellenes kirohanása megerősített ama vélekedésemben: ő a rendszerváltozást követő politikusi garnitúra legantidemokratikusabb figurája. És ez biztos.
Az SZDSZ bénultsága számomra érthetetlen. Mit gondolnak: ezután majd a Népszabadság fogja képviselni a napisajtóban a liberális értékeket? (No jó, a nemzeti szabadelvűséget képviseli ezután is a Magyar Nemzet, de ezt a jelzős szerkezetet a Gizella utcában sohasem szívelték.) Vagy megdöbbentek a komisz tényen, hogy a jobboldali lapok megszűntekor kárörvendően hangoztatott formula („ítélt a piac”) alkalmasint fel tudja falni saját gyermekeit is? Megfordul vajon a fejükben, hogy a piac talán mégsem old meg mindent magától; a magántulajdonos (főleg ha külföldi, s így érzéketlen a nemzet szellemi értékei iránt) nem feltétlenül a legjobb tulajdonos; a privatizációs népszavazás pedig talán nem is olyan botorság, mint amilyennek reflexből lefestik?
Ezt a sulykolt függetlenségmítoszt azért ne véssük kőbe. Hiába hasonlítja magukat Szále László a független futballbíróhoz: bizony, ők is csak futkározó játékosok (voltak) a gyepen. Fals volna, ha úgy vonulna be ez a gyászos momentum a hazai sajtótörténetbe, hogy a gaz helvét–magyar kiadó lenyomta a független hírlaposokat. Lenyomta, de a függetlenség csak nagy gonddal suvickolt legenda. Mint ahogy a Gádor Iván-féle publicisztikai ámokfutás is lehet hősköltemény egyfelől; másfelől nézve azonban a magyar újságírás legsötétebb lapjait produkálta. Para-Kovács Imre főmunkatárs még a búcsúcikkében is gádori hangot üt meg: „Dilettánsok és elmebetegek a jobboldalon, a balon pedig régi és új sötétek.” Hogy ne legyek bárdolatlan, csak annyit mondanék erre, hogy ennyire hamis (ön)tudattal bajos újságot csinálni, a bukás pedig borítékolható. E paranormális hozzáállás jellemzésére inkább kölcsönvenném Weöres Sándor klasszikus szavait: „Karesz hüje Gyöngyi hüje csak én vagyok okos énnekem a seggembe is felyem van.”
A „független” Magyar Hírlap fölött annak ellenére „ítélt a piac”, hogy sehogysem akar ítélni a kétharmadnyi példányszámmal vegetáló Népszava fölött. A két MSZP-érdekeltségű napilap közül mégis a másiknak, az ugyancsak a Ringier-istálló tagjaként működő (s nemkülönben svájci mintájú leépítés előtt álló) Népszabadságnak volt érdeke az exitus. A gamma-sugarak a százszorszépekre hatnak jobbítólag, az előzékenyen kiiktatott konkurens meg a példányszámra. A laptárs az agónia során végig hallgatott, s nekrológként is csak egy szignóval jegyzett glosszára futotta tőle. „Fájlaljuk azt is, hogy némelyikük elkeseredett megnyilatkozásai – jelesül, hogy a Népszabadságra tekintettel szűnik meg a Magyar Hírlap – paradox módon a mi búcsúnk hitelességét kérdőjelezhetik meg” – írják. Bizony, a fájdalom jogos.
Hogy miként kerül az írógép a boncasztalra, az csak eleinte látszik újszerű problémának: ez a rendületlenül bulvárosodó, globalizálódó és butuló XXI. század rövidesen hozzászoktat majd bennünket az új szürrealizmushoz. A konzervatív újságírók már tapasztalatból tudják, mikor kell még időben kimenteni anyagaikat a számítógépből, mikor kell kivinni személyes holmijaikat a szerkesztőségből, midőn nem zárnak még légmentesen a mogorva őrző-védők. Most megtanulták a liberális kollégák; s meg fogják tanulni a szocialista szimpatizáns sorstársak is. A mértékadó sajtó munkásai egymásra volnának utalva, de érdekeik felismerését elhomályosítja a politikai természetű gyűlölet. Az az indulat, amely nem engedi méltányolni a sportszerű ellenlábast. S az az öngyilkos tévhit, amely a gondolatok és érzések piacán a függetlenség fényűzéséről papolva nyalogatja sebeit. Pedig az Írás már réges-rég megmondta: a langyosakat kiköpi az Úr.