Iskolapélda

A szentkirályszabadjai általános iskola igazgatója az utóbbi napokban rengeteg faxot kapott különböző őrző-védő kft.-ktől, amelyek felajánlották szolgáltatásaikat az iskolának. A legkedvezőbb ár is óránként hatszáz forint volt: ez pedig egy hónap alatt eléri a százezres kiadást.
Fábry Szabolcs igazgató azt mondja, a képviselő-testületi ülésen fel is veti majd, hogy az iskola támogatását egészítsék ki ennyivel, de tisztában van vele, hogy nincs sok esélye: hatalmas összeg lenne ez az iskola számára, ugyanakkor csak a környéken négy iskola szűnt meg a közelmúltban.
Pedig ha lett volna az iskolának portaszolgálata, urambocsá! biztonsági őre, mint az oly sok, anyagilag jobban eleresztett iskolánál ma már természetes, a dolgok talán nem fajulnak odáig, hogy a múlt héten a szentkirályszabadjai általános iskolában egy ott tanuló diák rokonai agyba-főbe vertek egy tanárt.
Mint arról a Magyar Nemzet is beszámolt, az incidensre azért került sor, mert az iskolában Sz. Tóth Gellért földrajztanár a rendetlenkedő gyermeket először kiküldte az óráról, majd (miután a tanuló többször is visszakukucskált és bekiabált a terembe) egy hirtelen, heves ajtónyitással megsértette a homlokán.
A rendőrségi eljárások még tartanak: a szülők feljelentették a tanárt, mert állításuk szerint ő az ajtó heves kinyitásával szándékosan sebezte meg a kislányt, a szülők ellen pedig csoportos garázdaság, illetve közfeladatot ellátó személy ellen elkövetett nyolc napon belül gyógyuló testi sértés miatt folyik a nyomozás (itt akár súlyos testi sértésre irányuló kísérletre is változhat a minősítés).
Lezajlottak viszont a belső vizsgálatok. Mint Fábry Szabolcs, az iskola igazgatója elmondta, a helyi Közalkalmazotti Tanács, a Diákcsoport és a Felső Tagozatos Munkaközösség minden gyermeket kikérdezett, s ennek tükrében megállapította, hogy a tanár helyesen járt el, nem hibázott. A kislány (nevét a szülők kérésére nem közöljük) sérülését véletlen balesetnek nyilvánították. (Bár ez nem volt a vizsgálat tárgya, a direktor kérdésre azt is elmondta, hogy a tanuló kiküldését is elfogadható szankciónak tartja: ha egy diák mások tanuláshoz való jogát veszélyezteti, ideiglenesen kizárható az oktatásból.)
Az esetet a tanulók, az érintett földrajztanár, Sz. Tóth Gellért és a csak később képbe kerülő pedagógusok elmondása alapján úgy rekonstruálták, hogy a nyolcadikos lány az órát, amelynek témája a Kárpát-medence földrajzából írandó témazáró dolgozatra való utolsó, összefoglaló felkészülés volt, oly mértékben zavarta levelezéssel, hangos beszélgetéssel és közbekiabálásokkal, hogy a többszöri, eredménytelen figyelmeztetés után a tanár jobbnak látta kiküldeni. Ám a folyosóra száműzés sem hozta meg a kívánt eredményt, a résnyire tárt ajtón a diáklány továbbra is be-be szólt, míg ezt megelégelve az órát tartó pedagógus a kifelé nyíló ajtó heves kitárásával a gyermeket véletlenül homlokon vágta (a szemtanúk véleményére alapozott bizottsági megítélés szerint a szándékosság kizárható). Mint a vizsgálat megállapította, ezt követően a renitens diák leszaladt a tanáriba, ahol néhány jelen lévő tanárnő kezelésbe vette (jeges borogatást alkalmaztak az akkor már jól látható puklin), de a lány ezt megelégelve hirtelen felpattant, visszarohant az osztályterembe, összepakolta a holmiját, majd (körülbelül, finomítva idézve) odakiáltotta a tanárának: „akkor erősködj, ha bejönnek a szüleim, te köcsög!…” – s elhagyta az iskola épületét. Az óra végeztével a szaktanár és az igazgató a történtekről azonnal feljegyzést készített, Fábry Szabolcs mobiltelefonon megpróbálta elérni a szülőket, hogy tisztázzák a történteket, de ez nem sikerült.
Amikor a lány szülei, illetve bátyja visszatértek, a csetepaté kezdetén az iskolaigazgató elhagyta a tanári szobát, hogy az éppen az intézményben tartózkodó jegyző segítségét kérje, ám mire visszatért, már minden lezajlott: Sz. Tóth Gellért több sebből vérzett, felborított íróasztal, összetört váza és tanszerek borították el a csatatérré változott szobát. A bántalmazott pedagógust fejsérülésekkel szállították a veszprémi kórházba (ahová egyébként a kislányt is elvitte az édesanyja látleletet vetetni), a tanárt súlyosan bántalmazó édesapát és testvért a veszprémi rendőrök őrizetbe vették.
Szentkirályszabadja egyik kanyargós kis utcája, némileg összekuszált házszámok, a sötétben szürkének tűnő családi ház, nyitott udvarral. A kislány édesapja éppen szekrényt szerel, az édesanya és a nagylányok vacsorát készítenek. A sajtó nemcsak hívatlan látogató, de nemkívánatos is.
– Jártak már itt más újságoktól, de egy sem azt írta meg, amit mi mondtunk – így a családfő –, s mindez azért, mert cigányok vagyunk.
Mi pontosan idézünk, ígérjük, de az apa csak legyint, s az asszonyra bízza a döntést, szóba áll-e velünk. Végül leülünk a konyhában.
– Bárki bármit mond, az itt a baj, hogy romák vagyunk – mondja az édesanya. – Az a tanár miért nem a másik kiküldött gyereket bántotta, akit korábban szintén kizavart a folyosóra? Mert az magyar volt? És miért nem vitték át a körzeti orvoshoz, amikor lement a tanáriba? Agyrázkódása is lehetett volna.
A leány is előkerül, és hozzáteszi: ott van az ellenőrzőm, nézzék meg, teljesen üres, egy beírásom sincs, bár most nem tudom megmutatni, a padban felejtettem. Ha baja volt velem a tanár úrnak, miért nem oda írt be? Hát arra való, nem? Amikor három éve elköltöztünk Hajmáskérről, sírt mindenki, annyira szerettek, nem vagyok én olyan rossz – teszi hozzá.
– Egyébként mi nem balhézni akartunk, csak akkor szakadt el a cérna, amikor a tanárt megkérdeztük, miért csinálta ezt, és azt válaszolta, hogy a leány megérdemelte – veszi vissza a szót az asszony. – No, hát ezután kapott, de ő is ütött ám vissza rendesen, pedig én nő vagyok.
– A cigány önkormányzat meg ostoba, ha azt mondja, hogy itt nem romakérdésről van szó – szólal meg ismét az édesapa.
Megkérdezem a leányt, volt-e valaha más eset, hogy őt vagy más tanulót hátrány ért származása miatt az iskolában. Elgondolkozva sorra veszi az osztálytársait, először egy fiút: nem, azt szeretik. De aztán eszébe jut egy alkalom, amikor egy barátnője kikéredzkedett vécére, és a tanár azt mondta neki: nem mész te sehová!
Az időközben lezajlott rendkívüli és kibővített szülői értekezleten világossá vált: az érintett szülők, a diákok és a tanárok egységesen ítélik meg a történteket. Egy jellemző adat: nyolcvan megkérdezett felső tagozatos tanulóból tizenkettőnek az a véleménye, hogy az esetben kulcsszerepet játszó diáklány továbbra is járjon a szentkirályszabadjai általános iskola nyolcadik osztályába, tizennyolc mondja azt, hogy a hátralévő alig több mint fél évet inkább magántanulóként végezze el, ugyanakkor a fennmaradó ötven, tehát a túlnyomó többség úgy látja: a diáknak soha többé nincs keresnivalója az oktatási intézményben.
Még homogénebb a földrajztanár megítélése: a gyermekek szeretetcsomagokat állítanak össze, ezeket majd nyolcadikos diákok viszik el neki a messzi Bács-Kiskun megyébe, ahol lakik és gyógyul. Felszólalt a gyűlésen többek között a helyi roma kisebbségi önkormányzat vezetője és más cigány származású családfő is: mindketten jobbulást kívántak a tanár úrnak, elhatárolódtak a történtektől és hangsúlyozták: ez nem romaügy.
Fábry Szabolcs iskolaigazgató Karácsony Sándort idézi, aki azt írta egy helyütt, hogy a pedagógus legfontosabb fegyelmező eszköze a saját, személyes kisugárzása. Ezt a tanárképzés soha nem fogja tudni készen adni a diploma mellé, az oktatási törvény is feleslegesen írná elő az alkalmazását. Sz. Tóth Gellértnek, aki kiváló szakmai tudású, pedagóguscsaládból származó tanár, lehetett ilyen, hiszen több megkérdezett gyermek is azt mondta róla, hogy ő az iskola legszerethetőbb tanára. Most mégis otthon pihen táppénzen, és bár az igazgató, a kollégák és a gyermekek is hívják, térjen vissza közéjük, ő egyelőre kitart amellett, hogy nemcsak a szentkirályszabadjai általános iskolát hagyja el örökre, de a pályát is.
A karizma itt csak akkor védhette volna meg, ha karizommal is párosul: a három támadóval szemben nem volt esélye.
Fábry Szabolcs úgy látja, ha az oktatásirányítás azokat az eszközöket is kicsavarja a pedagógustársadalom kezéből, amelyek eddig évszázadokon át beváltak (legutóbbi ilyen, az érintett tanárok körében jóformán egyöntetűen nehezményezett döntés a testnevelés-osztályzás megszüntetésének felvetése volt), ez csak még kiszolgáltatottabbá, még támadhatóbbá és még kevésbé hatékonnyá teszi a tanárokat.
Ugyanakkor az igazgató is lát reményre okot adó fejleményt a történtek után: mint mondja, „nekünk Mohács kell!” alapon egységesen kiállt iskolája és tanára mellett a szakma (és nemcsak a tizenhét fős saját tantestület, de szolidáris leveleket, faxokat kaptak más, az ország más részein tanító kollégáktól is), a szülők megértőbbek a tanárokkal, a gyerekek csendesebbek, kezelhetőbbek és kedvesebbek egymással, és talán az sem elhanyagolható szempont, hogy a széles sajtónyilvánosságnak köszönhetően a közvélemény ismét foglalkozik a tanárok helyzetével…